Segítők és felelősök között

Baracsi Kitti gondolatai az oktatás és a civilek kapcsolatáról

 

Felmerül az a kérdés is, hogy lehet-e a civilek felelőssége az oktatási rendszerben tapasztalható hiányosságok pótlása, elfedése. Vállalhatják-e ezért a felelősséget?

Baracsi KittiA Nápolyban végzett kutatásaim során nem csupán a roma közösségekkel és az intézményekkel, de a roma tanulókkal foglalkozó civil szervezetek lehető legtöbbjével is igyekeztem felvenni a kapcsolatot. Az érdekelt, hogy hogyan, milyen támogatásokból, kinek az irányítása alatt valósítják meg az oktatással kapcsolatos projekteket, az oktatás fogalmát természetesen széles értelemben véve. A projektek egy része nemzetközi szervezetek, illetve az országban működő alapítványok/cégek támogatásával valósul meg, de valójában elenyésző a számuk és a hatáskörük azon projektekéhez képest, melyeket az önkormányzat által közétett pályázatok vagy országos programok keretében valósítanak meg. Sokatmondó már az a tény is, hogy ezeknek a projekteknek a nagy része szociálpolitikai programok részeként fut, holott a roma tanulók „iskolai problémáit” hivatott megoldani. Ennek köszönhetően a megközelítésük is meglehetősen problémás. Ugyan egyfelől olyan fontos szolgáltatások (iskolába szállítás, egészségügyi tanácsadás) biztosítására helyezi a hangsúlyt, amely az informális táborok lakói számára nem elérhetők, azonban másfelől összemossa az iskolai „problémák” kérdését azokkal a problémákkal, melyek a tábor lakóit évtizedek óta sújtó jogi, illetve lakhatási diszkrimináció eredményei.

Helyi szinten a romák oktatási helyzete kapcsán tulajdonképpen kétféle jelentős programot találunk. Az egyik egy önkormányzati projekt, melyben különböző civil szervezetek dolgoznak, elsősorban az iskolai részvétel növelése és a lemorzsolódás csökkentése érdekében. Ennek a meglehetősen kvantitatív szemléletnek a jegyében viszonylag praktikus, sok esetben azonban megbélyegző programokat kell megvalósítani: ilyen a mediátor alkalmazása, akitől az iskola azt várja, hogy a problémák okát tulajdonképpen a családok oldalán találja meg, vegye rá a gyermekeket az iskolába járásra, míg az iskola, illetve az osztály falain belül történteket illetően gyakran nem sok változtatásra hajlandó. Emellett iskolába kísérést (akár szállítást is), valamint egészségügyi-higiéniai tanácsadást is magába foglal a program. Meglehetősen paradox, hogy egy olyan közegben, ahol a nem bevándorló hátterű gyerekek lemorzsolódása is rendkívül magas, az önkormányzat kifejezetten a roma tanulók iskolába (nem) járását célozza.

Ez természetesen nem helyi sajátosság, az efféle beavatkozások pénzügyi hátterét 2008-tól 3 régióban a „stato di emergenza” biztosította, ami tulajdonképpen a roma bevándorlók helyzete miatt bevezetett, elsősorban biztonsági szemléletű intézkedéseket jelentett. Ezt mára hatályon kívül helyezték, ám sok helyen továbbra is ennek a szemléletnek megfelelően valósítanak meg programokat. Az oktatás terén előrelépésnek tekinthető az Olaszország különböző régióiban megvalósított program, mely az interkulturális oktatás szemléletét kívánja bevinni néhány kiválasztott iskola néhány osztályába, kísérleti jelleggel, azonban még mindig a civil szervezetek által alkalmazott iskolai és közösségi mediátorok által.

Idén a legújabb felhívásban a két programot immár nem párhuzamosan, hanem egymással kombinálva írták ki a helyi önkormányzat hatásköre alá vonva azt, megszüntetve ezáltal a párhuzamosságot. Továbbá minden olyan osztályra kiterjesztették a programot, ahol roma tanulók tanulnak. Felmerül ugyan a kérdés, hogy vajon valóban csak a roma tanulók miatt szükséges egy efféle, nem formális módszerekkel, interkulturális szemlélettel foglalkozó program bevezetése, illetve hogy lehet-e hatékony néhány foglalkozás a teljes szemléletváltozás, illetve a tanterv átalakításának hiányában, azonban most egy másik problémás pontra hívnám fel a figyelmet.

Ugyan képzéseket is tartalmaz a pedagógusok számára, de ebben a programban is a civil szervezetek munkatársai tartják a kapcsolatot a roma családokkal, és ők azok, akik a fent említett foglalkozásokat tartják az osztályokban. Az iskolában jelentkező problémák megoldása esetén azonban miért egyértelmű a civil szervezetek bevonása a kérdés megoldásába?

Lehetne erre egyfajta válasz az, hogy a civil szervezeteknél olyan tudás halmozódott fel, illetve olyan erőforrásaik vannak, melyeknek a pedagógusok sok esetben nincsenek birtokában. Továbbá a civil szervezeteknek szabadságuknál fogva sokkal nagyobb mozgásterük van bizonyos tevékenységeket illetően. Azonban a leírt felállásban legkevésbé sem mondható el, hogy a civilek saját szabadságuk és elveik alapján képesek véghezvinni a projekteket. Gyakran az elvárt eredmények és a meggyőződésükkel ellentétes pozíciójuk miatt vergődnek egy-egy projekt megvalósítójaként.

Felmerül az a kérdés is, hogy lehet-e a civilek felelőssége az oktatási rendszerben tapasztalható hiányosságok pótlása, elfedése. Vállalhatják-e ezért a felelősséget? Amennyiben az oktatással kapcsolatos problémákat az ezzel kapcsolatos feladatok civileknek történő kiszervezésével igyekeznek megoldani, kérdés, hogy vajon a valódi problémához mennyiben kerülünk közelebb. A civilek áldozatos munkája, megalapozott szakmaisága éppen elegendő ahhoz, hogy felületi kezelést nyújtson egy rendszerszintű probléma esetén, ami végső soron sosem kérdőjeleződik meg. A civileknek biztosított források lehetővé teszik a felelősség áthelyezését, másfelől azonban magukat a szervezeteket is olyan függő helyzetbe hozza, melyben kevés lehetőségük van komoly kritikára, kiállásra, ráadásul könnyen érdekeltté válhatnak a probléma újratermelésében. Az ily módon sokszor eszközként használt civil szervezetek végső soron utolsó bástyáivá válnak az elhibázott politikáknak. Az egyetlen remény talán az lehet, hogy mindennek ellenére keletkezik egy olyasfajta helyi tudás, amely aztán beépül a mindennapi gyakorlatba.

Ugyan jelenleg a civil szervezetek helyzete a magyar kontextusban egészen más problémákkal terhelt, azonban európai szinten mindenképpen érdemes átgondolni azt, hogy végső soron milyen szerep jut a civil szervezeteknek mind az oktatáspolitika, mind pedig a roma politikák megvalósításában.


A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. 

A szerzőről: