Fiúkfalván – 75 éve

Dobronay Vilma naplójából. Közreadja: Makai Éva, a Fiúkfalva-archívum őrzője

Ma 75 éve alakult meg a debreceni tanyavilágban Fiúkfalva.

A gazdasági válság, majd a háborús gondok pusztította Debrecenben a Keresztyén Ifjúsági Egyesület keretei között – nem kis részt Karácsony Sándor ösztönzésére és támogatásával – 1935 januárjában Napközi Otthon létesült az elhagyott, csavargó gyerekek védelmére. Ezt az intézményt később Utcagyerek Otthonnak nevezték.

A helyzet romlása nyomán bízta meg a KIE debreceni Titkársága a két fiatal iparos-aktivistát, Szekeres Mihályt és Pataki Gyulát, hogy a tanyavilágban bérelt épületben hozzák létre az önkéntesen menedéket kérő fiúk számára a bentlakásos otthont, mely az önkormányzás és a közös munka elvére építve nem csupán kiutat jelent a szörnyű testi és lelki nyomorból, de pedagógiai bizalommal a maga módján „új embert kovácsol” e fiúkból.

Így jött létre 16 fiúval, 6 felnőttel, köztük a fent említett alapító vezetőkkel 75 esztendeje 1943. december 2-án a Fiúkfalva.

1944 nyarán a tűzvész és Szekeres Mihály tragikus halála, majd a háborús időszak vetett véget a történet első szakaszának. A front elvonulása után a Nemzeti Segély támogatásával az ebesi tanyavilágban folytatódott a korábban megkezdett munka és közös élet, született újjá Fiúkfalva. A nevelők kis csapatához csatlakozó egyetemi hallgató, Dobronay Vilma ebben a második szakaszban teljes felelősséggel vett részt a telep működtetésében.

Fiúkfalva hősies története 1946-ig – az új világ új gyermekvédelmi-társadalmi elképzeléseinek megfelelően – a hajdúhadházi nagyszabású Gyermekváros létrehozásáig működhetett. Az utolsó falugyűlésre 1946. szeptember 1-jén került sor.

Az alapítók sorsa ezután is figyelemre méltó. Dobronay Vilma a Fiúkfalváról szóló hiteles könyvek és írások szerzőjének, a ma is – 96 évesen – köztünk élő Pataki Gyulának felesége, sorstársa és pályatársa lett. Az ő 1945-ben megkezdett kéziratos naplójából idézünk részleteket – emlékezvén a 75 évvel ezelőtt indult, méltatlanul elfeledett pedagógiai-közösségi vállalkozásra. A történetben szereplő nevek a Fiúkfalván menedékhez jutott gyerekek, kamaszok ragadványnevei, „becenevei”, a Gyuszi és Gyuszi bácsi nevek Fiúkfalva vezetőjére, Pataki Gyulára utalnak.

1946. febr. 18. hétfő

Fiúkfalva gyerekeinek adós a társadalom. Szóval ők nem kapták meg, ami jár. Pl. a család gondoskodása kiesett az életükből. Ez igaz lehet, mert nem tudnak barátkozni például. Nincsenek a bandában olyan kettősök, mint általában ilyen korú gyerekek közt az megvan. Nincs egyiknek se barátja. Ha pedig igaz az, hogy először az embernek a közössége a család, (anya, apa), azután kezd barátkozni és csak azután lesz szerelmes, ez a partner közössége. Végül pedig üzemképes az egész társadalom számára. Szóval, ha ez igaz, akkor tényleg ezeknél kiesett az a praxis, vagy legalábbis nem normális keretek között folyt, amit a családban való élés ad az embernek.

[Varga] Dombi azt mondta, hogy azért nem ártana, ha valamiféle rendhez szoktatnánk a gyerekeket. Mert hiszen az értelmiség feladata az, hogy munkát adjon, foglalkoztassa azt, aki képtelen magától hasznos dolgokat kitalálni. Igaz, hogy azért nem nagyon tudom még, hogy vajon mi a rossz az ő életükben. Vagy ha jó úgy, ahogy van, akkor hogy lehet pozitívvá tenni a hatását az életüknek?

