Iskolaigazgatók

L. Ritók Nóra írása

Annyira fontos lenne az a pozíció, amit megkaptak, hogy azért mindent meg kell tenni? Az nem igaz, hogy ők nem látják, nem érzik a gondokat, amiket a kollégáik jeleznek nekik!

2011 júniusában írtam egy cikket „Hova lettek a harcos iskolaigazgatók?” címmel. Most, ebben a feszült hangulatban eszembe jutott, és elolvastam újra... és a kommenteket is.

Furcsa így, az azóta történtek és a mostani helyzet tükrében visszanézni arra az időre. Azt hiszem, ha akkor, mikor ezt írtam, valaki vázolja előttem, azt a helyzetet, ahol most tartunk, nem hiszem el neki.

Akkor én még csak sajnálkoztam a cikkben azon, hogy hányan fogadják el szemlesütve és fejet hajtva a helyzetet, amit a rendszer akkor még csak nagyon óvatosan rájuk mért. Az írás alatti kommentek szakmai párbeszédről, összefogásról szóltak, és most itt vagyunk, hogy ma már nincs kivel összefogni, az igazgatók nagy százaléka nem partner a változásban, és vagy nem törődik a helyzettel, vagy mindent megtesz azért, hogy a változásokat óhajtó pedagógusokat beszabályozza.

Igaz, zömük már új vezető. Akiket az új idők szele fújt az igazgatói székbe. Tantestületi szavazások, tiltakozások, szülői és diáktüntetések, plágiumok ellenére. Olyanokat, akiknek nem hiányzik az önállóság, akik elfogadják minden kritika nélkül a „feljebbvaló” utasításait. És végrehajtják. Sőt, egy része még túl is teljesíti azt.

Már nem a szakmai szempontok a fontosak. Lényegtelen, honnan lopkodja valaki össze az igazgatói pályázata anyagát. Nem fontos már az sem, hogy azok, akikkel dolgoznia kell, akarják-e őt vezetőnek. A lényeg, hogy olyan ember kerüljön a székbe, aki irányítható, és képes mindenáron betartatni a központi utasításokat. A 2015. október 5-én kelt tanfelügyeleti kézikönyv 43. oldalán le is írják a sikeres intézményvezető kulcstényezőit. A felsorolásban szerepel a politikai tudatosság is.

Nem, nem rólatok írok most, azon kevesek, akik meritek vállalni a kiállást és a kiáltást: nem jól van így! És még nem is azokról, akik próbálnak lavírozni ebben az őrült rendszerben, hogy a legkevesebb kárt okozzák a kollégáiknak és a gyerekeknek. (Bár szerintem már ők is látják: ezt nem lehet okos alkalmazkodással túlélni.) Hanem azokról, akik megpróbálják megakadályozni a változásokat.

Próbálom érteni őket. Annyira fontos lenne az a pozíció, amit megkaptak, hogy azért mindent meg kell tenni? Az nem igaz, hogy ők nem látják, nem érzik a gondokat, amiket a kollégáik jeleznek nekik! Ha nem látják, hogyan esik szét ez az egész, az csak azt bizonyítja, nem jó igazgatók. Mert a jó igazgató figyel a körülöttük levők jelzéseire, hangulatára, figyel a csapatára, támogatja, segíti, és védi is őket. Kiáll értük, ha kell.

Hát már nincs bennük semmi tartás, semmi pedagógiai elkötelezettség? Mindent felülír az alázat, a feltétlen lojalitás? Nem volt a történelemben elég példa arra, hogy ebből nem lehet jól kijönni?

Persze kérdés, mi az a jó. Nekik nyilván más, mint azoknak, akik szeretnék, hogy az oktatás újra arról szóljon, amiről kell: a gyerekekről. Ha szabadon dönthetnének arról, milyen tankönyvből tanítsanak. Ha stabil lenne az anyagi háttér, és lenne minden, amire az oktatásban szükség van. Ha nem kellene hazudniuk újra meg újra, hogy minden rendben van. Ha szabadon oszthatnák be a tanórákon kívüli idejüket. Ahol a rejtett tanterv pozitív... nem olyan, mint ami most van. Amit áthat a félelem, a gyanakvás, vagy az ezek hatására kialakult érdektelenség.

Vajon nekik, ezeknek az intézményvezetőknek milyen mondataik van arról, mit szeretnének, milyen iskolát képzelnek el maguknak? És ezek vajon milyen összhangban vannak a mostani követelések pontjaival, no meg a saját intézkedésiekkel, vezetői stílusukkal? Hogy lehet ezeknek az ellentmondásosságában élni, és naponta bemenni az iskolába?

A levelezőlistákon folyamatosan jönnek a pedagógusok tájékoztatásai. És kapok leveleket én is, mindenfelől. Hogy segítsünk: mit tegyenek? Igazgatókról írnak, akik megtiltják a tiltakozásokba való bekapcsolódást. A véleménynyilvánítást. A tüntetésről való beszédet is. Ki szóban, ki írásban tiltja meg. Ki a KLIK utasítására, ki azt túlteljesítve.

Én leginkább azt nem értem, hogy merik. Hogy mernek autokrata módon behívatni, leordítani, listázni, jelentgetni, fenyegetni, mobiltelefont az értekezletről kitiltani, mocskos módon csapdákat állítani, hogy kiderüljön, kiben mozog valami, amit neki mint igazgatónak mindenképp jelentenie kell, és persze el is kell taposni. Mit remélnek, ez meddig lesz fenntartható?

Mindannyiunknak, akik igazgatók vagyunk, le kellett tennünk a közoktatás-vezetői szakvizsgát. Ebben voltak olyan tárgyak, amelyek a vezetői képességekről szóltak. Egy demokráciában. Arról, hogyan kell csapatot építeni. Arculatot adni egy iskolának. Hogyan kell a kreativitást támogatni. Milyen fontos a kétkedés képessége. Tanultunk arról, milyen szakmai és emberi tulajdonságok vívnak ki tiszteletet. Ezekben azok a módszerek, amelyeket most ezek az intézményvezetők alkalmaznak csak a történelmi visszatekintésben jöttek szóba. Abból a korból, amikor a demokrácia még elképzelhetetlen volt.

Megrémít a hozzáállásuk. A változások előbb vagy utóbb nyilvánvalóan be fognak következni. Akkor is, ha a miniszteri roadshow-kon mindenki hallgat és bólogat asszisztálva tovább a „minden rendben van” képhez. Akkor is, ha feláll, és elmondja a véleményét. Elcsépelt szólam, de most mégis ide illik: a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. Ezek a vezetői módszerek egy olyan gépezetet hajtanak, ami nem előremutató.

Persze mindenki a saját lelkiismerete szerint él és dolgozik. Mindenkinek magának kell szembenéznie azzal, amit és ahogy tesz. De a demokrácia tantárgyát, azt hiszem, be kell majd építeni az új közoktatási vezetők képzésébe. És talán annak az ellenőrzését is.