„Köszönöm, hogy megvilágosítottál”

Bogdán Péter írása egy hazánkban nem ismert Korczak-könyvről

Janusz Korczak: Sam na sam z Bogiem – Modlitwy tych, którzy się nie modlą, Biuro Rzecznika Praw Dziecka, Warszawa, 2018. (Janusz Korczak: Egyedül Istennel – Azok imája, akik nem imádkoznak)

Janusz Korczak Egyedül Istennel – Azok imája, akik nem imádkoznak című műve az elmúlt száz évben (1922-ben jelent meg Varsóban első ízben) számtalan kiadást ért meg, több nyelven, magyarul azonban még mindig nem olvasható, ezért a jelen recenzió a könyvet jellemző alapvonásokat szeretné bemutatni.[1]

A méltán híres pedagógus munkája műfajként imaként megnevezett 18 írást tartalmaz (1. Egy anya imája, 2. Egy fiú imája, 3. Egy komolytalan nő imája, 4. A szomorúság imája, 5. A tehetetlenség imája, 6. Egy kisgyermek imája, 7. A panasz imája, 8. A lázadás imája, 9. Az elmélkedés imája, 10. A megbékélés imája,11. Egy öregember imája, 12. Egy kislány imája, 13. Egy vidám ima, 14. A játékosság imája, 15. Egy egyszerű lelkű ember imája, 16. Egy tudós imája, 17. Egy anya imája, 18. Egy művész imája), és egy Ajánlást is, de ez utóbbit nem a mű elején helyezte el a szerző, hanem csattanóként a mű végén.

Az Ajánlásból azt tudjuk meg, hogy fikcióként a szerző egy gyermek szerepébe lépve jegyezte le a 18 imát. A szülei diktálták neki a szövegeket, de ez nem volt számára könnyű feladat, ugyanis sokat kellett fáradoznia azért, hogy szóról-szóra, betűről-betűre, fejből le tudja írni azokat a szövegeket, amiket gyakran félrehallott vagy nem értett vagy elfelejtett, miközben a szülők csak ritkán javítottak bele az írásokba abból a célból, hogy ő maga is, és az olvasók is pontosan megértsék, miről is van szó. (Talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, hogy Korczak doktor úr emlékeiben a sajátjai mellett Muszorgszkijnak, a híres XIX. századi orosz zeneszerzőnek a muzsikája is megidéződött: a híres-nevezetes, a muzsikus lélektani figyelméről megrendítő módon tanúskodó Gyermekszoba dalciklusban van egy „gyermeknyelven” elmondott-elénekelt imádság.)

Az Ajánlásban a gyermek megköszöni a szülei és a saját életét-halálát, s annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a tőlük való elválás csak pillanatokig tart (azért, hogy később újra találkozhassanak), megköszöni azt is, hogy az édesanyja és édesapja segítettek neki meghallani a halottak és az élők suttogását, hogy a halál szép órájában megértheti az élet misztériumát. Janusz Korczak műve, részben, keretes szerkezetű. Az imádkozó anya figurája megjelenik a kötet első és utolsó előtti írásában is. Mindkettőnek a címe: Egy anya imája. A könyvet bevezető írás arról szóló vallomás, hogy az anya jobban szereti gyermekét, mint Istent, de ennek ellenére mégsem zárja ki az Urat a fohászából, mert meggyőződése az, hogy a „legkisebben” megtalálható a „legnagyobb titok” is. Ugyanakkor az utolsó előtti ima már nem „Isten-ellenes”! Habár az anya fia meghal katonaként, azt nem értékeli úgy, mintha a „Haza” elvette volna tőle a gyermekét. Úgy tekint erre a tényre, hogy a gyermeke feláldozta az életét. Kifejezetten örömkönnyeket hullat, amiért Isten magához szólította szeretett fiát! Nincs benne harag a Teremtővel szemben, inkább megköszöni Istennek, hogy megvilágosította őt!

A műből nem derül ki, hogy az első és utolsó előtti anyafigura egy és ugyanazon személy-e. Az olvasó számára úgy tűnik, hogy két különböző személyről van szó. Ha így is tekintünk az „anya szerepére”, akkor is megfogalmazható a tétel, hogy minőségbeli fejlődés érhető tetten a két felfogás között, amennyiben Isten elutasításától eljutunk Isten elfogadásáig! Ez utóbbi állítás köztes állapota érvényesül több imában is. Ezen azt értjük, hogy az imádkozók sokszor arról vallanak, tudják: Istennek léteznie kell valamilyen formában, de vagy visszautasítják őt, vagy küzdenek azzal, hogy nem tudnak megfelelni neki, pedig minden idegszálukkal igyekeznek követni a legfőbb parancsait.

