„Utálom a németet"

Suzana Gouth írása

Aztán jött az első szülő: drága tanárnő, hogy is köszönjem meg önnek?

11 100 találatot hoz a Google-ban ez a címszó! Ez a viszonyulás a némethez egy harmadával vezet az angolhoz való negatív viszonyulás előtt. Megnéztem, mi a helyzet ebben a kérdésben a szomszédos Szlovéniában, szintén a Google alapján. A németet majdnem 900-an „utálják”, az angolt csak harmincan. A különbség nemcsak a két ország számadataiban keresendő, hiszen Szlovénia lakossága a magyarok egyötödével egyenlő, hanem ennek a figyelembevételével, arányaiban is csak negyedannyian vannak, mint nálunk, akik nem szeretik a németet. Az angolhoz való negatív viszonyulásuk pedig szóra sem érdemes. Feltűnő viszont az, hogy ott is lényegesen többen vannak, akik nem szeretik a németet, azoknál, akik nem szeretik az angolt.

A saját tanítványaim többsége is ellenszenvvel viszonyul a német nyelv tanulásához, amikor a sors kiszámíthatatlan akaratából velem hozza össze a vak véletlen. És az angolt szereted? – kockáztatom meg a kérdést. Azt igen, és elég jól is tudom, szokott lenni a sematikus válasz. Egy-két év múlva aztán megfordul a helyzet, a polarizálódás helyett először közeledés figyelhető meg a két nyelv iránt érzett rokonszenv vonatkozásában, majd egyértelműen a német kerül ki győztesen. A többféle variációban megfogalmazott átértékelt vallomások a német nyelv biztos nyelvszerkezeti ismereteinek a megszerzésére vezethetők vissza.

Az internetes „Gyakori kérdések” nyelvtanulási rovatában szintén egyértelműen kitűnik, hogy Magyarország egy emberként „utálja” a németet. Ez rám már nem hatott az újdonság varázsával, hiszen ez a viszonyulás volt jellemző már akkor is, amikor a „gyakori kérdéseket” még csak szóban lehetett feltenni, mert az internet legfeljebb csak a futurológusok fantáziájában körvonalazódott. A német iránt érzett ellenszenv csak azért nem volt annyira frappáns, mert mint egyetlen, az oktatási rendszer minden fokán kötelező nyelv, az orosz nyelv, mindvégig a dobogó második helyére szorította. A második hely pedig többnyire mind a sportban, mind a nyelvtanulási ranglistán feledésbe merül. 

Az első negatív tapasztalattal már a pályám kezdetén szembesültem, amikor egy nyelviskolában tanítottam másodállásban. A kihelyezett tagozat hallgatói örömmel vetették bele magukat a végre nem orosz nyelv tanulásába, egy vastag nyelvkönyv sem riasztotta el őket a feladattól. Viszont az igék alakjainak ugyanez sikerült. Akkor – kezdő tanárként – még nem érzékeltem annak hátrányát, hogy a 20. olvasmányig az igéknek kizárólag a jelen idejével foglalkoztunk. Addig nem! De elérkeztünk a 21. olvasmányhoz és a perfektnek nevezett múlt időhöz. Az addig tanult igék – kb. 150 igéről volt szó – perfekt alakját kellett (volna) megtanulni tőhangváltásokkal együtt. Tanácstalanságomban idősebb kollégákhoz fordultam, akik azt javasolták, hogy adjak két hetet, ez elég lesz arra, hogy ezeket az alakokat megtanulják. Ebben meg is egyeztünk a hallgatókkal. Következő órán a csoport felének jelenlétében, akik még egyáltalán eljöttek, felállt egy hallgató, és tájékoztatott, hogy „kedves tanárnő, ne haragudjon, ha ilyen a német, akkor nem kérünk belőle, és úgy döntött a csoport (amelynek a tanfolyamát a cég fizette), hogy abbahagyjuk a némettanulást.” Ketten vállalták volna továbbra is a kb. húsz emberből. A többi csoportnál, a többi tanárnál is nagy volt a lemorzsolódás. Mivel vitán felül állt, mi váltotta ezt ki, egyértelmű volt, hogy min kellett változtatni. 

