Jöttem, gyere, segítek

Vereb Kata kábítószerfüggők rehabilitációját segítő projektmunkás Dublinban. Épít, tervez, részt vesz. Németh Tibor interjúja 2013 októberében készült.

Ki vagy te, Vereb Kata?

Sok mindennel foglalkoztam már: dolgoztam hajléktalanokkal Debrecenben, készítettem berendezési tárgyakat üvegből. Most karitatív szervezetnél dolgozom, ahol művészetterápiás csoportot vezetek, a számítástechnikai és kommunikációs tréningek koordinátora vagyok, és a közösségi kertünk vezetésében segédkezem. A jövőben projektmenedzserként szeretnék dolgozni a szociális szférában, leginkább a közösségszervezés területén – azt gondolom, hatalmas szükség van erre ebben a szakmában, hiszen rengeteg olyan nonprofit szervezet létezik, amely küzd a fennmaradásért. Legtöbben azok közül, akik ezen a területen dolgoznak, lelkes szakemberek, hatalmas segíteni akarás buzog bennük, de ritka az a személy, aki képes átlátni a rendszer működését és a gyorsuló jelen kihívásait megfelelően képes kezelni – én ezt a hiányt szeretném pótolni.

Mint projektmunkás mivel foglalkozol?

Jelenleg metadon- és heroinfüggő emberekkel dolgozom Dublinban, egy holisztikus központban, ahol új életformát próbálunk tanítani a klienseknek. A hagyományos módszerek mellett (csoportterápia, egyéni beszélgetések, indulatkezelés) reiki, művészetterápia, alternatív gyógymódok, akupunktúra, kertterápia és meditáció is a program része. Célunk az, hogy ne csak időleges javulást érjünk el, hanem valós változások következzenek be a hozzánk fordulók életében. A drogfüggés hátterében általában hibás szocializációs minták, pszichés problémák, negatív élettapasztalatok húzódnak meg. A holisztikus szemléletmód segítségével ezeket a mintákat próbáljuk újrarajzolni.

Gyakran tapasztalható, hogy akkor történik visszaesés, ha a kliensek kikerülnek az intézményi keretek közül, visszatérnek eredeti környezetükbe, és hirtelen nem tudnak mihez kezdeni. Ezért fontos az általunk nyújtott holisztikus terápia – mi az embert pszichológiai, fiziológiai es szociológiai egységében-egészében kezeljük. Ha bármely aspektust leválasztjuk, előtérbe vagy háttérbe helyezzük, akkor sérül az egyensúly, lehetetlenné válik az önmagunkkal és a világgal való harmonikus együttélés. Ezért elengedhetetlen, hogy a drogfüggők kezelésébe ugyanúgy beletartozzon a környezettudatos gondolkodás, mint a pszichoterápia. Nagyon fontos észrevenni: nem különálló individuumok vagyunk, hanem mikro- és makrokörnyezetünkkel szoros kölcsönhatásban élünk. Sőt, az anyafölddel is. Thomas Szasz elmélete szerint például a pszichiátriai betegségek nem léteznek, azok csak tünetei egy diszfunkcionálisan működő társadalomnak. Ahhoz, hogy a problémák megszűnjenek, egy olyan gazdaságilag és ökológiailag jól működő modellt kell kialakítani, ahol az egyéni boldogulás (és a szabad választás) ugyanolyan fontos, mint a gazdasági fejlődés. Ez az elmélet nemcsak a drogfüggéssel harcoló emberekre, hanem bárkire igaz. Nagyszerű dolognak tartom, hogy végre (ismét) eljutott az emberiség arra a szintre, hogy az egyént a környezetével és saját testével-lelkével összefüggő, állandó kapcsolatban álló egésznek, rendszernek tekintse – és nem a Descartes által szétszabdalt különálló test- és lélekdarabok halmazának. Mindezt a tudást végre használjuk is.

