Franciaország Közép-Amerikában

Németh Tibor írása

Az európai emberek jogaik megszerzésével kapcsolatban három etapot szoktak emlegetni: a polgárjogok elnyerésének tizennyolcadik, a politikai jogok elérésének tizenkilencedik és a szociális jogok kivívásának huszadik századi fázisát. A paradigma sok helyütt használhatónak tűnik, a közép-amerikai francia területekre való alkalmazása azonban sántít. 

Tony Lilónnak, még egyszer köszönöm, minden jót kívánok!

A Bahamákra, a Nagy-, valamint a Kis-Antillákra tagolható Karib-szigetek négyezer kilométer hosszúságú ívben húzódnak Kubától Venezuela partjaiig. A füzér alakú Kis-Antillák tagjai messziről nézve a földi paradicsom kertjei, közelről szemlélve Európából érkezett telepesek, Afrikából behurcolt rabszolgák és Ázsiából mezőgazdasági munkásnak elszegődött bevándorlók kultúrájának lenyomatát hordozó elszórt földdarabkák, melyek közül kettő (Martinique és Guadeloupe) az Európai Unió részei, hiszen Franciaország tengerentúli megyéi (département et région d’outre-mer), kettő (Saint-Martin és Saint-Barthélémy) pedig Franciaország tengerentúli területei (collectivité).

Martinique Franciaország megyéi közül a legkisebb (1 100 km²), mely egyetlen, hetven kilométer hosszú és harminc kilométer széles szigetből áll, Párizstól 6 800 kilométernyire terül el, lakóinak száma 396 000. Angolok és franciák 1635-tól kezdve évszázadokon át vetélkedtek fennhatóságáért, a párizsi szerződés (1814) végül Franciaországnak ítélte. A lakosság kilenc százalékát alkotó fehérek a telepesek utódai (Béké) és az Európából áttelepültek (Métro/Zoreilles). Mikor Franciaországban a rabszolgaságot végleg eltörölték (1848), Martinique szigetén hetvenkétezrüket szabadították föl – a feketék, mulattok és indiánok ma a lakosság nyolcvanhét százalékát alkotják.

Martinique-től északi irányban kétszáz kilométernyire található az öt főbb és néhány kisebb szigetből álló Guadeloupe (1 705 km²), lakosainak száma 472 000. Afrikából összesen 290 800 rabszolgát hoztak ide, az ő leszármazottaik adják a mai lakosság kilencven százalékát. Az ázsiai és közel-keleti bevándorlók és utódaik (a lakosság nyolc százaléka) többen élnek itt, mint az európaiak sarjai (a lakosság kettő százaléka). 

Martinique-től négyszáznegyven, Guadeloupe-tól kétszázhatvan kilométernyire északnyugati irányban fekszik Saint-Martin kicsiny szigete (87 km²), lakosainak száma 75 000. Saint-Martin északi része (53 km²) Franciaországhoz, déli része (34 km²) Hollandiához tartozik – a földdarab két része között nincs épített határ. A sziget 1648 és 1816 között franciák, angolok és hollandok között hétszer cserélt gazdát, a rabszolgaságot francia részén 1848-ban, holland részén 1863-ban törölték el. A szigetet a második világháború szabadította ki elszigeteltségéből – az amerikaiak légi bázist építettek itt; a hétköznapi nyelvhasználatban az amerikai angol mára a hollandot és a franciát is háttérbe szorította. Bár az 1970-es évek óta virágzó turistaforgalom számára épített infrastruktúrát 1995-ben egy ciklon csúnyán megtépázta, mára több mint kétmillió látogató érkezik évente.

2007-ig Guadeloupe-hoz tartozott, ma saját közigazgatási egység a Saint-Martintől harminc kilométernyire délkeleti irányban elhelyezkedő Saint-Barthélémy, mely 1784-től Svédország tulajdonában állt, de a franciák 1878-ban visszavásárolták. Lakosainak száma nem éri el a tízezret (9 278 – 2013), mégis százhatvanezernél is több turista érkezik ide évenként. A lakosság a karibi térségben szokatlan módon kilenctized részben fehérekből áll, egy tizedét feketék, mulattok (feketék és fehérek leszármazottai), valamint a fehérek és indiánok közös utódai, a meszticek alkotják.

