Egy újabb könyv

Egy újabb kiáltás. L. Ritók Nóra recenziója

Leiner Károly: Az én gyerekeim. OFOE könyvek, Budapest, 2016.

Nem szívderítő olvasmány Leiner Károly: Az én gyerekeim című könyve. Szomorú, ám hiteles problémaleírása egy, a sajátos nevelési igényű gyermekek nevelése iránt elkötelezett pedagógusnak.

Hiteles, hiszen saját tipródásait és tanítványai személyes sorsát rajzolja meg, és a kép, amit így látunk, elkeserítő. Újabb olyan szegmense a valóságnak, ami rejtve marad a közoktatásban, amit nem szívesen mutat a sikerkommunikációra hangolt szakpolitika. Pedig ott van, sokakat érintő módon, sorsokat határozva meg, fekete foltjaként ez is az oktatásnak.

A könyv első fele a Leiner Károly korábbi kötetében (Elveszett gyerekek országa) bemutatott SNI gyerekek sorsát követi tovább, gyerekekét, akik kikerültek a rendszerből, és akiknek élettörténete mind magában hordozza a „lehetett volna más, alakulhatott volna másképp” torokszorító érzését. 

Ez a fajta kíméletlen utánkövetés azt is pontosan mutatja: az iskola önmagában tehetetlen a felmerülő problémákkal szemben. A szegénység, a kriminalizáció kockázata, a család alkalmatlansága és tehetetlensége, az érzéketlen közeg mind csak tovább növelik a problémát, és több sors érzékletesen mutatja: tovább megy az egésznek újratermelése és az átörökítése is.

A gyereksorsok leírása azokhoz hozza közel a problémát, akik távol élnek tőle. Akiknek családjában, barátai között nem fordul elő SNI gyerek, vagy ahol nem nehezíti az amúgy is nehéz beilleszkedést a kirekesztés többi eleme. Az oktatásban és a szociális területen dolgozók pedig mind pontosan érthetik, amit ír, mert napi gyakorlatukban megtapasztalják ezt. Ők is láthatják a rosszul átalakított rendszer fonákságait, a szakemberhiányt, a kis tantermeket, a hiányos szabályozást, a feltételek biztosítása nélkül előírt integrált nevelés kilátástalanságát. Mert látható, érezhető, hogy ezeknek a gyerekeknek nincs biztosítva olyan hely ma sem az oktatásban, sem a munkaerőpiacon, ami egy élhető életminőséghez segítené őket. Nincsenek a figyelem fókuszában. Sem az iskolarendszer, sem a társadalmi közeg nem számol velük.

Ami még emellett növelheti az ember keserűségét a könyv olvasása közben, az egy szakember ellehetetlenülésének őszinte leírása. Olyan szakemberé, akinek mindene ez a hivatás, aki az életét tette erre a területre, akinek ezek a gyerekek nem arctalan emlékfoszlányokat jelentenek sok év távlatából sem, mert otthagyták lelkében a nyomukat, benne az értük érzett felelősség mélyen beégett érzésével.

Olyan szakemberét, akinek tudása, tapasztalata a mai rendszer számára nem szükséges, az iskolai környezete számára nem értelmezhető, aki zavaró, mert mást akar, másképp gondolkodik, akinek az érzései nem engedik elengedni az ügyeket a tanórák után sem. 

Sokat gondolkodom: vajon miért törvényszerű, hogy nálunk a másképp gondolkodók ennyire magukra maradnak? Miért nem megy ezeknek a tudásoknak a rendszerbe való becsatornázódása? Miért darálja be őket a közöny, a meg nem értettség, miközben nyilvánvalóan zseniálisan teszik a dolgukat? Miért kell, hogy feladják az álmaikat, magukba zárják azt, amit senki más nem tudott úgy, ahogy ők?

Sokan tűnnek el nyom nélkül, mások szakirodalmi lábjegyzetek maradnak. Leiner Károly másféle nyomot is hagy, mert leírja mindezt, talán ventilálásként, mert máshogy nem bírná, talán tanulságként, másoknak. 

Hogy mi ez a tanulság? Számomra leginkább az, hogy nagyon pazarlóan bánunk az emberekkel. Azokkal is, akik SNI gyerekként, felnőve képesek lennének hozzátenni valamit a világhoz, ha az őket körülvevő közeg az iskolától a munkahelyig befogadóbb lenne. Ha értékként tekintenének rájuk. Nemrég hallottam egy sérült fiatalt, akinek sikerült munkahelyet találnia, és arról beszélt, mennyire boldog volt, mikor az első fizetését megkapta. Nem azért, mert pénzt kapott, hanem azért, mert leadózott jövedelme lett.  Mert azt érezte, ő is ad valamit a világnak, az ő jövedelme is ér annyit, mint másé. Hogy rá is szükség van. 

Az is nagy tanulság, hogy elpazaroljuk a szakembereinket is. Méltatlan helyzetekbe kényszerülnek, ellehetetlenülnek, elszigetelődnek, energiájuk nem a zsenialitásuk kiteljesítésére megy el, hanem a túlélésre, megmaradásra, a munkájuk feltételeinek a biztosítására. A rendszer sorozatosan bombázza őket, a cél a „betörésük”, a belesimításuk abba a nagy homogén masszába, ami nem tűri a kilógást a sorból. Zöld Béka Tanár úr is kilóg. Kilóg az elköteleződésével, a problémaérzékenységével, a Baráti Körével, azzal, hogy túllép az oktatás keretein, hogy pénz nélkül is vállalja azt, amit, hogy másképp akarja, mint ahogy előírják, hogy nem nyugszik, hogy felelősséget vállal azokért, akik magukért nem tudnak. 

Talán Leiner Károlynak is váltania kellett volna. Kilépnie, és a rendszer keretein kívül felépíteni azt az iskolát, amit megálmodott. Egy saját elefántcsonttornyot. De sikeresebb akkor sem lehetett volna. Mert ma a rendszeren sem belül, sem kívül nem egyszerű a másképpen gondolkodóknak. 

Ami az övé, annak szakmaisága és tisztasága megkérdőjelezhetetlen. Az pedig, amit pontosan tud, hogy milyen iskola kell ezeknek a gyerekeknek, fájó hiánya marad az oktatásunknak. Ez az üzenet számomra mindennél erősebben jön át ebből a könyvből.

Ajánlom hát minden gondolkodó, mások iránt érzékeny embernek. Azoknak, akik még mindig hisznek abban, hogy jobbá lehet tenni a világot.

Megrendelhető az IFA webáruházában.