Ertl Pálné Kuti Mária életútja
Pintér Katalin és Ertl Balázs írása
Mindig arra törekedett, hogy a gyermekek tudják értékelni azt, amivel foglalkoztak, a népdalok, népzene természetes közegében szeressék azt, találkozzanak a néphagyományok szépségeivel, esztétikumával, ébredjen igaz hazaszeretet a szívükben.
85 esztendeje, 1936-ban született Balassagyarmaton. Édesapja Hajmáskéren volt református lelkész, édesanyja tanítói oklevéllel a zsebében otthon és a gyülekezeti élet alkalmainak szervezésében tevékenykedett mellette. Bőven adott otthoni feladatot négy gyermekük nevelése. Szülei nagy empátiával, mélységes odaadással, a szolgálatot komolyan véve végezték munkájukat, ezért környezetükben hiánytalan tisztelet, megbecsülés, szeretet vette körül őket.
Kisiskolásként a hajmáskéri Református Elemi Népiskola tanulója volt 1942-1946. júniusáig. A második világháború átviharzott az egész országon, így Hajmáskéren is megrendítő, embertelen, keserű emlékeket hagyva maga után. Hajmáskérről nem menekültek nyugatra, mint azt akkor általában tették, édesapja nem akarta elhagyni a „nyájat”. Az anyagi veszteségeken kívül más bántódásuk nem lett, de a front átvonulásakor megsérült a templom és az iskolaépületek, s a katonai tábor sok veszélyt rejtő közelsége megnehezítette az élet mindennapjait. Szülei úgy döntöttek, hogy Marikát – legidősebb gyermek lévén – Balassagyarmatra küldik az ottani rokonok védőszárnyai alá, hogy iskolai tanulmányait nyugodt körülmények között folytathassa. Így 1946 őszétől 1950 júniusáig a balassagyarmati Bajcsy Zsilinszky Úti Általános Iskola (korábban polgári leányiskola) tanulója lett.
Balassagyarmat második otthona volt, hiszen ott élt édesanyja családja, rokonsága. Nagyapja, Dr. Mikó Pál a Balassi Gimnázium magyar-latin szakos tanára a kisváros egyik köztiszteletben álló, tekintélyes embere volt. Nagyanyja, aki szintén okleveles tanító volt, 8 gyermeket nevelt olyan igényesen, hogy mind a 8 diplomát szerzett. Szélesedett a nagy család, több tanár is volt benne, így bőven nyílt alkalma tőlük matematikát, latint, zongorát tanulni, kiegészítve az iskolai anyagot.
1950-ben kitűnő eredménnyel végezve visszatérhetett Hajmáskérre, hogy a veszprémi tanítóképzőben folytathassa a tanulást. Oda azonban nem vették fel, hiába a kitűnő bizonyítvány – osztályidegen volt, paplány ne mételyezze az ifjúság lelkét! Így édesapja mentőövként magántanulónak íratta be a Pápai Református Gimnáziumba. El is végezte becsülettel az első évet, rendesen levizsgázott, de korábbi vágyait nem adta fel. A veszprémi tanítóképzőben különbözeti vizsgát tehetett, s így bekerülhetett a második osztályba. Bejáró tanulóként vonattal utaztak diáktársaival együtt, vidáman megélve a napi apró nehézségek, örömök sokaságát.
1954-ben érettségizett a veszprémi tanítóképzőben, ismét kitűnő eredménnyel. Ez lehetőséget adott volna a továbbtanulásra is, de határozottan és elszántan a kisgyermekekkel szeretett volna foglalkozni, alig várta, hogy tanítani kezdhessen. Mint osztálya legjobb tanulóinak egyike, választhatott volna a felajánlott, jobbnál jobbnak ígérkező munkahelyek közt (Balatonfüred, Balatonalmádi, Veszprém), de ő évek óta dédelgetett vágyának eleget téve olyan helyre akart menni, ahol még élnek a népszokások. Ahol népdalt lehet gyűjteni, megismerni a hagyományokat, gyönyörködni viseletekben, közvetlen közelről találkozni a magyar nép kultúrájának születésének, megélésének, elterjedésének élményével. A központi irányítás következtében osztályuk felének Nógrád megyébe kellett mennie, Rimócot választotta, többi osztálytársában is kedvet élesztve a távoli ismeretlen felé.