1946. febr. 22. péntek

Tegnap jöttünk megint ki Fiúkfalvára. Azért nem merem még egészen úgy írni, hogy tegnap jöttünk haza. Délután 3 óra után jött a szekér Mirzával Iluékhoz, Gyuszi, Frutti, Maki és Tudós. Még a városban megszaporodott a létszám két süldővel. Irtó bizalmatlanul fogadtam a dolgot. Késő délután elindulni két malaccal, gyalog. Keresztül a városon! Gondoltam, öreg este lesz, mire hazaérünk. Gyuszi Tudóssal meg Fruttival hajtotta a malacokat. Makival ott hagytak egyedül a szekéren. Maki motyogta, hogy sose hajtott még. Hát gondoltam, én se, de hát én idősebb vagyok. Hajtottam Mirzát. Azért eléggé engedelmeskedett. Nem is volt semmi baj egy darabig, de a vámnál előzni kellett 6 nagy fásszekeret. Szerencsésen beleakadt az én szekerem a legutolsó szekérbe. Azt meglökte, úgyhogy a lovak elindultak, a mi szekerünk lőcse meg eltörött. A fuvarosok aztán megfogták Mirzát is, meg az ő lovaikat is, és kiszedtek bennünket a másik szekérből. Nagyon fáztam, és leszálltam a szekérről. Nyargaltam Mirza mellett, és ő is trappolt. Jó út volt. Annyit nevettem! Olyan komikus volt, ahogy trappoltam Mirzával az országúton. Maki meg beburkolva ült a szekéren.

A földes úton aztán utolértek bennünket Gyusziék a malaccal, illetve malacokkal. Azok már jól elfáradtak akkorra, s kocogtak a szekér előtt. Hát jó sötét volt már, mire befordultunk a dűlőútra. Akkor már nem én hajtottam. Leszálltam a szekérről és dagasztottam a szekér után a sarat. Mirza lihegve, de behúzta a fával megrakott szekeret.

Megérkeztünk. Befűtöttek a szobánkba. Este vacsoráztunk szalonnát kenyérrel. Később azután Gyuszi megvendégelt engem szalonnás rántottával.

Másnap reggel, azaz ma reggel sokáig aludtam. Átjött egy tanyasi ember. Bebújtam a dunyha alá és ott lapultam, míg alkudoztak valami lóbőr fölött. Mikor elment, kibújtam. Délelőtt jött Gyuszinak egy rokona, Lajos bácsi. Sokáig ott volt. Addig rámoltunk, takarítottunk. Azután átvettem az iktatókönyvet. Írtam kartonokat a gyerekekről.

Adataikat nem igen tudtam kitölteni, mert egyetlen anyakönyvi kivonat van. Együd Lajosé. Őt Kovbojnak hívják különben. Makinak olyan szép kislányos arca van. Pisze orral, hosszú szőke szempillákkal, világoskék szemekkel. Úgy el szoktam bámulni. Az ember szinte kedvet kap, hogy dédelgesse.

Estefelé nagy diadallal hoztak be egy élő nyulat. Foxi megfogja a nyulat és a gyerekek elveszik tőle. Aki elveszi, azé a nyúlskalp. Most indítványozták, hogy akinek a legtöbb nyúlskalpja van, az kapjon valami jutalmat. Gyuszi kinyargalt a Mirza hátán és még fogtak két nyulat. Egyet kint nyúznak a gyerekek, kettő meg itt fekszik az íróasztal mellett, összekötözött lábakkal. Holnap dől el a sorsuk. A múltkori nyúlskalp ki van készítve, és Gyuszi fényképe fölé van tűzve az ablak fölé. Mint valami prémvadász diadaljele.

Csoda jó volt, ahogy becsörtettek a nyúllal, csillogó szemekkel. És mindegyik egyszerre beszélt. Persze már építik, építették a légvárakat és napi öt nyúlról ábrándoztak. És hogy eladjuk, veszünk rajta valamit.

1946. febr. 24. vasárnap

Tegnap nem sikerült a nyúlvadászat. Pedig Gyuszi megígérte a gyerekeknek, hogy akinek legtöbb nyúlskalpja lesz, azt elviszi Pestre. Eddig Tudós vezet. Pedig ő a lekövérebb, de úgy látszik, ravaszabb, mint a többi. És csellel fogja a nyulakat, nem bátorsággal. Este felhúzott a fejére egy nyúlbőrt, varjútollakkal teletűzdelve. Korommal sűrű fekete szemöldököt és nagy pödrött bajszot festett magának. Bejött megmutatni magát prémvadász jelmezben.

