Egy tehetséges ember

By diaszirmai on 2016. dec. 18. - 11:35

Dr. Sípos István életútja. Kontra Imréné írása

Akinek hivatása van, és azt komolyan is veszi, az nem karrierre vágyik, hanem küldetésének betöltésére...

A reformáció 500. évfordulójára ajánlom.

Gyermekkoromtól kezdve része voltak életemnek nagyapám, nagyszüleim. Jó volt a közelükben lenni, és mindig tanulhattam tőlük. Szeretetet, hitet, illemet, életbölcsességet, játékot, népdalokat, múltat, jókedvet. Mindig tudtak adni. Mikor leérettségiztem, örökre el kellett búcsúznunk tőlük. Utolsó „ajándékuk” az volt, hogy akarva-akaratlan láttatták az utat az örökkévaló világba, az Örökkévalóhoz, akihez tartozott életük a hit által. Tudták, hogy Kihez és hová mennek. Élete örökségem része, ezért is örülök, hogy ezzel a gazdag életúttal részletesebben is megismerkedhettem.

„Egy-egy emberi élet, életpálya bizonyos fokig mindig titok. Honnan hozza magával képességeit, adottságait, sorsa alakulását… ki tudná megmondani? Egyszerre csak előttünk van, csodáljuk gazdagságát, örülünk áldásainak, olykor fel sem ismerjük, csak tűnte után érezzük, sejtjük, méltatlanul felejtünk el olyan gazdag emberi életet, aki éltében, holta után is gazdagítja nemzetünk kultúráját, kincsét” ‒ írták róla.

Sípos István Szentesen született 1907. február 18-án egy olyan szegényparaszt kubikus család első gyermekeként, ahol a ház kilincse csutkából volt. A szegény sors korán munkára fogta a család minden tagját. Így ő is már 5 éves korában kospásztor, majd kisiskolásként „csikó”, aki a kubikus talicska elején a karikába fűzött kötélhámot húzva segített apjának a töltés tetejére érni a nehéz teherrel. Így készült fel a teljes életre a tudás és az élet nehéz iskolájának útját egyszerre járva. Akkor még nem tudta, hogy később milyen hasznát veszi, látja mindkettőnek. Édesapja bölcs szeretettel, tudatosan nevelte így, mert tudta, hogy a szegény ember hozománya, kincse a szorgalmas, lelkiismeretesen elvégzett munka. Saját vallomása szerint döntő hatással volt rá a szentesi református nagytemplom és a mellette levő református iskola. Mindvégig ható hitbeli, lelki és tudásbeli alapjait innen hozta. Ebben a templomban keresztelték, később édesanyja kézen fogva hozta ide magával, itt konfirmált, itt kötött házasságot egy életre, itt keresztelték első gyermekeit, és ebből a templomból temették kívánsága szerint, melyhez olthatatlan szeretettel vonzódott egész életében. A templom melletti iskolában tanulta a „betűvetést”, az elemi ismereteket, a bibliai alapismereteket, hazája, nemzete iránti elkötelezett szeretetét is itt oltották szívébe. Egész életében vallotta, hogy 90 éves földi útjára útravalóját innen hozta, ebből táplálkozott, ehhez ragaszkodott mindvégig.

Iskolai tanítója hívta fel édesapja figyelmét fia kiváló észbeli képességeire, és beszélte rá arra, hogy taníttassa. Így került a szentesi nyolcosztályos Horváth Mihály Főgimnáziumba, ahol nagyszerű tanárai voltak, akik tudását, jellemét egyaránt hozzáértő szeretettel pallérozták, és az elemi iskolai alapokra nagyszerűen építettek. Mint gimnazista, a cserkészcsapattal Rómába látogat, találkozik a Pápával, aki megkérdezte tőlük, hogy kik és honnan jöttek, ám a megilletődés miatt senki sem tudott hirtelen válaszolni, egyedül ő felelt latinul, ami aztán Szentesen igazi szenzáció lesz, nem csak azért, mert tanáraik is ott voltak, hanem mert ő református volt. Jeles érettségi után Budapestre jelentkezik a Műszaki Egyetemre és a Református Teológiára. Fel is veszik mindkét helyre, ám ő a teológia mellett dönt.

Itt is „jó kezekbe” kerül. Felismerik lelki, szellemi képességeit, különösen az ószövetségi tudományok körében, a héber nyelv terén elért eredményeivel tűnik ki, mintegy előre sejtetve későbbi pályafutását. Teljes szívvel, odaadással készül hivatására. Egész életére szerelmese lesz a Bibliának, ezen keresztül pedig páratlan szépségű magyar anyanyelvének, melynek szerinte is egyik, talán legértékesebb kútja, forrása a Károli Gáspár fordításában megjelenő magyar nyelvű, teljes Szentírás. Református lelkészi diplomáját 1930-ban kapja meg.

