Bráz Nikolett és Fogarassy Levente írása

By knauszi on 2012. dec. 07. - 13:55

Létezni annyi, mint szeretve lenni…

Kellően keveset találkozunk ahhoz, hogy ne kerüljünk be a rendszerfogalmukba és ahhoz is, hogy mi ne veszítsünk lelkesedésünkből. A tábor hasznossága tehát vitathatatlan, ahogy az is, hogy mindössze tüneti kezelést folytatunk.

2012 augusztusában egy erdélyi gyermekotthonba látogattunk. A Miskolci Egyetem pedagógia, ill. a Semmelweis Egyetem sportszervező szakos hallgatójaként önkéntes alapon kapcsolódtunk be az Ágoston Sándor Alapítvány által szervezett táborba. Az Alapítvány egyik fő céljaként tűzte ki, hogy felkeresi azokat a térségeket, ahol nehéz sorsú gyerekek élnek, s táborokkal, programokkal, önkéntesek szolgálataival igyekszik javítani a helyzetükön. Az eddigi tapasztalatok sikerről tanúskodnak. Idén a Károli Gáspár Református Egyetem teológus hallgatóinak szolgálattételét segítettük munkánkkal. Zsobok, a Bánffyhunyad közelében található kis település, teljes létszámában magyar lakta falu. Meglepő tény, hogy milyen fontos szerepet tölt be a gyermekotthon intézménye a közösség életében. Számos lakó visszaemlékezése szerint az otthon felújítása és kibővítése jótékony hatással volt a falu infrastruktúrájára. Gyermekeket biztosít a szomszédos általános iskola és gyülekezeti közösség számára. Ennek ellenére valódi funkciója nem mindenki számára egyértelmű, az árva gyermekek sokszor súlyos előítéletek áldozataivá válnak, ami egyébként sem egyszerű helyzetüket még inkább nehezíti. A nyári szünetben azonban az egymást követő gyermektáborok ezt az állapotot hivatottak kissé megkönnyíteni. Mi is ezzel a céllal érkeztünk hozzájuk. Korábbi gyermekekkel kapcsolatos tapasztalataink ellenére sem tudtuk biztosan, hogy mire is számítsunk, milyen ingerek, kihívások várnak majd ránk. Igyekeztünk minél több kreatív, játékos, sportos foglalkozással színesíteni a programot, melynek összeállításában teljesen szabad kezet kaptunk. Ezek között szerepelt limonádéház, filmklub, Ki mit tud?, táncház, kirándulás, arcfestés és különböző kézműves foglalkozások. Ezen felül a teológus önkéntesek napi egy alkalommal zenés, éneklős, interaktív bibliaórát tartottak, melyen fény derült a gyerekek különleges muzikalitására. Ez természetesen annak is köszönhető, hogy az otthon keresztényi nevelést folytat, így a gyerekek egészen kicsi koruktól napi szinten énekelnek és játszanak hangszereken.

Bráz Nikolett Tanulmányaink szorosan kapcsolódnak az emberi viselkedés vizsgálatához és a pszichológiához. Ennek jegyében nem csupán programszervezőként segítettük a tábor működését, hanem résztvevő megfigyelő munkával feljegyeztük azokat a megállapításainkat, amelyek hasznosak lehetnek olyan gyermekek körében, akik család nélkül nevelkednek. A fiatalokkal együtt töltött egy hét alatt olyan hatások értek bennünket, amelyekről úgy véljük, hogy feltétlenül érdemes megosztanunk másokkal. Személyes következtetéseket vontunk le a gyerekek viselkedéséből, reakcióiból, melyek pszichológiai magyarázatát a teljesség igénye nélkül kívánjuk bemutatni. Célunk, hogy mélyebb bepillantást nyújtsunk az otthon életébe, lakói megtört lelki világába, melyben érdekes módon mégis gyermekek tudtak maradni.

Tapasztalatainkat a gyermekek nem minden esetben szokványos mondataival, elszólásaival és azoknak általunk értelmezett magyarázataival osztjuk meg.

„...majd ha mindenki elment...”