Az amerikai kontinens francia gyarmatosítása Giovanni da Verrazzano (1523-28) és Jacques Cartier (1524-1542) utazásaival már a tizenhatodik század elején megkezdődött. A katolikusok és protestánsok között dúló (hugenotta) háborúk, valamint a spanyolok és portugálok ébersége (Rio de Janeiro – 1555, Florida – 1562) a tizenhatodik század második felében még elejét vették a francia sikereknek, Acadia (1604) és Quebec megalapítása (1608) után azonban Új-Franciaország egyre jelentősebb hatalom lett Észak-Amerikában is – 1712-ben, legnagyobb területi kiterjedésekor a Sziklás-Hegységtől Új-Fundlandig, a Hudson-öböltől a Mexikói-öbölig terjedt.

Észak-amerikai terjeszkedéseikkel párhuzamosan a franciák Közép-Amerikában is igyekeztek területeket szerezni. Azért, hogy a francia gyarmatosítást a Karib-tenger szigetein előmozdítsa, Richelieu bíboros megalapította (1635) az Amerikai Szigetek Társaságát (Compagnie des Iles d’Amérique). A Normandiából, Bretagne-ból, Poitou tatományból és Párizs környékéről mezőgazdasági munkásnak ide elsőként elszegődött szegény emberek után a nantes-i ediktum visszavonásától (1685) kezdve üldözött protestánsok (hugenották) érkeztek jellemzően; szolgálati idejének letelte után a szerződéses munkások legtöbbje telepessé lett.

A gyarmatosítással párhuzamosan folyt a rabszolgák érkeztetése, az első szállítmányok a pionír telepesekkel egy időben érkeztek (1635). A jól jövedelmező üzlet másfél évszázadon át zavartalanul működött – 1635 és 1789 között hétszázezer férfit és nőt szállítottak Afrikából az itteni francia területekre; egy francia miniszter 1766-ban elhangzott és a következőkben idézett szavainak igazát a forradalomig igen kevesen kérdőjelezték meg:

A gyarmatokra az összes niggert rabszolgának hozták. Sorsuk letörölhetetlen bélyeget hagyott rajtuk és azokon, akiket nemzenek – utódaik soha nem tartozhatnak a fehérek közé. Ha lehetséges volna, hogy a fehérekével egyenlő jogok illessék meg őket…, az a gyarmati társadalom alappilléreivel állna szöges ellentétben.

Amikorra egyértelmű lett, hogy a rabszolgaság fenntartása többe kerülne, mint annak eltörése – Guadeloupe szigetein még 1847-ben is kilencezer fegyveres vigyázott a tizenkétezer fehér biztonságára, miközben kilencvenháromezer rabszolga dolgozott fenntartásukért; Martinique-on a kilencezer gazdát és háromezer biztonsági emberét hetvennégyezer rabszolga tartotta fönn – a rabszolgatartást a karib-tengeri francia gyarmatokon is megszüntették. A következő negyven évben szerződéses munkavállalók érkeztek – tizenhatezren Afrikából, hetvennyolcezren Ázsiából.