Milyen a kerület, ahol dolgozol? Milyen a közösségi tér?

Finglasban dolgozom, amolyan dublini Nyócker ez, ahol koncentráltan vannak jelen a súlyos társadalmi problémák: hihetetlenül magas a drogfüggők arányszáma, rengetegen írni-olvasni sem tudnak, sok az öngyilkosság, az erőszak mindenütt jelen van. Kicsit olyan a hely, mint egy mesterségesen fenntartott gettó. Ritkán tudok úgy végigmenni a városrészen, hogy ne látnám, ahogy adják-veszik a drogot. Ugyanakkor végtelenül kedvesek az emberek, akik ha egyszer befogadnak, megnyílnak, elmesélik bajaikat-örömeiket, nem foglalkoznak a nyelvi korlátokkal, kulturális különbségekkel. Elképesztő harcot folytatnak azért, hogy javítsanak életkörülményeiken, mindezt úgy, hogy soha nem volt igazi esélyük a változtatásra. Alulképzettek, a gyerekek azt látják, hogy anya, ha ideges, bedob egy tablettát, apa néha börtönbe megy, mint ahogy a szomszéd gyerek apukája is, a kismama tolja a babakocsit a metadon-klinikákra reggel, ahol a többi anyukával beszélget, rengeteg a csonka család. Mi rajtuk próbálunk segíteni; elmondjuk-megmutatjuk, hogy lehet másképp is, a változtatás aztán rajtuk múlik. Végtelenül örülök, amikor azt látom, hogy valakinek sikerül. És általában azért sikerül, mert nagyon odafigyelnek egymásra.

Írországban erősebb a helyi közösség, mint Magyarországon?

Inkább más. Mondok erre egy jó példát. Van egy kollégám, ötven körül lehet, most fejezte be az egyetemet, szociális segítőként végzett. Heroin- és metadonfüggő volt sok-sok évig, alkoholista meg mindenevő. A testvérét, aki az egyik helyi bandának volt a vezetője, jó pár éve agyonlőtték (ez olyan hely, ahol sokan halnak erőszakos halált). Ezután a kollégám feleszmélt, letette a drogokat, alkoholt, elkezdett tanulni. A helyi közösség egy tagja akkor sokat segített neki az újrakezdésben. Ma már egyetlen célja van: szeretne visszaadni másoknak valamit abból, amit ő kapott. Megmutatni nekik, hogy van kiút. Az utcáról gyűjti be az embereket, valódi segítője az itt élőknek. Önzetlenül. Úgy gondolja, hogy amit ő egyszer megkapott, az jár másoknak is – esély egy jobb életre. Az ő életútja tipikusnak mondható abból a szempontból, hogy Írországban elterjedt gyakorlat, hogy a volt kábítószerfüggők később segítő szakmában helyezkednek el. Sokan a rehabilitáció után továbbképzéseken vesznek részt, és a későbbiek során visszatérnek saját közösségükbe, és rendezett életmódjukkal mutatnak példát, nyújtanak segítséget a rászorulóknak. 

Írországban nem lehet úgy végigmenni az utcán, hogy valaki (akár egy idegen) ne köszönne oda, képtelenség úgy buszon vagy liftben utazni, hogy valaki ne kezdeményezne egy kis beszélgetést (ennek a neve: small talk). Mindezek ellenére az elhárító mechanizmusok itt nem túl hatékonyak, nyilván részben ennek köszönhető a magas öngyilkossági arányszám. A valódi problémákat nehezen ismerik fel az emberek, azokról beszélni nem hajlandók, inkább a pillanatnak élnek. Így persze bajaik egyre súlyosbodnak, és sokszor a kezelhetetlenségig fajulnak. Mindez persze összefügg a történelemmel is – ne feledjük, hogy egy olyan országról beszélünk, ahol évszázadokig tilos volt az embernek önmagának lennie, még a nyelvüket is elvették. Ami identitás szempontjából kétségtelenül megmaradt számukra, az az összetartás, jelesül a családi kötelékek fontossága. Ezt nekünk, magyaroknak is nagyon fontos lenne eltanulnunk. 