Egy kirándulás alkalmával történt, hogy a 4 éves Andrea a hazafelé vezető úton leszakadt a csoporttól, és az út szélén ülve egyetlen lépést sem tett tovább. A szokatlan viselkedésre felfigyelve odamentünk hozzá, és arra próbáltuk sarkallni, hogy folytassuk az utat. A kislány tudomást sem véve rólunk játszott az út szélén a kavicsokkal, ügyet sem vetve azokra a tipikus gyermekcsalogató trükkökre, amiket ilyenkor szokás bevetni. Néhány perc elteltével lettünk figyelmesek arra, hogy Andi folyton a távolodó tömegre pillant, mintha ellenőrizné őket. Ekkor tettük fel a kérdést a kislánynak, amire már szinte sejtettük a választ:

– Mikor mehetünk tovább?

– Majd ha mindenki elment! – hangzott a felelet, melyből azonnal következtetni lehetett a probléma gyökerére. Meglátásunk szerint viselkedésének eme váratlan megnyilvánulása arra vezethető vissza, hogy a törődés olyan módjára vágyott, amelyen senkivel sem kell osztoznia. Ekkor szinte biztosra vettük, hogy amint a csoport a kanyarban eltűnik, Andi feláll, és folytatja velünk az utat. Türelmesen kivártuk ezt a néhány percet, s amikor már sem előttünk, sem mögöttünk nem volt senki, Andi megfogta a kezünket és további szokatlan vagy megmagyarázhatatlan viselkedés nélkül folytattuk a túrát az otthon felé.

Fogarassy Levente Az osztozkodás kérdése nagyon kényes terület a gyermekotthonban élő fiatalok körében. Ez mindenféle életkorban, az élet minden területén egyaránt jelentkezik. Nehéz azonban megérteni az okokat, hiszen számunkra és olvasóink számára ez a probléma többnyire egy szokatlan, a normálistól eltérő élethelyzetben és közösségben mutatkozik. Az árvák egészen kicsi, akár hároméves koruktól kezdve nem élhetik meg, ill. élvezhetik az egyedüllétet, a magányt, a koncentrált törődést, a magántulajdont, mert ami az övéké, azt gyakran kell mással megosztaniuk. Ennek hatására a gyerekekben óriásivá duzzad a kötődés minden iránt, ami a személyüket egyedivé teheti, kiemelheti őket abból a szociális csapdából, amibe belekényszerültek. Szinte azt mondhatnánk: vadásznak a kitűnés egyes lehetőségeire, természetesen a saját kis eszközeikkel. A kisebbek hamar rájönnek, hogy az a tény, hogy kicsik, nagy potenciált jelent számukra a figyelem- és törődésvadászat során, és ahogy Andika példájából is jól kivehető, ezt használják arra, hogy „zsarolják”, maradásra és figyelmességre bírják a tapasztalatlanabb (nem árvaházi dolgozó) kollégákat, minket. Hogy tényszerűvé tegyük fenti kijelentésünket: azzal teszik különbözővé magukat a többiektől, hogy birtokolják a mi figyelmünket.

Azon persze, hogy ezekben az esetekben mi a helyes döntés, hosszas vitákat lehetne folytatni. Kérdéses, hogy azzal teszünk helyeset, ha hagyjuk, hogy a csöppség előbb-utóbb beletörődjön abba, hogy náluk bizony ez a helyzet, nincs külön törődés, vagy az, ha jól tudva, hogy ez az állapot fenntarthatatlan, mégis megcsillantunk előttük egy szebb világot, a látszat-szülőség, látszat-család reményét. Higgyék el nekünk, ez ott és akkor cseppet sem vita tárgya, mi sem egyértelműbb annál, mint hogy megadjuk a gyermek pillanatnyi boldogságát, s csak most az íróasztal mögött görnyedve tudunk ilyen elméleti feltevésekbe bocsátkozni. Mindenesetre érdemes elgondolkodni!

„Gyere, Anya!”