A lázadás imája ismeretlen szereplője azt fogalmazza meg, hogy szemben áll Istennel, harcol vele, nem fogadja el a kegyeit, mert nem akar a szolgája lenni. A megbékélés imája viszont arról szól, hogy a fohászkodó örül annak, hogy rátalált Istenre. A két véglet közötti állapotnak tekinthető Az elmélkedés imája című fohász, amelyben az imádkozó arról meditál, hogy furcsa Isten földi világa (például: a víz, a tűz, a kő, a madár, a virág, a csúszómászó és a csillag). Furcsa, hogy az ember hasonlít mindenre, amit Isten teremtett. A fohászkodó tudatában van annak, hogy amit az Úr teremtett az nemcsak körülveszi őt, de benne is létezik, mégis ellenáll ennek a gondolatnak, nem akarja elfogadni. Azt vallja, hogy semmi nincs meg benne Isten világából, az Úr „meséjéből” saját „mesét” csinál, és megköszöni, hogy Isten varázslatos és misztikus „meséjének” révén ő az, aki mindenütt jelenlévő és örökéletű.

A kötet más szempontból is két részre bontható. Vannak megszemélyesített imák (amelyekben ismeretlen fohászkodók szólalnak meg), és vannak személytelen imák (amelyekben absztrakt gondolatok fogalmazódnak meg). A személyes imák közül kiemelkedik az Egy egyszerű lelkű ember imája, amelyben az imádkozó azt fogalmazza meg, hogy ő személy szerint kevés dologra képes, ezért keveset is tesz, de azt akkurátusan. Tudja, hogy nem mindenki lehet okos, de azt is tudja, hogy a legfontosabb a pontosság és a becsület. Véleménye szerint nem szabad másoknak rosszat tenni, s azt a magvas gondolatot is megfogalmazza: senki nem akarja átvenni a másik ember keresztjét, mert már mindenki hozzászokott a sajátjához. Később azt is leszögezi: jobb lenne, ha több öröm és kevesebb baj lenne a földön, de mégis azt gondolja: ha Isten úgy döntött, hogy ennek így kell lennie, akkor nem kérdőjelezi meg a döntését, mert biztosan ez a jó az emberiségnek. A személytelen imák közül A szomorúság imája emelkedik ki, ami a szürke szomorúságról szól, arról, hogy nincsenek hangok, színek, csak sűrű felleg, fehérszárnyú fekete madár, csendesség, és még a csillag is kialudt. Nincs semmi, nem lehet se látni, se hallani semmit.

A kötetben számos olyan ima szerepel még, amit már csak terjedelmi korlátok miatt sem lehet bemutatni, de egyre mégis kitérünk,. Ugyanis az Ajánlás fényében különösen kiemelkedő az Egy öregember imája című fohász. A leírásban egy öregember arról vall, hogy nem fél a haláltól, de sajnálja az életét, mert szeretne még sok mindent csinálni, például olvasni, ami érdekes számára (talán azért is, mert élete végső szakaszában kezdett ideje jutni rá), ugyanakkor azt is tudja, hogy az ő korosztályából már kevesen élnek, s hogy az időseknek át kell adniuk a helyüket a fiataloknak, akik nem értik még a halált. Azt, hogy már nem fontos az ambíció, a cselekvés. Az öregember szerint az ő generációjának csend az osztályrésze, s a legcsendesebb csak a temetőben lehet, de nem siet megtudni mégsem, hogy mit jelent az utolsó pillanat.

Összegzésképpen, Janusz Korczak kötetéről, az állapítható meg: a könyv az Isten elutasításától az Isten elfogadásáig terjedő széles skálán mozgó izgalmas imákat tartalmaz. Szinte Ady Endre 6 évvel alig fiatalabb kortársaként tekinthetünk tépelődéseire, vallomásaira, vívódásaira – „istenkereső” személyiségére. Korczaknak módjában állt megélni azt a korszakot, a vészkorszakot is, mely megannyi szenvedő ember gondolkodásában a drámai kérdésfeltevést még inkább kiélezte. Megélni? Janusz Korczak belepusztult – a treblinkai haláltáborban (Istennel vagy tőle is magára hagyottan) növendékeivel együtt.[2]