Ezután nyílik lehetősége arra, hogy külföldön folytassa tovább tanulmányait. Elnyeri a híres amerikai Princetoni Egyetem ösztöndíját és elindul egy teljesen ismeretlen világba, a „nagyvilágba”, hogy megismerje, és hogy tisztességet, megbecsülést szerezzen magyar névnek. Négy évig volt megszakítás nélkül Amerikában egy nemzetközi diáktársadalomban, hiszen a világ minden részéből voltak ott egyetemi hallgatók, és természetesen az amerikai gazdag családok, milliomosok gyermekei is, pl. a híres Rockefeller család unokája J. Rockefeller, évfolyamtársa volt G. Ford (az USA későbbi elnöke), de ide járt ebben az időben az indiai maharadzsa fia, a trónörökös is, és még sokan mások. Természetesen a gazdag családok gyermekei mellett ő a szegények között is szegény volt, de ha tudta is ezt, nem mutatta, és főként: ez nem akadályozta abban, hogy célját elérje. Küzdött kitartóan, szívvel, értelemmel, hogy megmérje magát, elismerést, megbecsülést szerezzen. Tehetségét, szorgalmát már az ott töltött első év után siker koronázta, mert 1932-ben megszerezte a Princeton Teological Seminary (teológiai fakultás) legmagasabb fokozatát jelentő „Magister Theologiae” („a teológia mestere”) címet, amelynek ott különösen nagy értéke volt, ugyanis az úgynevezett zarándok atyák által alapított Teológiai Szeminárium hallgatói közé még Amerikából is csak a legkiválóbb minősítésűeket vették fel. Ezzel a teológiai fakultás 206 hallgatója közül ő érte el a legnagyobb sikert.

A Princetoni Egyetem különleges rangja abból adódik, hogy hamarabb létezett, mint maga az Egyesült Államok, amelyet tulajdonképpen az egyetem tanárai hoztak létre akkor, amikor még csak három-négy állam laza kapcsolata létezett. Ezért az Unió első négy évében az Egyesült Államok elnökei az egyetem elnökei voltak. Ugyanakkor a Princetoni Egyetem elnöke mindmáig hivatalból az Egyesült Államok elnökének elsőszámú tanácsosa. Ezzel magyarázható, hogy erre az egyetemre csak az úgynevezett alapító atyák gyermekeit vették fel.

Alig egy évvel később már az egyetem „Graduate Schooljában” találjuk, ahova évente mindössze 200 hallgatót vettek fel, és itt 1933-ban megszerzi a „Magister in Artibus” („a tudományok mestere”) fokozatot, az egyetemi címet is. Ezután már széles körű megbecsülés, elismerés övezi egyetemszerte. Ám a két eddigi diploma mellé 1934-ben elnyeri a „Doctor Philosophiae in Linguis et Litteris Orientalibus” azaz a keleti nyelvek és irodalmak doktora („a tudományegyetem nagydoktora”) címet is, méghozzá egy év alatt, ami magában véve is páratlan, tekintettel arra, hogy az ebben az évben ott doktorrá avatott 44 személy közül csak négyen voltak, akik egy év alatt készítették el nagydoktori értekezésüket, a többiek már 15-20 éve dolgoztak rajta. Ezzel mindmáig egyedülálló teljesítményt vitt véghez, ugyanis ez a három ottani diploma a világhírű Princetoni Egyetem három lehető legnagyobb, legnehezebb tudományos fokozata. Ezt a nagyszerű eredményt Magyarországon, de még Európában sem sikerült senkinek megszereznie. Ezen felül ő az első magyar (talán azóta is), akit ez az egyetem habilitált, azaz befogadott tagjai közé, aki elnyerte a „Princeton Man” címet. Doktorrá avatásán a magyar konzulátus három taggal képviseltette magát, és az összes utazási költségeit megtérítették.

Ezen az egyetemen tanított világhírű tudósok egész sora, köztük Albert Einstein, aki ott lakott az egyetemi városban, akivel nap mint nap találkozott, és aki egyszer néhány másik hallgatóval együtt meghívta magához egy délutánra, ami igen nagy kitüntetés volt, mivel a hallgatókat maga Einstein válogatta ki a tehetségesebbek közül. A másik híresség Neumann János volt, aki igen hazafias érzelmű lévén honfitársait számon tartotta, különösen, ha valamivel kitűntek. Így kereste fel őt is, és hívta meg saját otthonába vacsorára Neumann János, ahol bemutatta neki Wigner Jenőt, a későbbi világhírű Nobel-díjas tudóst, aki akkor bontogatta szárnyait. Itt tanítottak még H. H. Bender, Dr. Gehmann, európai és világhírű nyelvészek, továbbá prof. Hitti, a világ akkori legjobb semitológusa, aki végig professzora volt.

A PhD-fokozat megszerzése után az egyetem meghívja tanárai sorába, ő azonban ezt nem fogadja el, mert szülőföldje, hazaszeretete vonzásának nem tud és nem is akar ellenállni.

