L. Ritók Nóra: Csak türelem, csak az kell

A magyar pedagógus megszokott már mindent. Rezignáltan veszi tudomásul a híreket. Ha hittant kellene oktatnia, hát azt oktatna. Ha büntetnie kell motiválás helyett, megteszi. Ha egész nap bent kell maradnia, hát bent marad. Ha nem kap fizetésemelést, hát nem kap.

Jó lesz majd, csak nem most. Majd egy kicsit később. Megint később. Megszoktuk már. A magyar pedagógus legfontosabb tulajdonsága lett a megszokás. A beletörődés. A helyzet elfogadása.

Mert a legtöbb pedagógus megszokta már, hogy évről évre összébb kell húzni magát. Hogy rég nem jut már könyvre, újságra, színházra, autóra, ruhára is csak a turkálóból, hogy nem megy már nyaralni, már táborba sem, mert azt a szülők sem tudják megfizetni, hogy nem tudja már felújítani a lakást, hogy gond lett az internet-előfizetés, még jó, hogy a suliban van, és nem megy már a tantestületi kirándulásra sem. Mert nincsen rávaló. És nem köszöntik már egymást meg a tantestületben, mert az is gond, azt a keveset összedobni a másiknak. Meg annak is probléma, aki tartja, a süti, kóla is pénzbe kerül. És gond a gyerek, a saját, aki tanulna, de nincs miből taníttatni, megint összébb kell húznia magát, de már nincs hova. Belefásul, beleőrül, kedvetlen lesz, fáradt, nem akar mást, csak letudni gyorsan az óráit, és utána menni, a munka, a pénz után. Korrepetál, nyelvórát ad a szerencsésebb. Régen rendesen akarta, számlával, adózva. Ma már eszébe sem jut. Feketén tanít, zsebből zsebbe, kevésért, mert a szülő sem tud fizetni túl sokat. Aki még tud egyáltalán. Akit még érdekel, hányas lesz a gyereke. Más másfele keresgél. Műkörmös, fodrászvizsgát tesz, vagy nyulat tenyészt, esetleg falakat fest, vagy plakátot ragaszt. Takarít. Gyerekre vigyáz. Pultos lesz. Egyre kevesebben találnak bármit. A számlák meg gyűlnek. 

Megszokta már, hogy nem kell gondolkodnia. Be kell tartania, amit kérnek. Lejjebb kell adnia. Hol van már, amit gondolt régen tanításról, elhivatottságról, módszertanról? Régen fontos volt a gyerek öröme, az ő öröme a munkában, régen még akart kipróbálni, kitalálni dolgokat, de szép lassan darálta be a fénymásolópapír hiánya, és az, hogy az innoválása a kutyát sem érdekelte. Végül már őt sem. Maradt annál, ahogy őt is tanították, a kizárólag frontális oktatásnál, szemléltetés nélkül: „olvasd el, fiam, és töltsd ki a munkafüzetet”. Néha még megmozdult benne valami, de elnyomta. A fizetését így is megkapja. Ennyit megkap. Mint a többi. 

Persze volt, amit meg kellett csinálni. Például a helyi tanterveket. Vagy ki kellett dolgozni a szöveges értékelést. Aztán jött a kompetencialapú oktatás. Közben meg a minőségbiztosítás.  Az IPR. A kompetenciamérés és még sok más. Továbbképzésekkel, ahol kicsit megint felpezsdült benne a szakmaiság, aztán a négyévenkénti változások, melyek felkaptak, kötelezővé tettek, majd elhagytak mindent, megtanították arra is, hogy itt se lelkesedjen. Minek bármit beépíteni, mikor a következő kormány oktatáspolitikája úgyis lenullázza?

És megszokott mindent, helyileg is. Azt, hogy a politika begyűrűzött az iskolába, nem problémázik már az igazgatóváltáson, a fekete pólós, bakancsos kollégán, az iskola nevének megváltoztatásán, a tradíciók átírásán, a cigányozáson, zsidózáson. Hiszen mindenhol lehet, a parlamentben, az önkormányzatnál… meg otthon is hallja a gyerek. Majd pont ő szóljon? Minek? Nem szól hát semmiért, nem akarja megjegyeztetni magát, jobb csendben meghúzódni, így is sokakat elért már az elbocsátás, és munkát találni nem egyszerű. Lett hát közmunkás pedagógus már, meg hajléktalan is. De aki még ott van, belül az iskolában, még reménykedik. És alkalmazkodik. Simul. Az állás ugyanis kell. És ehhez most gyakorta más magatartásforma kell, mint amit eddig megszokott. De megy neki. Megy ez is.

Megszokta, hogy már senkinek nem fontos. Nincs már pedagógusnap, szál virág, még év végén sem. Nincs már tekintély, a tudás a legkevésbé lényeges ebben az értékzavaros világban. Nézi hát ő is a szappanoperát, jó az, minek kellene más. Ezzel legalább lesz közös téma másokkal. Shakespeare-rel kevesebbre menne. 

A magyar pedagógus megszokott már mindent. Rezignáltan veszi tudomásul a híreket. Ha hittant kellene oktatnia, hát azt oktatna. Ha büntetnie kell motiválás helyett, megteszi. Ha egész nap bent kell maradnia, hát bent marad. Ha nem kap fizetésemelést, hát nem kap. Már vállrándítással intéz el mindent. Már a tanáriban sem beszélgetnek egy-egy új oktatási hírről. Minek? Nem rajtuk múlik. Rajtuk már semmi sem múlik…

A nagy megszokásban pedig lassan elvész minden. Minden, ami az értelmiségi létbe emelte, ami ott tartotta, eleinte még rendesen, később már csak az illúziója volt meg, ma már az sem. 

Azt hiszem, ma nagyon sok magyar pedagógusban csak a nagy üresség van. És ebben az ürességben kellene felnevelni az új generációt. Egy olyat, akikben lesz tudás, kreativitás, akik megfelelnek majd a kor elvárásainak. Egy olyan kor elvárásainak, amiben a bizonytalanság  tűnik az egyetlen biztosan értelmezhető dolognak.