Gyakorló éveit a rimóci általános iskolában töltötte, az 1954-55-ös tanévben. Ezt követően képesítőzött a veszprémi tanítóképzőben, s megkapta tanítói oklevelét 1955. június 29-én. Még két tanévet töltött Rimócon. Ezekre az évekre gyönyörűséggel és csupa örömmel tekintett vissza. Beteljesíthette, amire vágyott. Teljes erőbedobással vetette magát az iskola és a község életének kulturális munkájába. Az alábbiakban naplórészlet olvasható Marika néni első tanítási napjáról.
Szeptember 3.
Estébe hajlik az idő. A szekerek hazafelé igyekeznek a mezőről. A kislányok is hazahajtják a libákat. Itt ülök a szalmakazal tövében, s nézem, hallom mindezt. Nyugodt vagyok, kicsit fáradt is. Már két napja tanítom a negyedikes rimóci gyerekeket.
Talán kezdjem az elején. Szerda este nagy izgalmak közepette lefeküdtünk. Holnap! Holnap! Mi is lesz! Csak a sok jó, amit várnak tőlem, beteljesedjen! Ilyen gondolatokkal aludtam el. Lefekvés előtt sokszor elolvastam azt a lapot, amit aznap kaptam otthonról. Olyan jólesett az a beindítás. Másnap újra ezekkel a gondolatokkal ébredtem. Szorongó érzés fogott el. Ünnepélyesnek, szépnek találtam, de mégis féltem, izgultam. Talán a feladat nagysága, talán a magam kicsinysége, vagy tán így együtt mind a kettő, nem is tudom, de valami erősen dobogtatta a szívem. Ebédelni már alig tudtunk. Mind a hárman izgulva elindultunk 12 előtt az iskolába. Hát eljött a nap, amiért tanultam, eljött ez a messzi távolságban levő alkalom, ez, amire midig vágytam, megállni a kis falusi gyerekek előtt! Az iskolába érve láttuk, hogy a falhoz lapulva, tarisznyával a vállukon, szájba dugott ujjakkal, tágra nyílt, kíváncsi, mégis riadt szemekkel leskelődik néhány gyerek. Elsősök voltak. Szerettem volna lefényképezni! Édes kép volt!
Beértünk! A gyerekek láttára, azaz mikor megláttam őket, elszállt a félelem, s helyébe egy boldog érzés ült. Már alig vártam, hogy a gyerekekhez mehessek. Aztán az is elérkezett. Megálltam először előttük. Virágot kaptam tőlük, s aztán hozzáfogtam a munkához. Tanrendet diktáltam, s közben hátra mentem s úgy néztem hátulról a papír fölé hajló fejeket. A lányok egyformára fésülve. Egy kivételével mindnek egy copfja volt. Egyik-másiknak a hajában szép színes pántlika is díszlett. Nyakukon sokszoros gyöngy. Mindnyájan mezítláb, a fiúk is, lányok is. Van ugyan 2-3 olyan gyerekem, akik nem parasztcsaládból származnak, ezek válnak csak el öltözetükben a többitől. A fiúk között vannak fegyelmezetlenek.
Meg akarta ismerni az életüket. Csodálatos mesevilágnak tűnő, megtestesült valóság volt, amit ott megtapasztalt. A népviseletes falu, a meleg időben mezítláb járó kisiskolások, a sokféle népszokás szépsége, érdekessége, az élet földhöz kötő, rögös nehézségei, s az emberek mégis derűs világa gazdag élményeket nyújtott számára. Az osztálytanítás mellett énekkarral próbálkozott, községi könyvtárt vezetett, az iskolában bábszínházat hoztak létre a gyerekek bevonásával, saját készítésű bábokkal tartották az előadásokat, a tantestület fiatal tagjaival karöltve. Részt vettek a falu hagyományőrző együttesében, de színjátszásban is. Röplabdacsapatukkal országos szpartakiádon is voltak.
