Én nem vagyok magyar?

Waldapfel

Trencsényi László írása

...mielőtt „igazoló bizottság” elé kell állnom, elszámolok magam is hazámhoz fűződő viszonyommal.

A minap Juhász Dánielnek adtam interjút az óvodai nevelésbe rendeletileg betoldott „nemzeti nevelés” kérdéséről. Vitám volt a rendelettel magával, szellemével, nemzetképével, nevelésfelfogásával. Ennek a kritikának adtam hangot. Nem sokkal rá ismeretlen személytől kaptam levelet, melyben nem csupán nyilatkozatomat, de személyemet is nemzetgyalázónak, magyarellenesnek hazafiatlannak ítélte meg, s keményen felszólított a visszavonulásra.

Nem szoktam még hozzá a gyalázkodó levelekhez. Ezért úgy döntöttem, mielőtt „igazoló bizottság” elé kell állnom, elszámolok magam is hazámhoz fűződő viszonyommal.

Kezdjük az előzményekkel.

Nagyapám nem sokkal a kiegyezés után a Vág-menti falvakban szervezett magyar művelődési egyesületeket (ma úgy értékelnénk, hogy a zsidó emancipáció eufóriájában a felvidéki szlovákságot is szívesen látta volna magyarként).

Apám kedves antikjai (no és – miért tagadjam? – kedves oroszai és kazahjai) mellett a régi magyar irodalmat kutatta, 

Trencsényi-Waldapfel Imre

Erasmus magyar barátainak, a magyarországi humanistáknak eredt nyomába, Gyöngyösiről, Zrínyiről értekezett. Megszületésem évében tartott előadásában, amely a pedagógusok „átképzésének” része volt, Vörösmarty és Petőfi katonatörténeteinek egybevetése máig érvényes elemzés volt. Azon sincs mit titkolni, hogy fent említett, korán meghalt nagyapámtól örökölt íróasztalánál keze nyomán született meg (nem sokkal a szerencsésen túlélt háború után 1848 példájára emlékeztetve) 12 pontba formálva az úttörők elé állított erkölcsi követelményrendszer. Benne, hogy az “úttörő szabad hazában szabad emberek közt szabad emberként akar élni”. Nem rajta múlott, nem múlott rajta, hogy a berendezkedő új állam hamar lecserélte ezt a pontot a „hű” – értsd: engedelmes – gyermek normájára.

Petrolay MargitAnyám még a háború előtt – így tartja a neveléstörténet – elsőként tanította egy Andrássy úti magániskolában a Mamát, József Attila versét (még beszámolhatott erről a költőnek). Aztán a későbbi híres modern népmese-feldolgozásokat megelőzve Kovács Ágnessel együtt adott ki magyar népmesegyűjteményt Csinosomdrága címen. Irodalomtörténeti kutatásokon alapuló elbeszéléseket írt Mikszáth, Móricz, Ady, Csokonai gyermekkoráról, az öreg Arany nagyapói szerepéről. Részese volt a magyar irodalmi mese megújításának.

Jó magyartanáraim voltak az iskolában. Általános iskolában a tanítónéni a legjobb kuruc-regényeket olvasta fel órákon, orvosi rendelőben, utazásokon. A Sándor Mátyás után így került sor a Vörös torony kincsére meg a Basára. A felsőben minden évben betanította Ili néni egy klasszikus mű színpadi változatát. A Toldiban – sokszereplős darab volt, s alacsony az osztálylétszám – bizony én voltam a „boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga”. Énekórákon pedig két Karai József-dal volt a sláger. Az első egy „mozgalmi”: Pajtás, daloljunk szép magyar hazánkról. A másik máig híres kórusmű darabjaiból állt: Estéli nótázás volt a címe, s székely népdalok következtek egymás után (Este jő, szürkül bé, stb.). Gimnáziumba kerültem. A Radnóti Miklós (magyar költő!) nevéről elnevezett iskolában a költő megsiratta jeles erdélyi proletárfestő, Dési Huber István nevét vette fel az ifjúsági szervezet (KISZ) alapszervezete. Török Erzsit, Béres Ferencet hallgattuk. Magyartanárunk Móricz Zsigmond rajongóivá tette az egész osztályt. S Juhász Ferenc felolvasó estjeire vitt minket, aki ebben az időben kezdte újra „életre szántan...” Majd máig tartó hagyományt teremtve az iskolában nyári szociográfiai kirándulásainkról tartottunk beszámolót (Csoóri Sándor, az est vendége itt mutatta be betiltott kisregényét, az Iszapesőt.)

Így kerültem az egyetemre – az OKTV 9. helyezettjeként – felvételi vizsga nélkül. (Három kortárs magyar költő útját elemeztem, a már említett Juhászét, Ladányi Mihályét és szegény Maróti Lajosét.) Jeles tanáraim voltak a magyar szakon. Bárczi Géza, Czine Mihály és Pándi és Németh G. Béla és Szabolcsi Miklós, hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem (bár XIX. századi magyar irodalmat nagybátyámtól, a jeles professzortól is hallgattam). Szakdolgozatomat a Kodály-iskola jeles képzőművész-tanárához, Székácsné Vida Máriához írtam, ő ismertetett meg Kokas Klárával is.