A ragaszkodás erőssége és a folytonos együttlét igénye a 7 év alatti gyermekeknél volt megfigyelhető a legerőteljesebben. A pszichológiában használatos érzelmi tankolás (Chapman, 2011) jelensége állandóan megfigyelhető volt. Folyton arra törekedtek, hogy érezzék a szeretetünket, odaadásunkat irántuk, hogy megkapják az „üzemanyagot”, amely jó közérzetet biztosít. Egy ölelés, egy puszi, egy érintés bármely adandó alkalommal elengedhetetlen volt. Egy olyan érzelmi kötődés igényét figyeltük meg az óvodás korban lévő gyermekeknél, mely kötődés szülő és gyermeke között alakul ki a fejlődés korai szakaszában. (Mérei, 1993) Ez az igény olyan elszólásokat eredményezett, mint a fent említett „Gyere Anya!”. Tudtuk, hogy a gyermek teljesen tisztában van azzal, hogy nem a szülei vagyunk, de ennek ellenére a tábor öt napja alatt mindenféle fenntartás nélkül képesek voltak spontán kialakítani erős érzelmi kötődést egy általuk szimpatikusnak talált felnőttel. A szülő és gyermek közti kötődésnek az Ainsworth–Bowlby-féle meghatározás szerint három fajtáját különítjük el. Eszerint vannak biztonságosan kötődő, bizonytalanul kötődő ambivalens és bizonytalanul kötődő elkerülő gyerekek. Ezt már a fejlődés egészen korai szakaszában meg lehet állapítani egyénenként. Mindhárom kötődési típus hátterében más-más szülői magatartás húzódik meg. A gyermekotthonban lévő gyerekek nem élvezhették nagy mértékben a szülői gondoskodást, ennek értelmében szoros kötődés sem alakult ki. A család nélküli gyerekek, így a zsoboki otthonban lévők is, a három közül a bizonytalanul kötődő, elkerülő típusba sorolhatók, akikre jellemző az, hogy képesek idegenekhez is ragaszkodni, akár szülői szintre emelni őket.

A ténnyel, hogy egyes gyerekek a szüleikként kezeltek minket, nagy feladat volt megbirkózni. A szeretetük és a ragaszkodásuk, melyet közvetítettek, jóleső érzéssel töltött el minket, ugyanakkor úgy éreztük, veszélyes hagyni, hogy anyának, ill. apának szólítsanak, hiszen a tábor végén haza fogunk menni. Ennek értelmében nem hagyhattuk, hogy szülőként tekintsenek ránk, hiszen fájó lett volna végignézni, ahogyan a tábor végén ezek a gyerekek újra elveszítik „újonnan kapott szüleiket”. Az anya-apa kérdéskört tisztázva tehát a kapcsolatot a barátság szintjére emeltük. Innentől kezdve barátok és barátnők voltunk, bár legbelül azért még mindig sejtettük, hogy a 3-4 éves korosztály szívesen szólítana anyának, ill. apának minket.

„Amikor ez a baba kicsi volt...”

Mint ahogyan azt korábban említettük, az otthon gyermekei a bekerülés pillanatától kezdve közösségben élnek, ami azt eredményezi, hogy lényegében semmilyen privát terük nincs. Így minden őket érő hatás vagy feszültség ott a közösségben kerül levezetésre. Egy ilyen közegben feldolgozni bármilyen sérelmet nehéz. Főleg úgy, ha az ottani gyermekek már eleve magukkal hoznak valamilyen negatív érzést, melyet az otthonba kerülés előtt kellett elszenvedniük. A fájdalom a bekerülés pillanatában enyhül, hiszen a gyerekektől kapott új ingerek elterelik a figyelmet a meglévő problémáról. Ez az oka annak, hogy rendkívül sok projekció figyelhető meg a gyerekeknél. A projekció olyan elhárító mechanizmus, amely által a gyermek a belső gondolatokat, érzéseket, konfliktusokat egy külső tárgyra vagy személyre vetíti ki. (A. Freud, 1966) A projekciók alkalmával fény derülhet a gyermeket ért emlékekre, amelyek esetleg feldolgozatlanok maradtak. Fontos, hogy a jelenség nemcsak megmutatja, jelzi a trauma, elfojtott érzelmek meglétét, hanem beindít egyfajta gyógyulási folyamatot is, a felgyülemlett feszültséget a gyermek tudattalanul ezzel a módszerrel vezeti le. Egy ilyen projekciót figyeltünk meg a 10 éves Máriánál is, aki az udvaron beszélgetők köréhez csatlakozva a népviseletbe öltöztetett babájával játszott. A babát mindenkinek büszkén megmutatta, s ezután leült mellénk, és bármilyen kérdés nélkül elmesélt egy történetet a baba kiskoráról.

– Amikor ez a baba kicsi volt, állandóan félt, mert sokszor volt egyedül, ezért sokat sírt... – mondta a kis történetet, melyben azonnal felismerhető volt, hogy Marika a kezében lévő babát projekciós felületté tette.