Hazatérve a Budapesti Református Teológia ószövetségi tanszékének professzora lesz, majd eddigi diplomái mellé megszerzi a „teológiai magántanár” fokozatot a híres Sárospataki Teológián, ami akkor hazánkban a legmagasabb tudományos cím. Mint tudós teológus, rendkívül termékeny író is. Először megjelenik 1935-ben „A Pentateuchos mózesi szerzősége” c. könyve, kritikai tanulmánya, amely óriási hazai és nemzetközi visszhangot vált ki – szinte felekezetre való tekintet nélkül ‒ a tudományos teológia berkeiben. Erről tanúskodik a budapesti, de a jeruzsálemi Rabbiképző Egyetem szakprofesszorának véleménye is, aki ezt írta róla: „Ez a könyv megérdemelné, hogy a világ minden kultúrnyelvére lefordítsák, és minden gondolkozó ember számára hozzáférhetővé tegyék.”

Ezt követi „A sémiták őshazája és a bibliai őshagyományok eredete” c. könyve, majd az ugyancsak 1938-ban kiadott, „A református teológia védelme” című kétkötetes munkája, és az 1941-ben megjelenő, „A zsoltárok helyes értékelése” c. igen jelentős műve.

Amerikából történt hazajövetele után nem sokkal megnősül. Kádár Máriával, diákkori és egyetlen szerelmével köt házasságot a szentesi református nagytemplomban. Igazi társra talált benne, akivel hitben és szeretetben, egymás számára egyetlenként mindhalálig együtt voltak.

Ekkor még mindenki azt gondolta, hogy Sípos István Budapesten maradva folytatja ígéretes pályafutását. Ám ez nem így történt, mert 1942-ben, elfogadva a kisújszállási református gyülekezet meghívását, otthagyja a fővárost, és gyülekezeti lelkipásztor lesz. Ekkor már négy fiú boldog édesapja.

Sokan nem értették akkor sem, miért választotta a fővárosi fényes karrier helyett a vidéki lelkipásztori állást. A választ ő maga adta meg, amikor azt mondta:

Vidéken nőttem fel, földhöz, természethez közel, ahol az emberek összetartoznak, törődnek egymással. Mindig azok közé vágyódtam, akik közül jöttem, ott voltak a gyökereim, köztük éreztem boldognak magam. Egy idő után bizonyos körök azt várták tőlem, hogy tudásom, értékeim, eredményeim elismerése, hitelesítése fejében tagadjam meg paraszti gyökereimet. Ezt az árat pedig nem voltam hajlandó megfizetni, mert magamat vesztettem volna el. Akinek hivatása van, és azt komolyan is veszi, az nem karrierre vágyik, hanem küldetésének betöltésére. Ezért számomra nincs, soha nem is lesz magasabb rendű tisztség a református gyülekezeti lelkipásztori hivatásnál, ahol az enyéim között vagyok, nekik szolgálok, együtt sírok és nevetek velük.

Ebben az időben Kisújszállás ‒ mint a történelmi hét szabad nagykun település egyik gyöngyszeme ‒ gazdag, virágzó iskolaváros volt. Az iskolák 95%-át a református egyház építtette és tartotta fenn évszázadok óta. Emellett a város lakosságának 98%-a kezdettől fogva színtiszta református volt a „konok kunok” Habsburg-önkénnyel szembeni ellenállásának egyik jeleként, megnyilvánulásaként.

Idekerülése után nem sokkal mint igazi iskolateremtő egyéniség a város lelki és szellemi életének meghatározója, irányítója lett. Kikutatta, közzé tette a város, a kunok ősi múltját, történelmi és egyháztörténeti vonatkozásban egyaránt. Beplántálta ezeket a lakosság tudatába, szívébe, és ezekre alapozva igyekezett formálni a jövőt. Ugyanakkor a népi kultúra legnemesebb hagyományait is nagy hozzáértéssel építette be a gyülekezeti életbe. Igehirdetéseinek, beszédeinek magyar nyelvi szépségeit, gazdagságát a gimnáziumi tanárok példaként állították az ifjúság elé. Az ifjúsági élet is az egyház keretei között virágzott. Csak a vasárnapi iskola csoportjainak száma több mint negyven volt, mely magába foglalta a kicsi és a nagyobb gyerekeket egyaránt. Munkájának gyümölcseként a város húsz pontján külön női és férfi bibliaórákat tartottak hetente, akiknek vezetőit is ő készítette fel. A város lakosságának minden rétegét elérte, beszervezte az egyházba, és lelki, szellemi értelemben táplálta őket.

Hitéből, származásából eredően mindig közösséget vállalt a szegényebb rétegekkel, szívén viselte sorsukat. Ennek hangsúlya volt igehirdetéseiben, ezen felül az Evangéliumi Munkásszövetség keretein belül vetőmaggal, állatokkal, földdel is segítette a nehéz anyagi körülmények között élőket, nem kérve és nem várva ezért hitbeli, meggyőződésbeli elkötelezettséget.

