Matolcsi Zsuzsa: Kinek a dolga a társadalmi érzékenységre nevelés?

Egy pedagógus személyes válaszai

Amit választottak, azt meg kell szervezni, elő kell készíteni. Megkeresni például a legközelebbi idősek otthonát, beszélni ott az illetékessel, elmondani neki, hogy miért jönnénk, és megtudni tőlük, hogy ők mikor és milyen típusú találkozásnak örülnének. Nem mehetünk rögtön tanítás után, mert akkor pihenő idő van az időseknek, és szombaton se jó 11 órára menni, mert délben már ebédhez készülnek. Ám ha mindent jól megszervezek, akkor nagyon izgalmas beszélgetések, műsorok, élő történelemórák születnek ezekből a találkozásokból.

Kinek a dolga, hogy tapasztalatot, élményt adjon a kamaszoknak? Kinek a dolga, hogy megmutassa nekik, hogy van értelme segíteni, odafordulni? Kinek a dolga, hogy kapjanak figyelmet és elfogadást, hogy majd ők is tudjanak adni? 

A szülőké, a pedagógusoké, a társadalomé, az államé?

Szülőként és középiskolai pedagógusként és a társadalmunk tagjaként és szavazó polgárként azt gondolom, hogy akár az én dolgom is lehetne, akár a legfontosabb dolgom is.

Nagyon izgalmas kérdés, és más fórumon talán majd írok róla, hogy szülőként hogyan mutassak példát, hogyan szeressem a gyerekeimet, hogyan neveljem őket boldognak és jónak. Az is izgalmas kérdés, hogy civilként, önkéntesként mit tehetek, valamint az is, hogy a döntéshozókra, politikusokra hogyan hathatok (vagy nem hathatok). 

Ezen a fórumon pedagógusként gondolom át, hogy ha az én dolgom, hogy élményt és tapasztalatot adjak önzetlenségből, empátiából, segítségnyújtásból, tenni akarásból, akkor mit tehetek.

Ott kezdem, hogy matematikatanári szakdolgozatomat a nemzetközi érettségi (International Baccalaureate – IB)1 és a magyar érettségi összehasonlításából írtam. (Ez a két rendszer akkor még nagyon különbözött, ám a mostani kétszintű matematika érettségi feladataiban, módszereiben és témaköreiben is nagyon hasonlít a nemzetközire.) Jó pár év tanítás követte a szakdolgozatot, és egyre erősödött az érzés, hogy a nemzetközi érettségi alap tárgyai között2 látott szolgálatra (service learning) mennyire szüksége lenne az én diákjaimnak is. Azt gondoltam, hogy ha egy teljes tantárgyat nem is tudok bevezetni, azért egyszeri élményt próbálhatok adni a diákoknak. A 9-10. évfolyamnak felajánlottam, hogy jöhetnek velem idősek otthonába beszélgetni, gyermekotthonba kézműveskedni, állatmenhelyre kutyát sétáltatni.

Állatmenhelyen

A következő évben már kicsit komolyabban vette az iskola ezt a kezdeményezést, és azt mondtuk, hogy az általam ajánlott tevékenységek viszonylag széles palettájáról minden 9-10.-es diák válasszon legalább egyet a tanév során. Ez még mindig csak egy egyszeri ”akciót” várt el a tanulóktól, de úgy gondoltuk, fontos, hogy mindenki találkozzon ezzel az élménnyel, és remélhetőleg így elültetjük valami fontosnak a csíráját.

Gyermekotthonban

Ezen a ponton viszont elfogyott a tudományom, na meg a kapacitásom.  Viszont megjött a kedvem. Találtam egy civil szervezetet, egy alapítványt, a DIA-t3, akiknél volt tudás és tapasztalat azzal kapcsolatban, hogyan lehet ez a közösségi szolgálat pedagógiai eszköz, hogyan lehet a diákokat motiválni, hogyan kell őket felkészíteni, milyen készségek fejlődnek, hogyan lehet egy ilyen szolgálati tevékenységet projekt-munkában végigcsinálni, és hogyan dolgozzuk fel a tanulókkal a tapasztalatokat, élményeket.