A nagyobb közösség szintjén is működik az összetartás?

Össztársadalmi szinten mindez leginkább az önkéntes munka területén mutatkozik meg: mindig van valaki, aki az utcán jótékonysági célból gyűjt pénzt; igen sok, főleg a szociális szférában érdekelt cégnél dolgozik néhány önkéntes segítő. Én is részt szoktam venni hasonló projektekben. Tavaly nyáron szerveztünk egy kiállítást az egyik helyi fesztiválra – szerettük volna bemutatni, hogy mint mindennek, a kerékpározásnak is közösségteremtő ereje lehet. Az utcán megállítottunk bringásokat, feltettünk nekik néhány egyszerű kérdést, ebből lett egy rövid dokumentumfilm, egy fotókiállítás meg egy koncert. Két ír barátnőmmel egyszerűen kitaláltuk, hogy ezt meg szeretnénk csinálni – odamentünk a szervezőkhöz, a tervünk megtetszett nekik, és azonnal kaptunk is pénzt a költségekre, ötszáz eurót. Persze ez csak a nyersanyagokra volt elegendő, jóval nagyobb értékű munkát fektettünk mi magunk is a megvalósításba, továbbá számos ember ingyen dolgozott nekünk: az operatőr, a vágó, a fellépő zenekarok összes tagja. Jó lenne, ha hasonló dolog Magyarországon is megtörténhetne.

Jelenleg is dolgozom pár hasonló (nonprofit) munkán. Egy barátommal például művészetterápiás programot írunk börtönök számára. Alapgondolatunk, hogy a művészeti tevékenység segít a stressz feldolgozásában – fél éves programot állítottunk össze, melynek során különböző művészeti technikákat tanítunk: rajzot, mozaiktechnikát, papírkészítést, könyvkötést, inverz festést. A program végére mindenki elkészíti saját könyvét, melyben élettörténetének egy olvasatát adja. A folyamat során a rabok rájönnek arra, hogy mindenkiben van valami a művészből. Ezenkívül hasznos technikákat sajátíthatnak el, melyeket a későbbiek során akár gyermekeiknek is megtaníthatnak és saját mikroközösségük javára fordíthatnak. Mindez segíti őket abban, hogy a zárt falak között töltendő időtartamhoz pozitív, építő élmények kapcsolódhassanak. 

Egy másik projekt a korábban már említett finglasi közösségi ház átalakításához kapcsolódik. Itt az elsődleges cél az, hogy egy mára már alig használt épületből helyi közösségi teret, egyfajta szentélyt hozzunk létre (erre utal a tervezet munkaneve: Sanctuary). Szeretnénk bebizonyítani, hogy egy elmaradott, kriminalizálódott városrészben is vannak értékek, kreatív emberek. Ha barátságos, nyitott, alkotó közeget teremtünk, akkor a meglévő emberi értékek felszínre kerülhetnek. Apró lökés ez a közösségnek, ami a jelenlévő értékek fejlesztését és teremtő, alkotó erőt indukálhat. Kísérlet ez a közösségfejlesztésre – egy önmagát formáló-fenntartó erő működésbe helyezésével.

Mi az, amit, ha egyszer hazaköltözöl, mindenképpen magaddal hozol?

Ha egyszer hazaköltözöm Magyarországra, szeretném magammal vinni a hitet, hogy minden közösségben óriási értékek vannak. A mi feladatunk az, hogy segítsünk abban, hogy ezek felszínre kerüljenek. Abban, hogy ha elég ötletet, munkát és pozitív energiát viszünk bele a mindennapokba, akkor szavaink nyitott fülekre, elképzeléseink megértésre, támogatásra találnak.