Amikor a második világháború harcai elérték a várost, feleségével és öt kicsi gyermekével együtt a lelkészlakás pincéjében itthon maradt. A harcok alatt minden, a Városházán működő hivatal is zárva volt, szünetelt. Az ezekből a hónapokból származó anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint az akkori vészterhes idők egyedüli, hiteles „krónikása” Dr. Sípos István volt, aki a református egyház felbecsülhetetlen értékű levél-, irattári, anyakönyvi anyagát olykor golyózáporban, járdán kúszva mentette meg, és a harcok idején áldozatul esett halottakat az egész város területéről nap mint nap összeszedte, legtöbbször sírjukat is megásta, és méltó módon eltemette őket nem kímélve saját életét, személyi biztonságát. Könnyező feleségének ilyenkor azt mondta: „Isten bízta rám ezt a gyülekezetet. Mindenkit és mindent, ami az övék, nekem kötelességem megőrizni. Aki elküldött, az vigyáz ránk, hidd el. A pásztornak nyája mellett van a helye.”

A harcok után tolmácsként tevékenykedett. Szinte mindenhol ott volt, mentette, ami és aki egyáltalán menthető volt még a városon átözönlő csapatok sodrásából. Nyelvtudása és személyes bátorsága mentette meg sok képtelen helyzetben.

A háborút követő politikai változások legrosszabb fejleményei a Nagykunságnak ebben a részében bontakoztak ki. Már 1945 végén, ’46 elején olyan események történtek itt meg, amelyekről az ország többi részén még semmit sem tudtak. Igen fejlett mezőgazdasági adottságai miatt itt kezdik el az úgynevezett „szovjet kolhozrendszer” tűzzel-vassal, terrorisztikus módszerekkel történő bevezetését.

A kialakuló kommunista vezetésnek érthetően szinte rögtön az első számú céltáblájává válik Sípos István, annál is inkább, mert ezekben az időkben bátorít, vígasztal, pásztorolja a rábízottakat, lelket önt a megalázottakba, teljes sorsközösséget vállalva velük. Már 1945-46-47-ben nyolcszor kerül börtönbe, kilencszer pedig különféle internálótáborokba, közben eltemeti hatodik-hetedik kicsi ikergyermekét s majdnem elveszti feleségét is. Az elvesztett ikrek után aztán egy kislánnyal ajándékozza meg Isten őket, így öt fiú és egy leány nevelkedik fel a családban, és mind az öt fiú lelkipásztor lesz.

Ezeknek az időknek az egész város életét megrázó egyik eseménye volt, hogy egy alkalommal istentisztelet közben a gyülekezet szeme láttára elhurcolják a szószékről, hogy megfélemlítsék a gyülekezetet, a lakosságot. Jó egy óra múlva azonban mintegy másfél ezer ember ünneplőbe öltözve a börtön elé vonul, és addig énekelik a genfi zsoltárokat, míg ki nem adják a papjukat. Ha szenved is, nem törik meg, vallja, hogy minden Isten kezéből jön, és Isten kezében van. A fordulat évében (1948) újra meghívják családostól Princetonba mondván, hogy eleget szenvedett hazájáért, és professzori állást kínálnak neki. Ám most is visszautasítja azzal, hogy egy lelkipásztornak elsősorban saját nemzetéhez szól a küldetése. Majd hat diplomával kapát, kaszát vesz a kezébe, s gyermekeivel együtt megkeresi a fejadagot, a mindennapi kenyeret, miközben változatlanul végzi lelkipásztori munkáját is. Ezután gyermekei üldözésével próbálják megtörni, sikertelenül.

Az 1956-os forradalom idején a Városháza lépcsőjéről elmondott beszédének köszönhető, hogy nem volt megtorlás, nem folyt vér a városban. Aztán még egyszer, egyben utoljára visszautasítja a Princetoni Egyetem meghívását.

Az ezt követő megtorlási időszakban a pufajkások hajszál híján halálra verik, majd több mint egy évig gyógyítják egy budapesti klinikán, amíg újra talpra áll. Családja szinte minden tagja más helyen vészeli át ezeket a hónapokat. Aztán 1958-ban „jutalmul” Kisújszállásról Biharkeresztesre helyezik. Innen négy év után Gyomára kerül, és szolgálata hátralévő éveit itt tölti nyugdíjáig, munkája nyomán itt is megerősödik a gyülekezet.

Amikor a rendszerváltás után felkeresték, hogy rehabilitálják, nem fogadta el. Azt mondta, hogy amikor Istentől kapott küldetését elfogadta, abban a szenvedés is benne volt, és nem a dicsőségért tette, amit tett, hanem Krisztusért és nemzetéért. Ősei a történelmi viharok, megpróbáltatások idején éppen úgy vállalták a jót, rosszat, a küzdelmeket, ahogyan ő is.