Ilyen és ehhez hasonló projekciók számos alkalommal megfigyelhetőek voltak a tábor során. Történetmesélések alkalmával, a közös játékok közben, sőt, az arcfestés alatt is. Ez utóbbi tevékenység ugyanis megkívánja azt, hogy a gyermek válasszon egy mintát az arcára, amit szeret, amivel azonosítani tudja önmagát. Ezúttal nem egy külső tárgyra, hanem saját magára vetíti ki érzéseit. Emiatt igyekezni kellett megvalósítani olyan elképzeléseket is, amelyek sokszor tükröztek egy kissé kuszának mondható lelki világot. Ezen azt értjük, hogy egy-egy gyermek akár percenként elő tudott állni a legkülönbözőbb elképzelésekkel. Ez a nagymértékű változékonyság korábbi arcfestések alkalmával egyszer sem volt tapasztalható. Ebben a közegben viszont az, hogy ki milyen szerepet öltene magára egy pár óra erejéig, rendkívül csapongó volt. Ezt a döntésképtelenséget számos gyereknél megfigyeltük. Véleményünk szerint ez azért nem meglepő, mert az egyik legnehezebb kérdés egy család nélküli gyermek életében mégiscsak az, hogy „ki vagyok én?”

Az ilyen projekció is, mint minden elhárító mechanizmus, veszélyes lehet a gyermek későbbi életére nézve, hiszen nem lesz módja arra, hogy kiadja magából a feszültségeit egy arra hivatott személynek. Ennek fényében mi csak remélhetjük, hogy a tábor öt napja, ha bármily csekély módon is, de hozzájárult ahhoz, hogy a bennmaradt feszültségek egy kicsit enyhüljenek. Csak annyit tehettünk, hogy leültünk, és türelemmel meghallgattuk a „babákról” szóló kis történeteket, vagy épp együtt kitaláltuk, milyen festés kerüljön az arcokra.

„Amikor haragszom, akkor is szeretlek!”

Az előzőekben az óvodás és az alsó tagozatos korosztály legtipikusabb elszólásait és annak okait firtattuk. Az osztozkodás nehézségének, a kötődés erős igényének és a bennmaradó feszültségeknek szoros velejárója az elfogadás, mely szerint a közösségben élésnek szabályai vannak, amelyeket a boldogulás és érvényesülés érdekében be kell tartani akkor is, ha nagyon nehéz. Az osztozás ténye – legfőképp a kicsiknél – gyakran haragot, sértődést szült. Ám tanúi voltunk annak a tanulási folyamatnak, melyben az óvodás, ill. alsó tagozatos gyermek elfogadta, hogy mindent meg kell osztania az otthon többi tagjával, legyen az tárgy, vagy akár egy szülőként elfogadott szeretett személy. Ennek a folyamatnak az eredménye az a felismerés, amikor a kisgyermek rájön, hogy azzal, ha megsértődik, még inkább megfosztja magát a megszerzett „javaktól”. Így találkoztunk a fent említett mondattal: „Amikor haragszom, akkor is szeretlek!”

A viták sokszor olyan apróságokon lobbantak ki közöttük, mint hogy ki foghatja meg a kezünket. Két kezünkre sokszor 6-7 kisgyermek is versenyre kelt, s előfordult, hogy verekedésig fajult a dolog. Ezekre különösen oda kellett figyelnünk és számon kellett tartanunk, hogy ki fogta utoljára a kezünket azért, hogy némiképp igazságot tehessünk ezekben a helyzetekben. Ilyen és hasonló viták eredményeztek komoly sértődést a kicsiknél, ám ritkán még a nagyoknál is. Pár perc elteltével azonban újra bekapcsolódtak a játékba, de mindenképpen szükségük volt egy kis időre, hogy eldöntsék, kire is haragszanak valójában, s ilyenkor jöttek rá arra – amit a 6 éves Ádi szájából hallottunk is –, hogy azért haragszanak, mert szeretnek minket.