Idősek otthonában

Az elmúlt két évben csak ezzel foglalkoztam. Iskolákkal vettem fel a kapcsolatot, és – ha nyitottak voltak, akkor az iskola  egy-egy osztályával vagy diákönkormányzatával végigcsináltam az úgynevezett három lépéses modellt. Felkészítő óra – tevékenység – feldolgozó óra. A felkészítő órán mindig megszólaltatom, azokat a diákokat, akik végeztek már valamilyen önkéntes munkát, és ennek kapcsán tudunk arról beszélgetni, hogy miért jó önkénteskedni. Hacsak lehet, körbe ülünk, hogy a beszélgetésben mindenki mennél inkább egyenrangú és őszinte lehessen. Képeket mutatok a diákoknak már megvalósult önkéntes projektekről, és ez alapján választ (közös döntés!) a csoport egy tevékenységet, amiben részt szeretne venni. Amit választottak, azt meg kell szervezni, elő kell készíteni. Megkeresni például a legközelebbi idősek otthonát, beszélni ott az illetékessel, elmondani neki, hogy miért jönnénk, és megtudni tőlük, hogy ők mikor és milyen típusú találkozásnak örülnének. Nem mehetünk rögtön tanítás után, mert akkor pihenő idő van az időseknek, és szombaton se jó 11 órára menni, mert délben már ebédhez készülnek. Ám ha mindent jól megszervezek, akkor nagyon izgalmas beszélgetések, műsorok, élő történelemórák születnek ezekből a találkozásokból. A feldolgozó órán megnézzük a képeket (amiket gyakran a diákok készítettek), és mindenki elmondja, hogy mi volt jó, és mi az, amit máshogy csinált volna.

Felkészítő óra

Mindenhol, ahol szerveztem közösségi szolgálatot, „megfertőződtek” a tanárok, osztályfőnökök, és szeretnék, ha lenne folytatása a programnak az iskolájukban. Ám ahhoz, hogy a közösségi szolgálat beépüljön egy iskola életébe, kell legalább egy koordináló pedagógus, aki folytatja a diákok motiválását és a tevékenységek szervezését. Órakedvezmény nélkül egy alulfizetett tanári munka mellett viszont nemigen van olyan pedagógus, aki önkéntes munkában fel tudná vállalni ezt a szervezői, facilitátori, koordinátori munkát. 

Azt is látom persze, hogy igazán hatékony pedagógiai eszköz akkor lenne a közösségi szolgálat, ha a diákok egy szakkör vagy egy modul keretében egy teljes fél éven át végeznének szolgálatot. Akkor fejlődnének igazán olyan készségek, mint például a felelősségvállalás, társadalmi érzékenység. együttműködés, empátia, kommunikáció, tolerancia, projekttervezés, döntéshozatal. Akár egyszeri, de nagy szervezést, előkészítést igénylő akciót csinálnak a diákok, akár heti rendszerességgel vállalják például játszóház működtetését egy korházi gyermekosztályon, ahhoz, hogy igazi tapasztalati tanulásról beszélhessünk, szükség van rá, hogy a fiatalok egy kicsit hosszabb folyamaton menjenek keresztül. Ám egy ilyen programhoz még inkább komoly és hosszú távú elkötelezettség kell az iskola vezetése részéről.

Amikor tavaly a tanév elején két pályázatot is nyertem az Iskolai Közösségi Szolgálatra (egy nagyobbat a Vodafone-tól és egy kisebbet a Fővárosi Önkormányzattól), akkor nagy lelkesedéssel csináltunk honlapot, ahol többek között megmutatunk jó pár már működő iskolai modellt, vezettem blogot, írtam hírlevelet, amit azóta is több száz középiskola kap negyedévente, szerveztünk tanárképzést, kidolgoztunk módszertant. 