Élete utolsó hat esztendejét Szentesen töltötte feleségével együtt, s szülővárosukban tértek örök nyugalomra. Élete, szolgálata gyülekezetei, nemzete életének kitörölhetetlen részévé vált és az is marad.

Nyelvi tehetségéről

A Szentesi Horváth Mihály Főgimnázium humán tagozatára járt, ahol kitűnő képzettségre tett szert. Ez nyolcosztályos gimnázium volt, s itt latin, görög és német nyelvből érettségizett. Ezek az alapok egész életére értékállónak bizonyultak.

A református teológiákon kezdetektől fogva a lelkészi diploma elnyerésének feltételei közé tartozott a Biblia eredeti nyelven történő olvasása, fordítása, használata. Ennek alapja pedig a héber és görög nyelv, melyet elsőtől az utolsó évig tanulnak a hallgatók. Ezeken felül még kötelező volt a latin és egy európai nyelv ismerete is a tantárgyak sorában.

A Budapesti Református Teológián aztán már kitűnt az ószövetségi tárgyak – első renden a héber nyelv ‒ terén tapasztalható képességeivel. Mikor teológiai tanulmányait befejezte, héber, görög, latin, német és angol nyelvből voltak meg a vizsgái, ezekkel az ismeretekkel indult el az amerikai Princetonba. Amikor az ottani teológiai szeminárium legmagasabb tudományos fokozatát ‒ alig egy év után ‒ megszerezte, az ott tanuló magyar diákok azt mondták neki: "Na, Sípos Pista, most megmutathatod, milyen ember vagy, menj be a Princetoni Egyetemre, ha tudsz!"

Gyermekeinek mesélte később, hogy bement az egyetem rektori hivatalába azzal a kéréssel, hogy szeretne beiratkozni az egyetem orientalisztikai karára. Kicsit megmosolyogták, és közölték vele, hogy ide csak az „alapító atyák”, első renden amerikai családok gyermekeit veszik fel. Erre ő azt felelte, hogy Európában azt tanítják, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek és szabadság hazája. Ezt eddig ő is így tudta, de úgy látszik, hogy ez nem igaz. Tudomásul veszi, hogy nem veszik fel, de ha haza megy, mindenkinek el fogja mondani, hogy mi a valóság. Ekkor ismét megkérdezték tőle, hogy ezek után mit akar? Azt kérte, hogy adjanak engedélyt arra, hogy a tanszék – az orientalisztikai ‒ előadásait látogathassa. A tanszékvezető Hitti professzor beleegyezésétől függően engedélyt kapott erre, aki ehhez hozzá is járult. Ám megmondták, hogy nem egyetemi polgár, nem kap leckekönyvet, indexet és diplomát sem, csak az előadások hallgatására jogosítja fel az engedély. Megelégedett ennyivel, ám ezt írásban is kérte, meg is kapta.

Később újra felkereste a rektori hivatalt azzal, hogy engedjék kollokválni, és hogy a vizsgáról a professzor adhasson egy igazolást neki. Újra összenéztek, és azt felelték, ha a professzor fogadja, és ebbe beleegyezik, ám legyen. Ezt is írásban kérte. Ugyanakkor újra figyelmeztették, hogy ez nem változtat semmit azon, amit korábban kikötöttek, azaz továbbra sem hivatalos hallgatója, tagja az egyetemnek, nem egyetemi polgár, és nem fog diplomát kapni. Ezután már felfigyeltek rá, mert Hitti professzor beszámolt magyar tanítványa tehetségéről, és a többi nyelvészek is (Dr. Bender, Prof. H. H. Gehman) elismeréssel szóltak róla. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy előre lép, és megkísérli a lehetetlent.

Nem sokkal később eljött az alkalom, ugyanis az amerikai egyetemeken – ezen is ‒ negyedévenként „open forumot” (nyílt fórum) tartottak. Ezeken az egyetemen kutató ifjú tudósok ‒ de sokszor maguk a professzorok is ‒ beszámoltak felfedezéseikről, kutatásaik során elért újabb eredményeikről, melyeket az időközben előkerült ásatási, régészeti leletekkel támasztottak alá. Egy ilyen open fórum tartására jelentkezett ő is, amire a rektori hivatalból nagy nehezen engedélyt kapott. Ebben azt állította, kívánta bizonyítani, hogy a sémiták őshazája Szíria. Ezzel szemben Hitti ‒ saját professzora ‒ szerint a sémiták őshazája Arábia. A bizonyítás alapjául az egyetem falain levő ásatási kutatások, nyelvészettudományi leletek képei, a szeminárium helyiségében levő leletek szolgáltak, amelyekből összeszedte, rendszerezte, kikövetkeztette ezen állítását. A közel másfél órás előadás után Benders azt kérdezte Hittitől: na, mit szólsz ehhez? Aki azt felelte, hogy én továbbra is fenntartom eddigi tudományos véleményemet, de Mister Sipos olyan tényeket és bizonyítékokat hozott elő, hogy le kell előtte venni a kalapot, és meg kell mondanom, hogy ez önálló kutatótehetségre vall.