A birtoklás vágya és a veszteségtől való félelem olyan erős duót alkottak a gyerekeknél, amelyek múltjukat tekintve talán érthetőek. Nem a rossz neveltetés, hanem kizárólag a korábbi tapasztalatok és nagy veszteségek tanították őket arra, hogy amit egyszer megszereztek, azt bármily módon, de meg kell tartaniuk. Úgy gondoljuk, ez lehet az a fajta önzőség, amelyre a magyarázat nemcsak kézenfekvő, de még el is fogadható. Kérdés, hogy ezt pedagógusként, ill. nevelőként hogyan kezelhetjük, vagy egyáltalán lehet-e kezelni?

„Gyere velem, mutatok valamit!”

Míg a kisgyermekeknél a sírás, a sértődés vagy az „ügyetlenség” volt a legkézenfekvőbb módja a figyelem felkeltésének, addig a nagyok már kisebb trükköket is bevetettek annak érdekében, hogy valaki foglalkozzon velük.

A nagyobbak, 9-14 évesek, más módon tudatták velünk érzelmi panaszaikat, figyeleméhségüket. Itt egészen egyszerű dolgokra kell gondolnunk, például ránk szóltak: „Idenézz, ezt csinálom!” „Gyere velem, mutatok valamit!” Ez a korosztály rájött arra, ill. kezd rájönni arra, hogy a kisebbekéhez hasonló figyelmet csak akkor kaphatja meg, ha valamiben különleges. Ez azonban egy ideális családi környezetben nem igaz. Ott a gyermek mindenképpen megkapja a kellő törődést, figyelmet a szülő részéről, függetlenül attól, milyenek a képességei, külső, belső tulajdonságai. A gyermekotthon lakói viszont úgy érzik, hogy a figyelem megszerzése és megtartása érdekében minden esetben teljesíteniük kell. Ez óriási ösztönző erő számukra, ami sokszor különleges szorgalommal ruházza fel őket. Így találkoztunk olyan fiúval, aki már tanítja a táncot, más saját dalszövegeket ír, melyeket gitáron kísér, olyan lánnyal, aki tehetséges énekes, vagy a kézművesség terén különösen kreatív. A sort folytathatnánk számos serdülőkorú fiatallal, akik ugyan nem biztos, hogy magasan kiemelkedőek, de az igyekezet, a törekvés szemmel látható.

Ezeket a gyerekeket látva fogalmazódott meg bennünk az a gondolat, hogy tehetséggondozás szempontjából érdemes lenne odafigyelni a gyermekotthonokra, ugyanis számukra ez a járható útja annak, hogy a családból nem érkező szeretetet, a világból érkező szeretettel pótolják.

„Igazgatónő, kérem, tessék tőlem bocsánatot kérni!”

A 16-20 éves korosztállyal gyakran adódott alkalmunk beszélgetni. Ilyenkor megosztották velünk kedvenc történeteiket, vágyaikat, terveiket, s láthatóan szívesen is meséltek minderről. Sokszor kérdeznünk sem kellett, és máris beavatottak voltunk az otthon idősebb lakóinak élményeibe. Előfordult, hogy éjszakába nyúlóan hallgattuk őket. A társalgások végén megköszönték a figyelmünket, és ez a köszönet őszintén belülről fakadt. Ennél a korosztálynál a kortársakkal való együttlét, beszélgetés igényét figyeltük meg. Ők semmilyen „trükköt” nem használtak arra, hogy lekössenek minket, de náluk már szavak nélkül is megértettük, mennyire jólesett nekik a társaságunk. Így bármilyen adandó alkalommal, amikor a segítségüket kértük, vagy focizni, gyöngyöt fűzni hívtuk őket, azonnal kaphatóak voltak a programra. Számunkra példaértékűek voltak ezek a fiatalok, hiszen a történetek, amelyeket elmeséltek, rádöbbentettek minket arra, hogy némelyikükből milyen erős, céltudatos, kitartó fiatalt edzett a gyermekotthoni élet.

Az egyik ilyen történetben a 17 éves Feri elmesélte, hogy egy alkalommal igazságtalanság érte az otthon igazgatónője részéről. Félreértés történt, így Feri olyan tettért kapott figyelmeztetést, amit valójában el sem követett. Úgy gondoljuk, egy ilyen történet tipikus esete egy közösség életének. Történnek félreértések, igazságtalanságok, amelyeket a gyermek sértőnek érez saját magára nézve. Ha visszagondolunk saját diákéveinkre, talán mi is találunk olyan esetet, amikor úgy érezhettük, nem volt jogos a kiszabott büntetés. Hazamentünk és elmeséltük szüleinknek, mi történt, ki bántott. Ezek a gyerekek azonban nem mesélnek szüleiknek. Magukban kell feldolgozniuk a történteket. Feri jól látta, hogy a családja nem fogja kárpótolni őt a sérelmekért. Neki onnan, abból a környezetből nincs más hely, ahova hazamehetne, így vagy megvédi önmagát, és kikéri az igazát, vagy aláveti magát az őt ért igazságtalanságoknak.