A rendszerváltás után úgy alakult, hogy a városunk legelitebb gimnáziumából egy kis kitérővel egy nagyon gyenge szakközépiskolába pályáztam, ahol heti három órában próbáltam megszerettetni és megtanítani a németet. Nagyon keményen dolgoztunk, lazítást egyetlen órán sem engedtem meg, mindent rongyosra gyakoroltunk az órán, amit aztán szigorúan számon is kértem mindenkitől egyenként, mind írásban, mind szóban. A dolgozatokat azonnal kijavítottam, mielőtt elmentem az iskolából, így tartottam ébren az érdeklődést. A tanulók az ajtó előtt várták meg az eredményt, bár a következő órán is megtudhatták volna. Százalékosan is kiértékeltem a dolgozatokat, megdicsértem azokat, akik a megszokottnál jobbat írtak, sőt az 50%-nál rosszabban teljesítőknek javítási lehetőséget is adtam, egyszóval folyamatosan motiváltam őket. Volt olyan év, hogy a csoportból heten letették a nyelvvizsgát, az akkor még egyeduralkodó és szigorú „Rigót”, anélkül, hogy egy fillérjükbe került volna. De nem ment ez zökkenőmentesen, hiszen hetente hivatott az igazgató, mert panaszkodtak a szülők, hogy túlterhelem a gyerekeiket a némettel, még éjfélkor is azt tanulják, fáj a gyomruk az idegességtől a német óra előtt. Elterjedt a városban a hírem, mi lesz, ha nem jönnek az iskolánkba tanulni, tette fel a költői kérdést az igazgató, egykori gimnáziumi tanítványom. Szerencsére jöttek továbbra is. Emlékezetemben maradt az első meglepetés. Egyszer, amikor mentem át az udvaron a másik épületbe, utánam kiáltott egy tanítványom: tanárnő, tessék megnézni, itt van a nyelvvizsga bizonyítványom, német középfok… Gratulálok, de most légy szíves menj be az igazgató úrhoz, és mutasd meg neki. Ment is a gyerek aratni az elismerést. Aztán jött a többi. Nem merték előre megmondani, hogy jelentkeztek nyelvvizsgára, mondták, hátha nem sikerül. Aztán jött az első szülő: drága tanárnő, hogy is köszönjem meg önnek? Irány az igazgatói iroda! Ő is ment. A nyelviskolában sem volt többé lemorzsolódás a csoportjaimban. Egyszer, amikor a nyelviskola vezetője a tanfolyam vége felé végigjárta a csoportokat, azon csodálkozott, hogy nálam teljes létszámban megmaradtak a hallgatók, míg a többi csoportokban csak egy-két ember lézengett. 

Nincs szándékomban tankönyveket kritizálni, bár meg kell említenem, hogy a korábbi eredménytelenséget annak köszönhetem, hogy vakon alárendeltem a munkámat a tankönyvek koncepciójának, annak a koncepciónak, hogy egy vagy akár két évig csupán jelen időt használtunk. Nem nevezek meg tankönyveket, mert közismerten a többségre ez jellemző. Ezen változtattam. Az első órákon elmagyaráztam az egész igeidőrendszert, és a legelső igétől kezdve négy alakot tanultunk meg (infinitiv, präsens, präteritum, perfekt), mert ennek a négy alaknak az ismeretében a németben bármilyen bonyolult igei szerkezetet könnyedén meg lehet szerkeszteni, illetve megérteni. A gyakorlásához szükséges anyagot természetesen magamnak kellett összeállítanom. 