Egyelőre nem csinálok semmit. Pedig már jó lenne! De várom, hogy természetes legyen a bekapcsolódásom közéjük. Erőszakkal nem tudom megtenni. Szinte ugrásra készen várom a további parancsot.

Ma másik zoknit vettem fel, tetszetős kék színű széllel, selyemharisnyát és kipucoltam az Ilu bakancsát, tiszta blúzt, kötényt vettem. Hát már Strici azt mondta, hogy jó volna neki a zokni, Miskának a bakancs, Tucskónak a kötényem, Sanyinak a zubbonyom. Azt hiszem, ez csak azért van, mert az összhatás nekik olyan, hogy megirigyelik. És azt hiszik, hogy ha megosztom a ruhámat, akkor már ők is olyanok lesznek, mint én.

Pedig ez a módszer nem válik be. Ha én levetkőzöm, attól még ők nem öltöznek fel. Viszont azt az igényt, ami énrám a megfelelő ruhát adta, azt tudná az ember beléjük oltani, az volna jó.

Általában kicsit izgulok, hogy lopom a napot. De azt hiszem, minden idegszálammal figyelek, hogy hogyan ugorjak be.

1946. febr. 25. hétfő

Akárhány tanyasi idejön, egy se veszi le a kalapját. Nem tudom, miért nem. Tán megizzad a kucsmában a fejük és akkor félnek a meghűléstől? Kinn akartam maradni [Fiúkfalván] most, míg Gyuszi Pestre menne, de úgy látom, nem tudok segíteni. Nem vagyok jól. És ilyenkor nem tudok ránézni másra, olyan érzékeny, ideges az ember. Ilyenkor tényleg legjobb elvonulni. De hogy lehet ezt megmagyarázni Itten? Vagy nem is kell megmagyarázni?

Szóval be fogok menni megint Debrecenbe. Úgy látom, hogy csak izgalmas dolog a gyerekeknek, hogy nő is van köztük. 0lyan vicceket mesélnek el nekem, amit Gyuszinak nem mernek.

Ma este Ponciánus históriáját olvastam fel nekik. És abban bizony elég kényes részek is vannak, holmi kikapós asszonyokról, férjekről. Azért most nagy hasznát vettem volna, ha annakidején más lélekkel tudom olvasni Boccacciót. De azért olvastam, mikor aztán olyan részhez értem, amit már magam sem olvastam volna szívesen hangosan, abbahagytam az olvasást. De a gyerekek nem nyugodtak bele és kérték, hogy hagyjam náluk a könyvet. Nem akartam odaadni. Azt mondták, adnak érte valamit. Persze, mind olyan dolgokat ajánlottak, amit ők nem sajnáltak. Ajánlottak ennivalót. Azt ugyan sajnálják, de viszont azt pótolni tudják. Nyúlskalp szerepelt és fapuska. Ennél megálltam. De azt nem gondolták komolyan, mert mikor én komolyan vettem, inkább a meséről mondtak volna le, mint a skalpról. Akkor azt mondtam, hogy mindenki mondja meg, hogy mit kívánna, ha akarata szabadon teljesülne. De azért előbb még leírom, hogy Tudós eldicsekedte, hogy milyen ügyes retikültolvaj volt ő régen, sőt Suszti egy ollót mutogatott, hogy azt beviszi a Városba és azzal nyírja le a nők táskáját. És csipeszt is visznek, amivel kiemelik a férfiak tárcáját.

Frutti egy vicceset mesélt el a mese érdekében. Mégpedig, hogy van egy zenekar, ahol Hitler hegedül, Horthy furulyázik, Mussolini bőgőzik, Sztálin tárogatózik.

Hitler hegedűje igy szól: „Minden az enyém, minden az enyém.”

Horthy furulyája: „Én is kapok belőle….”

Mussolini mondja: „Felezünk, felezünk…”

Sztálin pedig: „Ezt kapjátok…” - és akkor kézzel [kezdték] mutatni. Szerintük disznóságot. Csak azért nem egészen értem, milyen jelkép ez. Pedig gyerekkoromban a fiúpajtásaim igen buzgón műveltek ki ebbe az irányba. Nem tudom, miért mesélnek nekem ilyeneket? Ki akarnak próbálni. És nem tudom, hogyan kellene viselkedni ezekkel szemben. Mert szó, ami szó, én sosem szerettem a trágárságot, irtóztam tőle, magam sem tudom miért. Még titokban sem élveztem.