Így történt, hogy felkereste igazgatónőjét ezzel a mondattal: „Igazgatónő, kérem, tessék tőlem bocsánatot kérni!”

Az önképviselet olyan formája ez, melyet helyzetéből fakadóan kellett elsajátítania, s talán a családdal rendelkezők közül csak kevesen vennék rá magukat hasonló kérés megfogalmazására.

Záró gondolatok

A fentiekben sok kis esetre, történetre ismerhetett rá az olvasó, nem egyszer gondolat és érzelem ébredhetett benne, sok ténnyel, sok problémával szembesülhetett, de egy dologgal biztosan nem: a megoldásokkal. Nem csak mi vagyunk híján a megoldásoknak, hanem szinte mindenki. Hogyan is lehetne orvosolni egy ilyen kiterjedt problémát, mint a szülő elvesztése? Hogyan is tehetnénk meg nem történté a megtörténtet? Hogyan is érthetnénk meg őket?

Sehogy. De a mi feladatunk nem is ez, mindössze az, hogy mindezeket megpróbáljuk, és elbukjunk, és ne tegyünk több terhet az amúgy is elgyötört vállacskákra. Azonban valóban úgy lehet éreznünk, hogy mi megtettünk mindent? Sikeres-e a struktúra, amiben a gyermekek nevelkednek, és a leghatékonyabb-e, ahogy ez elvárható?

A zsoboki gyermekotthonban használt pedagógiai módszer egy hagyományos vallásos, pontosabban református keresztényi nevelési forma. Ennek előnye például az, hogy fokozottan szerepelteti az énekes, zenés elfoglaltságokat a fiatalok életében, amit manapság kevés család tesz meg a saját gyerekével. Ezen kívül rendet, erkölcsöt, perspektívát ültetnek beléjük, kész életet kapnak, ami a fejükben uralkodó káoszt egy kicsit vigyázzba állítja, azonban enyhe elvárást is támaszt: felejtsd el, mi volt az otthon előtt! Ez azt jelenti, hogy a gyermeknek be kell illeszkednie egy teljesen új környezetbe. Az intézmény objektivitását, ami gyermeknevelés és egyáltalán emberekkel való foglalkozás esetén valóságos kudarc, a nevelők szubjektivitása hivatott feloldani. Ezek az emberek elképesztően meghatározók minden egyes gyermekotthon életében, ez egyértelmű, azonban ők sem képesek átlépni saját korlátaikat, és egy idő után beleolvadnak a kicsik „rendszerfogalmába”, magyarul elvesztik a személyességet. Ezen lehetne segíteni oly módon, hogy hihetetlen odaadással tényleg saját gyerekeikként fordulnak a nevelők az otthonosokhoz, ami azonban nagyon nehezen megvalósítható az alulfizetettség és az ebből adódó alulmotiváltság miatt. Mindezekből következtetést levonva ott tartunk, hogy személytelenségben próbálunk nevelni. Itt jönnek a képbe a táborok, így a mienk is. Kellően keveset találkozunk ahhoz, hogy ne kerüljünk be a rendszerfogalmukba és ahhoz is, hogy mi ne veszítsünk lelkesedésünkből. A tábor hasznossága tehát vitathatatlan, ahogy az is, hogy mindössze tüneti kezelést folytatunk.

A tüneteit kezeljük annak a „betegségnek”, melynek gyökere a szeretet hiánya. A nyári táborok hetei enyhítik a fájdalmat, és részleges gyógyulást is hozhatnak, ennélfogva nagyon fontos szerepet töltenek be, azonban a teljes felépüléshez sajnos ez nem elegendő. Saját szemünkkel láttuk, hogy a kiteljesedés, a felhőtlen öröm, az elégedettség a létezés maga, melyet a szeretet ébreszt. Ez az egyetlen dolog, amellyel mi idegenként is képesek vagyunk hozzájárulni az ő létezésükhöz.