Kicsit másképp… is lehetne
L. Ritók Nóra írása
Vagy a kettévágott citrom lerajzolásával. Ami lassan nekem már szimbolikussá válik. Egy letűnt kor szemléletének tananyagát szimbolizálja.
Nemrég egy képzőművészeti aukción voltam. A közelemben egy fiatalember ült, hallhattam a csendes megjegyzéseit a párjának, mikor 20. századi képzőművészek elvont alkotásai voltak soron. Finoman gúnyolódva nézte őket, főleg azokat, amelyek pár ecsetvonásból álltak. Mikor a látványhűeket hozták, elismerően bólogatott. „Na, ez már valami.”
Persze ezzel nem mondok újat, régóta nyilvánvaló, hogy az átlagos magyar oktatásból kikerülők zöme a képzőművészetben csak a valósághű ábrázolást értékeli, nem törődve azzal, hogy ez az egész nem a látványhűségről szól, hanem arról, hogy mit gondol a művész a világról, és hogyan tudja ezt a véleményét egyedi megközelítésben mások számára is értelmezhetővé tenni. A gondolatot, az üzenetet.
Látványhűség. „Olyan, mintha élne…” „Mint egy fotó… csodálatos”– hallani gyakran, mint ahogy az „Ezt én is meg tudnám csinálni…” „Normális ez?! És ezt nevezi művészetnek? Ki sem lehet nézni belőle, micsoda...” mondatokat. Közben ma már minden gyerek egy kattintással rögzíti a képet a telefonján, két mozdulattal manipulálja és lövi ki a közösségi médiába. Mégis, a vizuális nevelés a legtöbb helyen még mindig a naftalinszagú csendéletek világában próbálja értelmezhetővé tenni a mai gyerekek számára a vizualitás jelentőségét. Vagy a kettévágott citrom lerajzolásával. Ami lassan nekem már szimbolikussá válik. Egy letűnt kor szemléletének tananyagát szimbolizálja. Hiába adna a kerettanterv lehetőségeket, a tanmeneteket nem a modern kor szerint írják... hanem az átörökített tartalmak szerint, amelyekbe a kettévágott citrom erősen beágyazódott, és nem szorítja ki semmi. Ott van mai is sok-sok iskola folyosóján dekorációként és persze mutatva a vizuális nevelés tantárgy produktumait.
Szóval lemaradtunk (tisztelet a kivételnek), és így nem várható el a fiataloktól sem, hogy nyitottak legyenek a modern művészet befogadására. Az élményfestés, a fotómásolásos jobbagyféltekés tanfolyamok pedig csak erősítik a folyamatot, ami a gondolat mellőzésével a művészetet a látványhűséggel, a tehetséget a technika profinak tűnő alkalmazásával azonosítja.
Pedig lehetne másképp is. Másfajta megközelítésben, az értékek megtartása mellett. A készségfejlesztésre fókuszálva, de a felvetéseket leporolva, másképp, a mai gyerekekhez közelebb állóan. Azért, hogy másfajta viszonyulást adhassunk át, mint a látványhűség mindenekfelettisége. Megtanítva persze rajzolni őket, de nem a látvány ábrázolását tenni csúcsponttá, hanem a vizuális gondolkodást, a kreativitást, a felfedezés, az egyéni kifejezés útján haladva. Igazodva a mindenkit körülvevő vizuális környezet gyors változásaihoz. Amiben a vizuális hatáskeltés eszközeinek ismerete kell, hogy az alkotó szándékot szolgálja, és egyben értelmezhetővé tegye számukra mindazt, ami a környezetükben látható...
Az igazgyöngyös rajzokat látva sokszor mondják: „Á, ezt nem a gyerek csinálja... az magától nem tud ilyet. Biztosan a tanár rajzolja fel neki. Az enyémnek ilyen nem jutna az eszébe.” Ami nyilvánvaló, a „rajzolj, amit akarsz” feladatkiadásból tényleg nem születnek ilyen rajzok. A titok, ha van, a feladatban rejlik, a jó feladatban, ami előcsalogatja a kreatív megközelítéseket, és segít a bátor asszociációk képi megjelenítésében. Ami megkötéseket tesz a pedagógiai célok teljesülése végett, és amiben a megtapasztalás lassan beépült kifejezőeszközzé válik a gyerekeknél. Ez nem (sem) alakul ki magától, a vizuális kommunikáció elemeit éppúgy fejlesztenünk kell, mint a verbálist, a zeneit, vagy a metakommunikációt. Tudatos pedagógiai munkával, és a gyerek iránti kellő alázattal.
Most bemutatok egy ilyen feladatot, egyet a sok közül. Alsósokkal dolgoztam, de a feladattípus remekül működik nagyobbakkal is. Talán érthetővé válik, miben más a megközelítés.
Nos, ez a feladat épp a térszerű ábrázolásmódot kívánja átlépni, és egy, a gondolatiság mentén szerveződő megjelenítést ad, amiben az arányok, térszeletek, perspektíva helyett a szabad asszociációk vezetik a gyerekeket. Egy fantáziavilágba, ahol korlátok nélkül, szabadon építkezhetnek. Ahol felfedezhetik a formák közötti új viszonyokat, és saját fiktív teret építhetnek. Közben pedig felszabadul bennük sok minden, és megtapasztalásokat szereznek, ami a későbbiekben is alapot adhat a bátor önkifejezéshez.
A feladathoz először témát választanak a gyerekek. Ki mit szeret rajzolni, vagy mit tud jól, házakat, autókat, állatokat, embereket.
Ezután a rajzlapot ceruzával (szabadkézzel) felosztják öt részre.
Aztán a részeket kis képekként kezelve a témához illő formákat ábrázolnak bennük, kisebb-nagyobb méretben, tetszés szerint. Ha minden mezőbe rajzoltak, akkor a részeket elválasztó vonalakat kiradírozzák. Ezután kezdődhet a móka! Amit a kis képmezők széle elvágott, azt kiegészítik. Próbálnak kapcsolatot teremteni a formák között. Átléphetünk a fantázia-világba, a mesék területére…. kitalálhatnak történeteket, amiket a rajzuk szereplői játszanak le, és ezeket kell vizualizálniuk. Lehetnek vicces jelenetek is, ezek mindig feszültségoldók, felszabadítók.
Ha ceruzával elkészültek, dönthetünk a technikáról… sokféle megoldás volt itt is, a monokróm megoldásokhoz, vagy a nagy színkontrasztok alkalmazásához választottak a tanult technikák közül.
Pár rajzon látszott, hogy nem bírnak még szakítani a térbe helyezéssel, de szinte mindenhol létrejött egy „gondolati” tér, amiben szabadon mozogtak.
8-10 éves gyerekek alkotásait mutatom.
Próbáljuk ki így. Vagy legalább így is. Vezessük, fejlesszük úgy őket, hogy érezzék: mindenki megismételhetetlen egyéniség, saját gondolatokkal, képi világgal. Talán akkor majd nem nevetnek a modern művészeten… és talán a világot, és benne magukat is másképp látják majd.