Közben gyűjtötte a népdalokat néprajzi adatokkal kiegészítve. Járta a falut, felkereste az öregeket. Gyönyörködött az éneklő falu sok eseményében. Éneklő mivoltát tükrözte az is, hogy 4. osztályos tanítványai dalkészlete több, mint 440 dal volt. Ezek mind éltek a falu fiataljai s idősebbjei ajkán. Gyűjtött dalait beküldte a Néprajzi Múzeum pályázatára.
Mindig fontosnak tartotta a továbbképzési alkalmakat. Részt vett Balassagyarmaton nyári karvezetői tanfolyamon, Budapesten a Népművészeti Intézet konferenciáin.
Az 1956-os forradalom Rimóc életében is emlékezetes napokat hozott. Az eufórikus öröm és az egyéni sérelmeket megtorolni szándékozó indulatok keveredése sok konfliktushelyzetet teremtett. Az iskolát többen a fennálló kommunista állameszmék létesítményének tekintették. Először el is akarták küldeni a „sok tanítót”, hogy visszahozzák a régi „egy”-et. Később a Forradalmi Bizottságba választották őket, ismerve jóindulatú munkásságukat. A félreértések tisztázódtak, s bár nagyon marasztalták őket, a következő évben többen kérték áthelyezésüket. Akkor Marika néni szülei már Balatonkenesén laktak, s hogy közelebb lehessen, elfogadta a felkínált lehetőséget, az összevont 1-4. osztály tanítását Pulán, a részben osztott iskolában. 1957 augusztustól 1959 augusztusáig tanított Pulán.
Megragadta a bakonyi kis falu minden kedvessége, bája, bár nem volt még ott akkor villany, posta, buszközlekedés, Nagyvázsonyhoz tartozó, körzeti iskolaként működtek. Vezetője Reményi Antal volt, ketten alkották a tantestületet. A hivatalos nevelői ülésekre gyalog mentek az 5 km-re lévő Nagyvázsonyba. Ottléte idején építették meg az utat Kossa István miniszter közbenjárásának köszönhetően, s kapott villanyt is a falu. Emlékezetes volt az átadó ünnepség, melynek aktív szereplője lehetett. Az ott töltött két évben tánccsoportot szervezett, bemutatkoztak a környező településeken az ottaniak ámulatára.
Szeretett volna szüleihez még közelebb kerülni, olyan faluba, ahol több kulturális lehetőséget talál. A litéri kórus országos hírű volt akkoriban, így 1959-ben Litérre kérte magát, csupán a napköziben volt hely, azt elvállalta, s be is jelentkezett a kórusba. Akkorra erősen orientálódott a néptáncoktatás felé, több tanfolyamot is elvégzett, hogy az alapképzést megkapja. A tanév beindulásával azonnal megkezdte a néptáncfoglalkozásokat az alsós gyerekekkel.
Ertl Pálné Kuti Mária meggyőződése volt, hogy a népi játékok és táncok a magyar nép olyan gazdag kultúrakincsét jelentik, amelyben kivétel nélkül minden gyermeket részesíteni kellene. Kodály Zoltán mondta:
A nevelő nem lehet el a játékok beható ismerete nélkül. Szomorú gyermekkora nyomait holtig viseli, aki úgy nőtt föl, hogy nem volt része bennük. Annak nincs sürgősebb teendője, mint utólag megtanulni, beleélni magát, mert enélkül nem férkőzik a gyermek lelkéhez.
Kezdetben minden ellenszolgáltatás nélkül foglalkozott a gyermekekkel, mert nagyon fontosnak tartotta. Az iskolavezetés látva elszántságát, majd rövidesen a bontakozó eredményeket, teljes meggyőződéssel támogatta, s tette lehetővé a további munkát, melyet természetesen iskolán belüli tevékenységnek tekintettek.
1966-tól osztályokat tanított kisfelmenő rendszerben 1-2., vagy 3-4.-et, volt példa nagyfelmenőre is, az 1-4. osztály végigvitelével. Többször megbízták felsős órákkal is, így matematikát 5. osztályban, éneket 5-8.-ban s több készségtárgyat, így technikát, rajzot tanított átmenetileg. A néptáncoktatásban pedig egyre több gyermek részesült. Közben elvégezte az országos gyermektánc-oktatói 3 éves képzést, hogy működési engedélye meglegyen.
