Trencsényi László: Kérdések...

...egy könyv szerzőihez

Turmezeyné Heller Erika – Balogh László: Zenei tehetséggondozás és képességfejlesztés. Kocka Kör, Debrecen – Constantin Egyetem, Nyitra, 2009.

Balogh László és Turmezeyné Heller Erika írtak egy (újabb) könyvet a zenei tehetséggondozásról. A jeles és köztiszteletben álló szerzők mindent tudnak, amit e témakörben hazai és nemzetközi klasszikus elődeik összeírtak és egyberendeztek. Ezen a gondolatfüzéren folytatják ők is, újabb gyöngyszemeket aggatnak, folytatják a szép láncot. A zenei nevelésre vonatkozó kulcsszavaik közt alapvető a kodályi hagyomány hangsúlyozása, a zenei megismerés és a zenei írás-olvasás összekapcsolása, a zenei ismeretek fogalmának használata.

Okosan, értően ebben a diskurzusban fejtik ki álláspontjukat, ebben a diskurzusban végeznek empirikus kutatásokat, érnek el nevelési (közelebbről: tanítási) sikereket.

Mi gondom e kötettel?

Csupán annyi, hogy mintha nem lenne a szakmánkban ezen elismerésre méltóan szép hagyománycsokornak alternatívája! Legalábbis nem gondolják a szerzők, hogy számot kellene adni más vonatkozó diskurzusokról is.

Jogos-e, hogy az iskolai zenei nevelés kánonjába kizárólag – így nevezik – a „komoly zene” tartozik, s a média bűnös ellenfél (a tehetséggondozás megannyi, legalábbis tárgyalásra érdemes megoldásával együtt)? Jogos-e, hogy a zenei nevelésnek és képességfejlesztésnek a zenei ismeret a kulcsfogalma? S jogos-e – tegyük fel, hogy az előző kérdésre igen a válasz –, hogy a zenei ismeretnek jóformán szinonimája a notáció (a zenei írás-olvasás tudása, a kottaolvasás kompetenciája)? Tudom, ez a száz év előtti kodályi programnak alapaxiómája volt. A „műveltté teendő nép” nevelésének egyik eszköze. De Kodály nem számolhatott – éppen a szegényekkel viselt szolidaritása miatt – a rádión, tévén, lemezjátszón, magnón, számítógépen, mp3-lejátszón stb. hallgatott zenékkel. Nekünk számolni kell, s átgondolni ebben a helyzetben a „notáció-tudás” jelentőségét. Lehet mellette lándzsát törni, de nem venni tudomást eme másik útról nem lehet! Mondhatok „szebb” példát is. A mai, újfolklorista népi hangszeres tanításnak elméletet is teremtő metódusa – ifj. Csoóri Sándor, Jánosi András s más jeles szakemberek tudatosan művelik – a rekonstruált, hallás utáni tanulás, a notáció korlátainak tudomásul vétele. Lehet elutasítani e metódust! De megkerülni nem lehet! Itt van körünkben!

Lehet a differenciálás során a Nagy Józseftől, Lénárd Ferenctől, Zsolnai Józseftől és másoktól ismert 3 szint szerinti ún. nívócsoportra bontást alkalmazni. Bizonyára hatékonyabb, mint a XIX. századi „átlagjánosra” méretezett tanítás. De lehetetlen nem reflektálni a konstruktivista tanuláselméletek kulcsfogalmára: az előzetes tudás, illetve a személyes tudás, az egyéni tanulási utak stratégiájára. Ez teoretikusan is alternatívája a rétegmunkaként értelmezett, szintekben gondolkodó megközelítésnek!

S a kánon?

Irodalomtanításunk legjobb innovátorai törik a fejüket a kortársirodalom, a gyermekirodalom, a populáris regiszter iskolai kánonban való tudomásulvételének módozatain. Sokat olvasni tőlük a Taní-taniban. Bodóczky István is folyamatosan a kortársművészet iskolai elismerését szorgalmazza. Angelusz Iván ezt teszi a táncos nevelésben! A zenei nevelésben hol ez az irányzat? Föld alá szorítva? Miért nem kap értő reflexiót ez a pedagógiai hullám? Az ifjúság – szeretem, nem szeretem: ez az én ízlésproblémám, csakis az enyém – létező zenealkalmazási kultúrája miért nem kap pedagógiailag érvényes elemzést? Akár tehetséggondozást, akár képességfejlesztést próbálunk modernizálni. Akár a jeles Balogh Lászlót, akár Turmezeyné Heller Erikát olvassuk.

Elvárom tőlük, hogy e folyamatokat se hagyják reflektálatlanul.