Véleményem szerint igen nagy hibát követünk el azzal, hogy az anyanyelvi ige (amely magában foglalja a jelen idő mellett a múlt idő és a jövő idő, a feltételes mód stb. ismeretét is) kapcsolatát a német igének csupán a főnévi igenévi és jelen idejű alakjával építjük ki. Ezt szerencsés esetben sikerül feltételes reflexszerűen kialakítani. Természetesen az asszociációt nem csak a két ige között, az anyanyelvi és a német ige között kell kiépíteni, hanem ugyanúgy, mint az anyanyelvben, a fogalmak, valamint a jelenségek és a német megnevezés között is. Ez tehát egy hármas asszociáció, amely ebben az esetben hibás, hiszen hiányzik többek között a német ige két múlt idejű alakja. Majd elérkezik annak az ideje, amikor a nyelvtanuló szembesül az addig ismertnek vélt ige két újabb alakjával. Itt kiderül számára, hogy az eddig ismertnek gondolt igét tulajdonképpen nem is ismeri, nem is tudja használni, hiszen még azt sem tudja elmondani német nyelven, hogy tegnap meglátogattam a barátomat. Önkéntelenül is eluralkodik még a legszorgalmasabb tanulókon is az attól való félelem, hogy mi jöhet még, hiszen nem körvonalaztuk az igerendszert, csak vakon mentünk a sötétben egy parttalan ismeretlen cél felé. A múlt idő belépésével tehát új asszociációkat kell létrehoznunk. Azonban ahhoz, hogy ez sikeres legyen (ami általában soha nem válik azzá), ki kell oltanunk a régi beidegződéseket, ami a szakemberek szerint sokkal nehezebb és időigényesebb, mint új asszociációk kiépítése. Ilyen módon tehát időt, energiát veszítünk, és többnyire kioltódik a nyelvtanulók nyelvtanulási kedve is. Sajnos a tények azt mutatják, hogy az elsődleges asszociáció dominál, hiszen nap mint nap tapasztalom, hogy a nyelvtanulók automatikusan a jelen időt használják múlt idő helyett, majd saját magukat szinte folyamatosan korrigálva használják a múlt időt. Hogy a téves asszociációkat a nyelvtanulásnál hogyan kell szakszerűen kioltani, az komoly pszicholingvisztikai ismereteket igényel. Azoknál a nyelveknél, amelyeknél a múlt idő egyszerű séma szerint képződik, ez nem jelentkezik problémaként, mert nem kell új igetövekkel asszociációkat kiépíteni. A németben például az „ich half” és az „ich habe geholfen” már soha nem lesz olyan természetes a nyelvtanuló számára, mint az „ich helfe” alak, amelyikkel először találkozott, és amelyikkel reflexszerűen építette ki a kapcsolatot a „segíteni” igével. 

Semmiképpen nem tartom helyesnek, hogy a tanterv szerint a 9–10. évfolyamon az igeidők közül a perfekt, a präteritum és a futur a megtanulandó igeidők, majd a 11–12. évfolyamon ez a fogalomkör bővül a plusquamperfekttel, és a tantervből teljesen hiányzik a futur perfekt, a passivból pedig majdnem minden a präsens és a präteritum kivételével. Bármilyen furcsán hangzik is, ezekkel a kihagyásokkal tulajdonképpen a német igerendszer rendkívül logikus felépítését hagyjuk figyelmen kívül, amit ha teljes rendszerében tanítanánk meg, igen megkönnyítené a nyelvtanulók számára az áttekinthetőséget, felismernék a német igerendszer logikáját, ami megkönnyítené a megtanulását. Ezekkel a kihagyásokkal csorbítjuk is azt a didaktikai alapelvet, melynek értelmében figyelembe kell(ene) venni a tananyag részeinek egymásra épülését, belső logikáját. El is újságolta az egyik magántanítványom, hogy a tanáruk az órán meg is mondta: a német igerendszerben ne keressenek logikát, mert nincs. Ez is bizonyítja, hogy nem csak a döntési joggal rendelkezők követnek el kisebb-nagyobb hibákat.

Summa summarum, nem kell félni a hat igeidő bemutatásától és megtanulásától, mert a legkisebb gyermekek is megértik, és örömmel tanulják meg a szerkesztésük logikáját, örömmel használják, hiszen egy ige említett négy alakjának a megtanulásával könnyedén képesek alkotni mondatokat bármelyik igeidőben, mind cselekvő, mind szenvedő szerkezetben, vagy akár feltételes módban is, és hozzáteszem, nagy élvezettel. Apropó, „a szenvedő igeragozás – a passzív”! Ez a másik kísértet a németben, amivel el lehet ijeszteni a gyermeket a német nyelv tanulásától. Legjobb, ha meg sem említjük, hogy ez egy más rendszer, hiszen tulajdonképpen nem is más, csak az eddig megszokotthoz képest egészen más aspektusból kellene elmagyarázni, és akkor szinte zökkenőmentesen tanulhatják meg, de erről majd máskor.