Mindig arra törekedett, hogy a gyermekek tudják értékelni azt, amivel foglalkoztak, a népdalok, népzene természetes közegében szeressék azt, találkozzanak a néphagyományok szépségeivel, esztétikumával, ébredjen igaz hazaszeretet a szívükben. A táncanyag elsajátítása közben tanuljanak egymásra figyelni, egymást tisztelni, egymásnak segíteni. Éljék meg, hogy nélkülözhetetlen a másik gyermek, hogy csak társakkal együtt érhetik el céljaikat, hogy milyen jó dolog együtt örülni, és érezzék át a közösség megtartó erejét.
Marika néni mindig azt vallotta, a néptánc testi lelki harmóniát ébreszt az emberben, szívet-lelket gyönyörködtető mivolta mellett nagyban hozzájárul a fiatalok egészséges testi fejlődéséhez is, a sokrétű mozgás egészséges izomzatot, csontozatot eredményez, összhangban a légzőszervek, a keringés erősítésével. A táncos egész mozgásvilága összerendezettebb, rugalmasabb, megjelenésében harmonikusabb, magabiztosabb. Mindezt kiegészítik, a személyiség fejlődésben, együttműködési készségben tapasztalható pozitív változások.
Megannyi elismerése közül tán az Életfa-díj, az Örökség-díj fejezte ki legpontosabban életének, munkásságának jelentőségét.
Életpályája kiemelkedő pillanata volt, amikor sokak kérésére polgármesterjelöltként indult a 2001-es időközi választáson, s a nagy többség igenlő szavazatai után Litér község polgármestere lett. Pozitívan emlékezett vissza arra 18 hónapra melyet polgármesterként töltött be. Koránál fogva már nem indult a következő választáson, biztosítva látta, hogy jó kézbe fog kerülni a község vezetése. Életének 78. évében 2014. december 13-án megtért teremtőjéhez.
Marika néni munkája túlmutat az együttes életén, mely a jelképes Zöldág nevet viselte, viseli. (Méltón nevéhez a zöldágjáráshoz kötődő játékkal, Foltin Jolán koreográfiájával lépett be a gyerekcsoport a televízió nyilvánosságába az emlékezetes televíziós versenyen.) A tánccsoport programjaihoz kapcsolódva összetartó közösséget kovácsolt a szülőkből, akik aktív magját képezték a faluért, a kultúráért tenni akarók táborának. Egy-egy programon több száz embert megmozgatott, legyen az néptáncbemutató, néprajzos klubdélután, táncos tábor vagy községi műsor.
Részese volt annak a néptáncot oktató baráti csoportnak, amelynek tagjai megalakították az országos szintű Örökség Gyermek Népművészeti Egyesületet. Szűkebb hazánkban, Veszprém megyében szintén alapítója és évekig elnöke volt a Veszprém Megyei Néptánc Egyesületnek. Nagyon fontosnak tartotta, hogy ezeken a műsorokon összehozza a környező táncegyütteseket. Olyan programokat szervezett, amelyek bemutatták a Balaton-felvidék és a Bakony népművészeti örökségét adatközlőkkel, kiállítással, játék- és tánctanítással a megye több pontján. 1999-ben a budapesti Táncháztalálkozón, majd 2000-ben a Szentendrei Skanzen tájegységavatóján újból felvonultatta Veszprém megye kulturális értékeit több száz szereplővel.
A magyar néptánchagyományokat nemcsak itthon mutatták be tanítványai, hanem külföldön is, majdnem minden európai országban képviselték hazánkat. Mégis a határon túli kapcsolataink révén szerveződött turnék álltak a legközelebb a szívéhez. Az általa választott felvidéki, kárpátaljai, erdélyi csoportokkal töretlen a barátság immár harminc éve. Ezeken a baráti találkozókon fontosnak tartotta, hogy a táncos gyerekek és az őket külön busszal kísérő felnőttek megismerjék a határon túli magyar lakta vidékek történelmi, irodalmi, földrajzi nevezetességeit is.
Igazi TANÍTÓ volt! Igaz rá Gárdonyi Géza idézete: „A lámpás én vagyok. Világítok a sötétségben. Utat mutatok!” És mutatja az utat még ma is! Tanítványai viszik tovább szemléletét, értékrendjét. Nevét viseli a település művelődési háza.