Még aznap behívatták a rektori hivatalba, felvették az egyetem polgárai közé, leckekönyvet kapott, vizsgáit jóváírták, és magas ösztöndíjat utaltak ki számára. Ő pedig mindezek fejében kötelezte magát arra, hogy doktori értekezését erre az egyetemre adja be.

Így jelentkezett a doktorátusra. Előbb azonban ún. elővizsgát kellett tennie angol, német és francia nyelvből külön-külön, más-más professzornál. Benders azt mondta a vizsga végén, hogy a maximálisan elérhető száz pontból csak kilencvenkilencet ad neki, mert egy százalék magyar íz érződik a válaszokon. Mire ő azt felelte, hogy erre büszkébb, mintha mind a százat megkapta volna.

Nyelvi készségét, adottságát mindvégig őrizte, megtartotta egész életében. Amikor a világháború elérte Kisújszállást, noha előtte nem foglalkozott a szláv nyelvekkel, igen hamar megtanult oroszul, és mint orosztolmács segített városszerte nap mint nap, és sokakat megmentett, többek között idős lelkésztársát is.

Ide kívánkozik az a történet is, amikor egy fagyos februári napon az orosz katonák egy többszáz fős munkaszolgálatos csoportot hajtottak gyalogosan a szolnoki Tisza-híd építéséhez. Közöttük volt ő is. Fegyverneknél rövid pihenőt engedélyeztek a transzportnak. Tüzet rakhattak, teát főzhettek, szalonnázhattak, a kísérő katonák körülvették őket, és szintén pihentek. Eközben felkeltette figyelmét az egyik katona, aki egymagában ült le a többiektől kicsit távolabb, és felfelé nézett többször is, mint aki tájékozódni akar. Aztán a hátizsákjából egy kisebb mintás ruhaanyagot vett elő, miközben óvatosan körülnézett újra meg újra. Ekkor támadt az a gyanúja, hogy ez az orosz katona mohamedán vallású, és imádkozni szeretne vallása előírása szerint. Amikor aztán látta, hogy a katona a ruhadarabra ülve nagyjából keleti irányba fordul, Ő félhangosan elkezdte mondani a Korán imádságát, amire még emlékezett princetoni tanulmányaiból. Az orosz katona ezt hallva egy pillanatig mozdulni sem tudott a meglepetéstől, majd felugrott, odaszaladt és átölelte. Szinte könnyekig meghatódva mondta, mennyire örül, hogy itt egy mohamedán testvérre talált. A beszélgetés során persze tisztázódott a helyzet, az orosz katona azonban Szolnokon valahogy kivette a transzportból és hazahozta magával Kisújszállásra.

Az 1990-es évek elején édesapám Szentesen volt lelkipásztor. A nagyszüleim ekkor nálunk laktak. Ebben az időben a balkáni háború menekültjeinek egy csoportját ‒ egy teljes bosnyák falu lakosságát ‒ Csongrádon a (használaton kívüli) laktanyában szállásolták el. Megkérték a környékbeli lelkipásztorokat, hogy látogassák meg a menekülteket, és adjanak egy rövid vallásos műsort nekik mintegy vigasztalva őket. Édesapám megtudta, hogy a menekültek mind mohamedánok. Ezért megkérte az édesapját, hogy segítsen a műsor összeállításában. Ezért nagyapám – aki ekkorra már szinte teljesen elvesztette látását ‒ megtanította a Korán néhány szúráját édesapámnak kívülről. Amikor pedig ezen az ünnepségen édesapám a szokásos arab köszöntések után elkezdte mondani az imádságot arab nyelven, a többszáz fős falu lakói egyszerre, együtt mondták vele az imádságot. A hatás leírhatatlan volt, ugyanis utána – élen a mohamedán pappal ‒ körülvették, és könnyezve köszönték meg abban a hitben, hogy muszlim testvér jött hozzájuk. A pap azt mondta, hogy ilyen tisztán a szent nyelvet (a Korán arab szövegét) még ő sem tudja, pedig iskolában tanulta, majd befejezésül meghívták a falujukba, ha véget ér a háború, és hazatérnek.

