Élete a tanárság

Mallász Judit összeállítása

Tisztelői, tanítványai vallanak Debreczeni Tiborról, az iskolateremtő drámapedagógusról.

Kilencvenedik születésnapján köszöntjük Debreczeni Tibort, az ízig-vérig pedagógust, aki közel 70 éve tanít töretlenül. Nem, nem tévedés, hiszen tanít még ma is. Igaz, néhány éve már nem formális keretek között, hanem „csak” életével, írásaival, útmutatásával, önálló estjeivel, lelkesedésével, biztatásával, elismerő szavaival. Mert Tibor tanár úr ilyen. Míg a legtöbb ember nyugdíjasként visszavonul és – erejéhez, egészségéhez mérten – családjának és kedvteléseinek él, addig ő feleségével karöltve gondolt egyet, és tanítványait, régi és újabb ismerőseit maga köré gyűjtve, baráti kört szervezett. A Kuckó mind a mai napig él és virágzik, hódol az irodalomnak, zenének, tudományoknak, illetve mindennek, ami értékes az életben. Miközben a lényeg: együtt lenni, egymásra figyelni, tanulni egymástól és a meghívott vendégektől, jól érezni magunkat együtt.

Hosszú ideig a Népművelési Intézetben koordinálja az amatőr színjátszókat, főképp kedvenceit, a diákszínpadok friss megszólalóit, majd ereje teljében lévő nyugdíjasként megalapítja a Magyar Drámapedagógiai Társaságot 1988-ban, majd ennek máig létező folyóiratát, a Drámapedagógiai Magazint, s amikor itt sem úgy mennek a dolgok, van ereje új művészetpedagógiai egyesületet alapítani, az Academia Ludi et Artist, szerkeszteni ennek periodikáját, a Kútbanézőket. S közben irodalmi esteket készít egyszemélyes színháza számára, izgalmas, bemutatójuk idején jelképes hatású előadásokat teremt (Az öreg ácsot palira vették vagy Ki az a Pál?, legutóbb Karácsony Sándorról Bizony, életre szólt címmel), több sodró stílusú kötetben megírja hosszú és tanulságos élete regényét, nyilvánosság előtt vezet (online felületen!) naplót.

Vajon hogy válik valaki remek gimnáziumi tanárrá, úttörő drámapedagógussá, amatőr színjátszó társulatok kiváló rendezőjévé, magával ragadó előadóművésszé, majd 60 fölött, nyugdíjazását követően, a fiatalok által nagyra becsült főiskolai tanárrá? Kár lenne tagadni, hogy adottságok nélkül ez senkinek sem sikerülhet. Tibor tanár úr kétségtelenül nagyon sokat kapott a természettől – vagy a természetfelettitől –, de az is biztos, hogy az adottságok önmagukban mindig kevésnek bizonyulnak. Kell hozzá maga az ember, hogy higgyen tevékenysége értelmében, hogy töretlenül dolgozzon, és talán a legfontosabb, hogy tanítványait, barátait megbecsülje, egyenrangú partnernek tekintse. E gazdag életút ékes bizonyítéka, hogy Debreczeni Tibor így tett.

Nem mindenkinek adatik meg a hosszú élet. Tagadhatatlan, hogy ebben is szerepet játszanak az adottságok. Azonban itt se feledkezzünk meg az egyén felelősségéről. Tibor tanár úr testi és szellemi frissessége minden bizonnyal életszemléletének, életmódjának is köszönhető – a rendszeresen végzett kerti munkának, a biciklizésnek, az úszásnak, a sok olvasásnak, a tartalmas és jókedélyű beszélgetéseknek a családdal és a barátokkal. Felesége – akivel közel 70 éve keltek egybe – igazi társa volt egész életük során, és ma is mindenben mellette áll. Ahogy ott van a nagy család is: a két gyerek, a három unoka és a nyolc dédunoka.

Reméljük, még sokáig tanulhatunk Debreczeni Tibortól. Isten éltesse sokáig!