Bár a kötelező és ingyenes oktatást 1881-ben a karibi francia területeken is bevezették, a tizenkilencedik század fordulóján Martinique szigetén hatvankétezer iskoláskorú gyermek közül még csak tizenháromezer járt iskolába, falusi környezetben a gyerekek háromnegyede semmiféle iskolai képzésben nem részesült. Amikor Martinique (Guadeloupe-hoz hasonlóan) Franciaország tengerentúli megyéje lett (1946) és a Párizsban hozott törvények, rendeletek és intézkedések itt is azonnal hatályba léptek, mikor a franciaországi és a helyi intézményi rendszerek összeillesztését (assimilation institutionnelle) elkezdték – a negyvenezer általános iskolás mellett már négyezer középiskolás is volt. Huszonöt évvel később (1971) már nyolcvannyolcezer általános iskolást és több mint háromezer középiskolást oktattak, egyetemre is több mint ezren jártak, közülük hétszázan Franciaországba. Ma a karibi francia megyékben minden tíz év alatti gyermek általános iskolába jár, a felső tagozatba és középiskolába járók arányszáma is egyre növekszik: a hatvanas évek közepén mért tizenhétről évenként nagyjából egy százalékkal.

Franciaországban a tizennyolc évesek tíz százaléka küzd olvasási nehézségekkel, az arányszám Martinique-on tizenhét, Guadeloupe-on húsz százalék; az iskolából kimaradt, ma húsz-huszonnégy éves fiatalok egynegyede csupán négy osztályt végzett – az ország Európában elhelyezkedő részén ez tizennégy százalék (2009). A munkanélküliek arányszáma az anyaországban 9,8%, Martinique-en 21%, Guadeloupe-on 22,9%, a huszonnégy év alatti munkanélkülieké 57,6%.

A karibi francia szigetek lakói a forradalom után több mint két évszázaddal szabadságukat és testvéri összetartozásukat továbbra is három, jól elkülöníthető társadalmi csoportban élik meg: gazdag a fehér, megél a mulatt, szegény a néger. Ahogy a költő Jean-Jacques Acaau látta 1843-ban, úgy van ma is: "Gazdag nigger mulatt, szegény mulatt nigger" ("Tout’nèg’riche c’est mulät’, tout’ mulät’ pauv’ c’est nèg").

A közép-amerikai francia megyék általános jellemzője az anyaországtól és Európától való anyagi függőség; minden negyedik a Karib-tenger francia szigetein született személy az anyaország területén keresi boldogulását. 

Ajánlott olvasmányok listája

Angelelli, P.–Celimene, F. (2010): Les fonds structurels 2007-2013 dans une région ultrapériférique de l’Union Européenne: Qu’est-ce qui ne va pas avec les fonds européens en Martinique?, Centre d’Étude et de la Recherche en Économie, Gestion, Modélisation et Informatique Appliquée.

Daniel, J. (2002): Development policies in the French Caribbean: from State centrality to competitive polycentrism, In: Bissessar A. (szerk.), Policy Transfer, New Public Management and Globalization – Mexico and the Caribbean, Lanham, University Press of America.

Dumont J. (2010): L’amère patrie, Histoire des Antilles françaises au XXe siècle, Paris, Fayard.

Galoustian N. (2012): Paths to decolonization in the French caribbean: Aimé Césaire and Frantz Fanon, Caribbean Quilt.

Jong, L.- Kruijt, D. (szerk.) (2005): Extended Statehood in the Caribbean. Paradoxes of quasi colonialism, local autonomy and extended statehoood in the USA, French, Dutch and British Caribbean, Amsterdam: Rozenberg Publishers.

Knight, F. (1990): The Caribbean: The Genesis of a Fragmented Nationalism, New York, Oxford University Press.

Kurlansky, M. (1992): A Continent of Islands: Searching for the Caribbean Destiny, Reading, Mass., Addison-Wesley Publishing.

Leiris, M. (1955): Contacts de civilisations en Martinique et en Guadeloupe, Paris, Unesco-Gallimard.

Léticée, M. (2009): Education, Assimilation and Identity: The Literary Journey of the French Caribbean, Coconut Creek, Fl., Caribbean Studies Press.

Marion G. (2005): L’Outre-mer français : de la domination à la reconnaissance, Paris, Pouvoirs: Revue française d’études constitutionnelles et politiques.

Yarimar, B. (2015): Non-sovereign Futures: French Caribbean Politics in the wake of Disenchantment, Chicago, University of Chicago Press.