Édesapám elmesélte, hogy egy alkalommal egy szegedi egyetemista kereste meg, aki orientalisztikával foglalkozott. Önálló kutatási feladatot kapott a keleti és a nyugati nyelv, kultúra kapcsolata, összehasonlítása témájában. A bibliai héber nyelv kötelező tantárgy a teológián, amit édesapám is tanult. Így a bibliai őstörténetekkel világította meg a keleti nyelv és kultúra jellegzetességeit, majd elmondta, hogy a keleti és nyugati kultúra első közös dokumentuma a Septuaginta, az Ószövetség görög fordítása. Amikor az egyetemi hallgató a Septuaginta bővebb nyelvi és tartalmi részlete után érdeklődött, akkor szólt édesapám nagyapámnak, aki a keleti nyelvek tudósa volt. Nagyapám, aki ekkor már a nyolcvanas évei közepén járt – már szinte nem is látott ‒, három nap múlva fogadta az egyetemi hallgatót. Ennyi idő alatt készült fel a beszélgetésre. Felidézte emlékezetből az ide tartozó anyagot, félhangosan mondogatta ezeket. A beszélgetés után az egyetemi hallgató elmondta, hogy noha neki európai hírű orientalisztikaprofesszora van, elcsodálkozott nagyapám tájékozottságán és tudásán. Majd miután megírta és beadta tanulmányát, ismét felkereste édesapámat, és elmondta neki, hogy professzora el volt ragadtatva attól a hihetetlen tájékozottságtól és tudástól, amit nagyapámtól kapott. Valamint a professzor megdöbbenéssel vegyes csodálkozásának adott hangot, amikor azt kérdezte, hogy lehet az, hogy egy ilyen óriási tudással rendelkező ember ismeretlen marad hazájában.

Az utolsó ezzel kapcsolatos történet pedig szintén Szentesen esett meg, amikor combnyaktöréssel kórházba került. Azonnal megműtötték, helyi érzéstelenítéssel, tekintettel idős korára. Az operáló csapat tagjai között volt egy kitűnő arab sebész is, aki itt tanult Magyarországon, ide nősült és itt is maradt. A műtét közben megkérdezte, hogy itt van-e az arab doktor? A doktor válaszolt, hogy: itt vagyok, Pista bátyám. Majd műtét közben beszélgetni kezdtek először angol, aztán arab nyelven, úgyhogy az operáló főorvos kérte, hogy műtét alatt ne beszélgessenek, mert a nevetés veszélyeztetheti az operáció sikerét. Ekkor már betöltötte a 90. évét.

Vezetői tehetségéről

Dr. Sípos István vezetői képességei – többi adottságaival együtt ‒ egész pályafutása során megmutatkoztak. Anélkül azonban, hogy erre törekedett volna, vagy hogy ezt hangsúlyozta volna. Nyugodtan állíthatjuk, hogy erről nem is tudott. Ez az adottság egyéniségéből fakadt, melyre néhány példa rávilágít élete különböző korszakaiból.

Gimnazistaként cserkész lett, ami igen nagy hatással volt rá. Ott is kitűnt mint a cserkészcsapat kürtöse, majd főszakácsa, aztán a római látogatás alkalmával, a pápával való beszélgetése is mutatta, hogy adott esetben spontán módon megmutatkozik az a tulajdonsága, ami vezetői szerepre való alkalmasságát tükrözi. A cserkészetben – külföldi tanulmányaiból hazatérve – a Református Cserkészcsapatok országos parancsnokává nevezik ki.

Kisújszállási lelkipásztorsága idején történt meg, hogy a vasárnapi istentiszteletről jövet a templomból kitóduló, ünneplőbe öltözött emberek között nagy riadalom támadt. Megvadult lovak rohantak egy gazdátlan szekérrel a főutcán, és persze mindenki menekült az útjukból. Amikor ezt meglátta a lelkipásztor, palástját, bibliáját, ünneplő fekete kabátját egy pillanat alatt levetette és a kíséretében levő presbiter kezébe nyomta, aztán a rohanó lovak útjába állt mozdulatlanul, az út kellős közepére. Mikor a lovak odaértek, először felágaskodtak, aztán megtorpantak, Ő pedig megfogta a lovak zabláját, majd megnyugtatta őket. Az egész város „csodája” volt ez, pedig szerinte nem volt benne semmi csoda. Az édesapja tanította meg még gyermekkorában az állatokkal bánni, s amit ő egyszer megtanult, azt nem felejtette el. Ezt egy presbiter mesélte el, aki akkor ott volt.

A harmadik történet 1945-ben játszódott le a szolnoki internálótáborban, ahova őt is többször elvitték a gyülekezet és a presbitérium tagjaival együtt. A zsúfolásig megtelt tábor foglyai az embertelen bánásmód, a kilátástalanság miatt igen elkeseredett, reménytelen hangulatban voltak. Ezt látva a lelkipásztor, minden nap istentiszteletet tartott, ugyanis a palástját, bibliáját mindenhova magával vitte. A foglyok későbbi beszámolója szerint csodálatos erőt, hitet, reménységet merítettek ezekből az alkalmakból, ez tartotta bennük a lelket. Egy kisújszállási fiatal gazda, akit kulák származása miatt vittek oda, később könnyek között mesélte el ezt, és azt mondta, „olyan volt, mintha az édesapánk lett volna velünk”.