Ki gondolta volna 1958-ban, hogy az az energikus fiatal tanár – aki nem igényelte a tankönyv használatát, sem a táblára való vázlatírást, csak azt, hogy amit ő mond, azt írjuk le vagy jegyezzük meg, mert azt fogja visszakérni – ilyen csodálatos életpályát fut majd be? Debreczeni Tibor ezekkel az akkor még előremutató kérésekkel olyan eredményes volt, hogy máig tartó kapcsolat, barátság alakult ki sok hajdani tanítványával, így velem is. Mi ez, ha nem kiváló tanári, emberi tulajdonság? És mi a legszebb ajándék az élettől? Az, hogy ma is tiszteljük, szeretjük, és körülötte vagyunk, ha tehetjük!

Juhász László, Debreczeni Tibor egykori diákja a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban

Drága mesterem 90 éves! Két évre rá, hogy ki tudtam jönni a tolókocsiból, egyetemistaként már az ő irányításával tettem meg első lépéseimet a magyar irodalom, a pódium világában. A Vári Színpad rendezője közösségkovácsoló pedagógusként vezetett bennünket. A gyengébbekben is megtalálta és kihozta belőlük az értékeket. Tartást adtak intelmei, hitet merítettem szavaiból, hálás vagyok érte. Ha vele beszélek, otthon vagyok. Édesapám szelíd bölcsességét, édesanyám szellemi rohanását érzem. Színészként nem éltem át olyan katarzist, mint vele 2004-ben, 2015-ben és 2016-ban, az általa szerkesztett műsorral a forradalomról. Debreczeni Tibor elhivatott, küldetéses ember. Nyitott az újra, 77 évesen tanulta meg a számítógép használatát, azon írja fantasztikus könyveit, naplóját. Adyval köszöntöm:

Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen  
S hogy higgyük: akartad.  
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
Erőt és hitet prédikált az ajkad.

És mégis-mégis, magam is itt vagyok
Ünnep-kocsit tolni  
S én jó mesterem, szeretném a kezed  
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni.

Isten éltesse nagyon sokáig!

Cserna Csaba villamosmérnök, előadóművész, Debreczeni Tibor egykori Vári Irodalmi Színpadának tagja

Drága DéTé, kedves Tanár úr!

Mit is mondjunk, adjunk e nagyon szép napon?!
Legyen áldott élete gazdagon! 
A jó Isten napsugara, árasszon fényt az útjára,
Kis versünkkel köszöntjük boldogan!

Nagyon boldognak és szerencsésnek, áldottnak érezzük magunkat, hogy ismerhetjük Tibor bácsit! Olyan dolgot tanulhattunk tőle a három év alatt, amihez életünk minden óvodai, iskolai tevékenységén hozzányúlhatunk, amit felhasználhatunk! Nemcsak a tudást szeretnénk megemlíteni, hanem a tiszakürti élményeinket is. Olyan csodás volt mély emberi kapcsolatokat látni, barátságokat, amiket az egymás iránti szeretet és tisztelet éltet, táplál! Köszönjük, hogy bevezetett bennünket ebbe a világba! 

Köszönjük a Kuckós élményeket, programokat, a szeretetteljes fogadtatást és az ott magunkba szívott tudást, ismeretet! Azt hiszem, most következik a köszöntőnk legtöbbet mondó üzenete! Nekünk Tanár úr és a hozzá kötődő összes emlék olyan, mint amikor minden reggel a Szentírást olvassuk! Mindig valami oktató, tanító, építő dolgot kapunk Istentől! Vagy éppen feddőt! Mindig kapunk, kaptunk valamit Dététől! És mindig visszatérhetünk az emlékekhez! 