Aztán – követve bátyám és nővérem példáját – vidéki tanárságot vállaltam. A hetedik osztályosokkal végigvitt Petőfi-projektem (a projektmódszer akkor még politikai feketelistán volt) díjat nyertem egy országos pályázaton, aztán falusi színjátszó-rendezőként a Karnyónét tanítottam be a gyerekeknek. Feleségem meg népballadákat adaptált fakanálbábokra.

Aztán „beszippantott” az úttörőmozgalom. Szerkesztőbizottsági tagja lettem az egykori „sarlós” Deme László professzor és az akkor „rossz hírben állt” Baka István mellett a Kincskereső című gyermekirodalmi folyóiratnak. Kezdeményezésemre törölték el a létszám- és tematikai korlátot a gyerekek néptáncfesztiválján (a hetvenes évek közepét írtuk). Keszler Máriával együtt szerveztük 1976-ban (és utána többször is) az Országos Úttörő Népművészeti Tábort az azóta beszántott Csillebércen, ahol Sebő és Halmos húzta a talpalávalót, Tímár Sándor tanította a táncot, és a velem együtt öregedett egykori Fiatalok Népművészeti Stúdiójának tagjai vezették a kézműves foglalkozásokat, a nemezelő Vidák-Nagy házaspár, Székely Éva, Landgráf Kata, és sorolhatnám a jeles népművészeket. A berettyóújfalusi Makai Miskával és az egykori kántortanítóval, Gábor bácsival elsőként szerveztünk gyerekeknek népzenei fesztivált (ez a Joób Árpád féle Délibáb és a Csobolyó fénykora volt). Nincs mit tagadnom, ugyanez az ethosz munkált bennem, amikor több éven át Békéscsabán nemzetiségi gyerekfesztiválok szervezése volt a feladatom.

Aztán kutatóintézetben folytathattam. Hosszú elhallgattatás után a nyolcvanas évek közepén én szerkeszthettem sajtó alá Karácsony Sándor jeles művének, a Demokrácia és cserkészetnek új kiadását, később olyan tanterveket fejlesztettem és támogattam, melyekben a néphagyomány hangsúlyai erősek voltak. A „magyar komprehenzív iskola” számára készítettünk 6 évfolyamra Kalendárium nevű komplex tantervet. Folyamatosan jártam továbbképzésekre Erdélybe, Székelyföldre a kolozsvári, csikszeredai kollégák megelégedésére.

A Miskolci Egyetemen a tanárképzésbe kapcsolódhattam be az évszázad végén. Ebből a korszakból ezúttal a „Kisebbségek pedagógiája” című kurzusomat emelem ki, illetve egy Kassa-Miskolc összehasonlító kutatást. Az ELTE-n közvetlenül „hungarológiai” kurzusaim nem voltak, bár a Gyermekkultúra elnevezésű tárgyamban többször volt módom bemutatni a magyar gyermekkultúra különös felvirágzását. Feleségem ezidőben a Sztehlo-hagyaték és a debreceni-ebesi Fiúkfalva megismertetésében vállalt úttörő szerepet.

Persze nemcsak az „ünnepnapi kultúra” közvetítésével tudom bizonyítani magyarságom. Akkor is, amikor tábort vezettem állami gondozott gyerekeknek, később „téeszparasztok”, majd külvárosi alsó-középosztálybeli ivadékok számára, amikor klubot vezettem a Kertész utca (Loránd Ferenc kollégám híres iskolája) hátrányos helyzetű túlkorosai számára, ha iskolai minőségbiztosítási rendszereket építettem, ha lakótelepi gyerekközösségeket szerveztem, ha az európai neveléstörténet (benne a drámapedagógia) progresszív hagyományait kutattam és terjesztettem, ha szabadidő szakos tanárjelölteket taníthattam.

Kortársaimmal, akik hozzám hasonlóan magyarok, s végigélték a XX. század utolsó harmadát is, meg emennek az elejét. S tanítványaimmal, növendékeimmel, akiknek már csak ez a viharos XXI. jutott. Tettük a dolgunkat.

„Lelkem sikoltva megriad...”

A szerzőről: 

Hozzászólások

Kedves Laci!
Végül is hasznos volt ez a neked címzett levél, mert legalább megismertük életrajzodat. Az pedig kész csoda, hogy eddig megúsztad a gyalázkodó leveleket! Ez már kicsit gyanús is!
Üdv

Kedves Tanár Úr!

Nagyon sajnálom, hogy az óvodai neveléssel kapcsolatos jogos ellenvetései kapcsán ilyen támadás érte.

Az óvodásoknak wc-papírra, almára, no meg sok játékra, mesére és mosolygós, az állam, a szülők megbecsülését élvező óvónőkre van szükség.

Magyarságát pedig tetteivel bizonyítja.

Tisztelettel régi tanítványa: Tölgyessy Zsuzsanna, PPKE BTK, Óvó-és Tanítóképző Tanszék

Trencsényi László képe

Köszönöm, hogy megértettétek