Egy internált grafikusművész meg is örökítette nagyapámat (papírdobozra kasírozott, ragasztott húszfilléres rajzlapon), amelyen palástban áll, előtte bibliája. A lap tetején pedig az alábbi ige olvasható: „Emlékezzetek meg a távolból az Úrról és jusson eszetekbe Jeruzsálem” (Jeremiás 51,50). Majd a lap alján: Készült: 1945. évi június hó 10-én, „hogy a babiloni vizeknél ültünk” (CXXXVII. Zsolt. 1 sor). Ez a kép bekeretezve mindvégig dolgozószobája falán volt.

Végül az utolsó történet ebben a sorban. 1956 októberében Kisújszálláson is összegyülekeztek a jó kunok a városháza parkjában. Úgy gondolták, „törlesztenek” mindazokért a gyalázatos dolgokért, amik velük estek az elmúlt évtized során. Egyik-másik fán már kötél lógott, izzott a levegő az indulatoktól, a tér dugig volt diákokkal, parasztemberekkel, munkásokkal. Néhányan azonban ‒ tudva, hogy ha elszabadulnak az indulatok, vér fog folyni ‒ azon tanakodtak, hogy vajon hogy lehetne ezt megakadályozni. Aztán néhány gyülekezeti tag elkezdte hangosan kiabálni, hogy „halljuk Sípos papot!” Egyre többen kezdték mondani, míg végre az egész tér zengett a kiáltástól. Ő nem volt a tömegben, de a térhez közel lakott, és nyolc éves kislányával sétálni készült, mikor a kapun kilépve meghallotta az őt követelők kiáltását. Kislányát visszaküldte és elindult a városházához, majd a lépcső tetejéről beszélni kezdett, és mintegy huszonöt percnyi beszéd után lecsendesítette az indulatokat. Senkinek a haja szála sem görbült, és késő délutánra békéltető istentiszteletre hívta a város lakóit a templomba, amely aztán dugig megtelt.

Záró gondolatok

Nagyapám sokat mesélt az életéről, de mindig Isten kegyelmes szeretetének ajándékaként.

Szentesi évei alatt kétszer is megkereste a televízió, hogy megörökítse szép és küzdelmes életét. A második alkalommal megkérdezte tőle a riporter, hogy ekkora tudással ilyen megaláztatások, mellőzések közepette élve és most visszanézve nem érzi-e kudarcnak pályáját? Nincs-e benne keserűség amiatt, ami lehetett volna, azzal szemben, ami lett? Nem felejtem el a válaszát. Azt felelte, hogy

miért érezném kudarcnak? Hiszen egész életemben saját nemzetemet szolgálhattam, azok között élhettem, akik közé Isten rendelt. Ha arra gondolok, hogy őseimnek olykor mennyi harcot, küzdelmet kellett vállalniuk azért, hogy utódaiknak jobb, virágzó jövőjük legyen, még hálát adhatok, hogy nekem ennyi jutott. Igaz, hogy az életemben nem minden saját elképzelésem szerint történt, sokszor annak éppen az ellenkezője. Ma azonban tisztán látom, hogy minden Isten akarata szerint alakult, és ez volt jó és helyes. Boldog és elégedett emberként hagyom itt a földi utat, mert hiszem, hogy azt tölthettem be, amire Ő rendelt.

Egész életével, cselekedeteivel vallotta, hogy mindent kapott. Ezt nagyon tudta és hangsúlyozta is.

Mint hívő ember mindig optimista volt. Tudta, hogy KIÉ az igazi és egyetlen hatalom.

Az utóbbi két évben tanulmányaim újra felelevenítették a nagyapai örökség kincsét. Tehetsége, életpályája nyomán el kellett gondolkoznom azon, hogy mit testesített meg küldetése, sorsa azokból az elméletekből, amik most elém kerültek. Főleg pedig, hogy mi volt rugója, mozgatója egy olyan kiugró tehetségnek, mint Ő.

Emlékszem arra az ószövetségi igére, amit igen sokszor emlegetett: „Halld meg Izrael, az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr!” (V. Mózes 6,4.) Természetesen több ige is vezérelte életét, ezek azonban ebből az egyből eredtek.

Azt mondta, hogy a tehetség kincse akkor gazdagít igazán, ha tudjuk, hogy Isten szeretetének ajándéka, ami az ajándékozóra mutat, és ami hálássá, alázatossá is teszi azt, aki kapta, azon felül, hogy gyümölcsével másokat is gazdagít.

Ha egy nemzet, nemzedék elfelejti, elveszíti múltját, jövőjét is elvesztette. Minden kor, minden nemzedék örökséget kap, és egyik elsőrendű feladata ennek számbavétele, ápolása, továbbadása.

Nagyapám életének példája örökségem. Hagyaték, mely gazdagít, erősít, útba igazít. Ezért tartom fontosnak, hogy ez az örökség segítse az egymást követő nemzedékeket abban, hogy megtalálják helyüket, Istentől rendelt küldetésüket a világban. Egyedül Istené a dicsőség.

Dr. Sípos István irodalmi munkássága