Halászék, DéTé egykori diákjai a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karán, Nagykőrösön

Alapvető kapocs köztünk az irodalom szeretete, a magyarság megélése, a közügyek iránti legmélyebb elkötelezettség, a természet szeretete, a családhoz való szoros kötődés és a szereplésvágy. Mindig pódiumon áll, mindig közölni akar valamit, „olyan igéket, amelyeket igaznak tart”. Hivatása a tanárság. Olyan pedagógus, aki nem osztja az észt, hanem eszmét cserél a másikkal. Aki kíváncsi arra, mit mondasz. Aki a feleségével mint segítőtársával és barátjával élte végig a hihetetlenül sok évtizedet. Aki kitalálta, egyetlenként számtalan megkérdezett között, hogy a „Mint tükrön a lehellet” Petőfitől idézet… Szuverén, alkotó értelmiségi. Karizmatikus ember. Aki eljutott a NÉKOSZ-tól a Ki az a Pál?-ig…

Botos Katalin közgazdász-történész; férjével, Botos Józseffel együtt Debreczeni Tibor szoros barátja

Emléktöredékek

Debrecen, Tóth Árpád Gimnázium 1957-61

Milyen tanárunk volt Debreczeni Tibor?

Tanárunk, társunk, egy közülünk, diákkihágásainkban cinkosunk, ballépéseink palástolója. D. T. szignóját hamisítani is tudtam. Nem fújta fel. Pedagógiai módszerei aligha lehettek a hivatalos tanterv vetületei, gyakran és tudatosan szembement azokkal.

Idézz! – harsogta irodalomóráinkon. Láthatóan örömét lelte abban, ha tudtunk. Módszere volt, hogy aki legalább húszsoros verset megtanul, kap egy jeles osztályzatot. Én négy éven át alig „feleltem”. Amikor éreztem, hogy szorul a hurok, jelentkeztem/jelentkeztünk egy versmondásra. Így hát tudtunk idézni. Tanfelügyeleti órákon büszke volt ránk.

Téli vakációra házi feladatként kaptuk a versírást, és a jobbakat közösen elemeztük. Írjatok a szerelemről! Igyekezett rejtett személyiségünket is megismerni. Maradandó emlékem ez a dolgozat. A célja is ez lehetett.

Más alkalommal Ady Endréből készültem. A Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárában Szerb Antal Magyar Irodalomtörténetét lapozva, egy konkrét kérdésben, megfogott az ő gondolatmenete és – dolgozatomban – magamévá avattam azt, még nem tudva, hogy forrásként ezt fel kellene tüntetnem. D. T. irodalomtörténésznek készült – ez egy másik történet – azonosította a hivatkozás nélküli sorokat, majd így értékelt: ez a gondolat Szerb Antaltól való, nem kell feltétlenül egyetérteni vele. Ezzel a megjegyzésével a szellemi önállóság fontosságára nyitott ablakot. Egy emlékezetes esetben egy osztálytársam felelésekor D. T. kritikával illette a nebuló valamely véleményét, aki csattogva, pufogva vonult a helyére, és már félig háttal a katedrának odavetette, ízlések és pofonok különbözőek. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik” ettől az impertinens megjegyzéstől, de mintha mi sem történt volna, az óra rendes medrében folytatódott. A pillanat varázsa azt üzente, hogy tanárunk véleménye sem szentírás, lehet vitatni azt is, felülírva azt a módit, hogy el kell fogadnod, amit a tanárod mond, mert az az igazság.

Többnapos tanulmányi kirándulásainkon együtt buliztunk. Pohárral. Nem is okozott gondot nekem, amikor az egykori Római parti csónakház melletti büfében sört rendeltem, és mögöttem a 15 éves Bence fiam hangját hallom. Kettőt kérjünk. Kettőt kértem. Jó ezzel kontroll alatt ismerkedni.

D. T. pedagógiai gyakorlatával kilógott a tanári karból. Ezért is szerettük és vesszük körül rajongással a mai napig.

Drága Tibor Tanár Úr! Isten éltessen a 90. születésnapodon!

Mányi István, Ybl Miklós-díjas építész, tanítványod