December elején viszont furcsa fordulat érte ezt az alulról jövő kezdeményezést. Az Oktatásért Felelős Államtitkárság által előterjesztett közoktatási törvénytervezetben a következő mondat szerepelt. „Az érettségi vizsga megkezdésének feltétele a középiskolai bizonyítvány megszerzése, amelynek tartalmaznia kell, hogy a tanuló 60 óra önként választott társadalmi tevékenységet végzett az érettségi vizsgára jelentkezés időpontjáig." Nagyon furcsa és hihetetlen volt egyszer csak egy törvénytervezetben látni valamit, amit én nagyon távoli célnak gondoltam csak. És hát véleményem szerint éppen ez a probléma ezzel a rendelkezéssel, hogy egy nagyon komoly szakmai felkészülést igénylő munkát és nem kis anyagi ráfordítást vár el Magyarország mind az 1200 érettségit adó iskolájától anélkül, hogy a felkészüléshez időt, szakmai tudást, módszertant, képzést és mindehhez pénzt biztosítana.

Szerencsére hamar kialakult egy szakmai párbeszéd a témában, a fogalmak tisztázásáról, a lehetséges módszerekről, a jó gyakorlatokról és a kötelező jellegről. Ezután az „Államtitkárság az iskolai kötelező közösségi szolgálat általános bevezetésének próbájaként az év elején felhívást intézett a középfokú nevelési-oktatási intézményekhez, hogy vegyenek részt a számukra elindításra kerülő TÁRsadalmi Szolidaritás (TÁRS) programban.” A programot egy 44 milliós maradványpénzből finanszírozták, és így a 355 pályázó iskolából 148-at tudtak támogatni. Bruttó 200 ezer forintot kaphatott a koordináló pedagógus, bruttó 50 ezer forintot egy mentor, és még átlagban 100 ezer forint támogatást lehetett kapni magára a tevékenységre (ami 5 óra előkészítésből, 20 óra szolgálatból és 5 óra feldolgozásból kellett hogy álljon.)

Három Budapesti iskolában voltam mentora a TÁRS programnak, és úgy tapasztaltam, hogy egy ilyen pályázat valóban elősegíti, hogy az iskolákban megteremtődjenek a feltételek arra, hogy azok a diákok, akik részt szeretnének venni közösségi szolgálatban, jó élménnyel és fontos tapasztalatokkal gazdagodjanak.

Az említett törvénytervezet legkorábban idén októberben fog a parlament elé kerülni, a TÁRS program folytatásának finanszírozása pedig bizonytalan. Augusztus végén egy ajánlást kaptak az iskolaigazgatók Hoffmann Rózsától: „Javaslom minden igazgató és pedagógus kollégának, hogy iskolájukban folytassák az elindult programokat. Ösztönözzék a diákokat, hogy mindenki megtapasztalhassa és megélhesse az önkéntes munka, a közösségi szolgálat örömét. Segítsék, hogy a diákok a tanítás nélküli munkanapok legalább egyikén önkéntes tevékenységet végezzenek, közösségi szolgálattal foglalkozzanak.”

Az iskolai közösségi szolgálat így kezdi ezt a tanévet, és így kezdem én is. A felülről jövő támogatás bizonytalan, de van számos alulról jövő és már működő jó példa. Vannak lehetőségek, van tenni akarás, és szerencsére sokan gondoljuk, hogy ha szeretnénk, hogy a fiatalok önmagukért és környezetükért tenni akaró és tenni tudó, felelősen gondolkodó, a közösségért és a közjóért is dolgozó, tudatos állampolgárokká váljanak, akkor a mi dolgunk az erre való nevelés.

• 1. A világ 141 országában a legrangosabb egyetemek által is felvételiként elfogadott vizsgarendszer. http://www.karinthy.hu/pages/ib/hu/
• 2. Core subject – mindenkinek kötelező teljesíteni, de nem vizsgatárgy.
• 3. Demokratikus Ifjúságért Alapítvány, www.i-dia.org