Hunyady Zsuzsa

Hunyady Györgynére Bohán Mariann emlékezik

Kutató, oktató, mentor, gondviselő, példakép… hosszú a lista, hogyan is nevezhetném Őt. Mindenki számára jelentett valamit, de sokunk számára mindent.

Felfoghatatlan veszteség, elcsuklik a hang… és most mégis mondani kell valamit, ami picit is tükrözi azt a hatalmas munkásságot, tudásanyagot, személyes kapcsolatokat, mindazt, amit maga mögött hagyott.

Közel 10 évvel ezelőtt – mikor az ELTE PPK neveléstudományi mesterképzésén elkezdtem a kora gyermekkor pedagógiája szakirányt, melynek szakmai kidolgozása az ő nevéhez fűződik – ismertem meg Zsuzsát személyesen. Már korábban a tanítóképzőn is kemény, szigorú oktatóként volt ismert a hallgatók között, számos szakmunkát is olvastunk tőle, így ennek ismeretében mi nagyon igyekeztünk jól teljesíteni a kurzusain. M. Nádasi Máriával tartott közös óráik feledhetetlenek, ahogyan kritikus gondolkodásra, nyitott szemléletre, egyáltalán tudásvágyra ösztönöztek minket. Sohasem maradtunk elvárások nélkül. Ez a fajta szemlélet ragadott magával, és egy napon, kissé félénken persze, de odaléptem Zsuzsához, és megkértem, hogy legyen a diplomamunkám témavezetője. Szigorú, követel, számon kér, kijavít, megfelelési vágyat érzek mellette – ki is lehetne tökéletesebb mentor, gondoltam így akkor a célra összpontosítva. Aztán persze nem kaptam egyértelmű választ, hisz nem ismerte még az írásaimat, a munkamorálomat, habitusomat, így elkérte az első szakdolgozatom leiratát, hogy azt elolvasva hozhasson döntést. Pár nap múlva visszakaptam azzal a válasszal, hogy rendben, elvállal, de ugye tudom, hogy nála nagyon sokat kell majd dolgozni. Ezt a határozott és elvárásokkal teli mondatát, mellyel felkínálta a közös munka lehetőségét, azóta sem feledem. Így fogott kézen akkor, és vezetett be a tudományos élet világába, formálta a szemléletem, kutatásmódszertani segítséget nyújtott, önálló és hatékony munkavégzésre ösztönzött, melyet mindig megelőzött egy személyes konzultáció, ahol letisztította a gondolataimat egy-egy kérdésben. Kizárólag szeretetteljesen korrigált, és én ezek miatt elképesztő motivált voltam mellette, és felnéztem rá. A folyamat során a pozitív megerősítés az örök „ez rendben van” kifejezés volt, az igazi elismerésért meg kellett dolgozni, de a munka végén az elismerő szavak mindennél többet értek. Oly árnyaltan, differenciáltan, mindenre kiterjedően tudott értékelni, ahogyan azt nagyon kevesen. 2013-ban írt ajánlása rólam a mai napig meghat, az a fajta aprólékos leírás, ami megkövetelte a másik pontos megfigyelését, megismerését, mutatja azt, hogy milyen pedagógus volt Ő, mennyire volt fontos számára a tanítványai sorsa. Akit egyszer kézen fogott, nem engedett el soha, őrizte, ápolta kialakított társas kapcsolatait, még azután is, hogy megszűnt a tanár-diák viszony. Annyi mindent mesélhetnék még, hogy hogyan ajánlott be az első munkahelyemre, hogyan támogatta a doktori képzésre való felkészülést, majd annak megvalósítását, hogyan segítette a szakmai kapcsolati hálóm kialakítását, hogyan vezetett be különféle témák ismeretébe (pl. fekete pedagógia), hogyan adta kezembe egyik legféltettebb kincsét, drága unokáját, hogyan ápolta sokszor meggyötört lelkemet egy-egy beszélgetés alkalmával. Ez volt Ő, mindenre kiterjedt a figyelme, s mindezt oly finoman, méltóságteljesen csinálta. Bár egyik legfiatalabb tanítványaként, de biztosan állíthatom minden növendéke nevében is, hogy mesterként, oktatóként, kutatóként kiváló volt, példaképnek elragadó, gondviselőnek szeretetteljes, ugyanakkor összességében pótolhatatlan. Fájó szívvel búcsúzunk most, mert többé nem élvezhetjük személyes varázsát. Emlékét írásaiban őrizzük, s adjuk tovább a következő nemzedék számára. Utolsó szavaival búcsúzom: „Barátsággal üdvözöllek!”, drága Zsuzsa!