Különben patkányskalp is szerepelt a felajánlott dolgok között. Ma megint fogtak délután három nyulat. Kettőt eladtak 2 liter olajért, egyet meg megeszünk holnap! Egyet a kis Tucskó csípett el. Már jóval az ajtó előtt kiáltott.

– Gyuszi bácsi, nyulat hozok, tessék [az ajtót] kinyitni.

A múltkori három nyúlból egyet élve tartottunk itt 2 napig. Éjjel kiszabadította lábát a kötelékből és ugrált az ágyon, ágy alatt. Reggelre megdöglött. Suszter Jani bevitte vasárnap Ottiéknak, gyalog. Szegény, alig vánszorgott, mire hazaért.

Belestem a múltkor egy fiúkfalvai vezető naplójába. Ott ilyenek voltak, hogy szegény kis gyermekek, Isten képére vannak teremtve, de átkozottak a Világra hozók. Ez lehet, hogy igaz, mert a múltkor Gyuszi kérdezte Janit a szülei felől és azt mondta, nem ismeri őket. Sose látta, de megverné az anyját, ha találkozna vele.

Gyuszi is ilyen erkölcsös. De hát énrám ez nem kötelező, mert engem nem a külső körülmények tesznek erkölcsössé, hanem már én Isten kegyelméből, mindennek dacára vagyok erkölcsös. Szóval a kívánságok a mákos laska, túrós galuska, cigaretta, ruha, cipő. Töméntelen sok ennivaló, kolbász, pálinka körül forogtak. Csak egy akart olyan nagy úr lenni, mint Sztálin.

1946. márc. 5. kedd

A tanítás nem ment. Nem is tudom, hogyan kezdjek neki? Mivel lehetne a gyerekeket becsalni a „csőbe”. Mit tanítsak? Hogyan tanítsam? Kivel lehetne ezt megbeszélni? Vagy magamnak kell először (kipróbálni) próbálkozni? Egyedül nem igen megy. Én még nem találtam olyat, akinek szívügye lett volna a Fiúkfalva, velem kombinálva. A számtanból sejtem már, hogy a műveletek technikája az, amit jó lenne megtanítani a gyerekeknek. Illetve én csak azt tudnám nekik megtanítani. Számtani problémák fölvetése, megoldása nem az én reszortom.

Gyuszinak bálványa a Fiúkfalva. Rajtam akarja behajtani, amit ő sem bír.

1946. márc. 21. csütörtök

Tegnapelőtt 12 millió pengőt kellett kérni a [Nemzeti] Segélyből. De nem is írok róla, mert nem érdemes. A lényeg az, hogy a Muki nevű lovat nem kaptuk meg. Ajtót, ablakot is kértem a városházán. Nem tudom, kapunk-e?

Általában elvesztettem a tárgyilagosságomat. És rettentő tehetetlennek érzem magam. Dehát ez nem tartozik ide. Szóval tegnap elköltöztünk Ebesről. Felpakoltuk jó magasra a szekeret. Minden belefért már. Foxit meg Bobbit utána kötöttük, de nem sikerült a dolog. Foxi felrakta a két első lábát a szekér hátsó részére, és úgy próbált tipegni a szekérrel a két csöpp lábával. Megszántuk és fölraktuk a stelázsik, lábosok közé. Szépen megült. Az igaz, hogy a négy lábát szegény sose tudta egyszerre letenni, olyan hepehupás volt a szekérben a „talaj”. Bobbit én vezettem azután egy madzagon Frutti, Strici, Tudós hajtották a három disznót. Gyuszi hajtotta Mirzát, Maki meg Tömő fenn ültek a szekéren, a betyárbútor tetején. Fogták a kezükben a petróleumlámpát, a petróleumos kannát, a muffomat. Útközben Gyuszi el akarta venni tőlem a Bobbit, de én nem adtam oda. Nem is tudom, miért esett rosszul... De azt gondolom, jólsejtem, hogy miért. Otti nimbusza ragyogja be az egész Fiúkfalvát. Ő az eszményképe a társaságnak. És engem, úgy látszik, bosszant ez. És konkurálni akarok vele. Pedig nekem más a dolgom, mint „ideálkodni”. Csak mindig beugrom a Sátánnak. Nem tudok a magam erejéből anyjuk lenni. Mindig elfeledkezem róla.