L. Ritók Nóra interjúja Szebényi Csillával
Vajon hogy látja most az alternatív pedagógiák helyzetét az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének alternatív pedagógiai szekcióját vezető Szebényi Csilla?
Tapasztalataim szerint az a pedagógiai szemlélet, tudásátadás, fejlesztés, módszertan, ami az alternatív iskolákat jellemzi, sikerrel lenne alkalmazható azoknak az iskolákba begyűrűző társadalmi problémáknak a kezelésében, amiket napjainkban tapasztalhatunk. Mit gondolsz erről?
Én is így látom, amennyiben ezeknek az iskoláknak, illetve a pedagógusoknak, pedagógusközösségnek a szemlélete valóban változna. Minden fejlesztés, módszer üres marad, nem ér el lényegi hatást (sőt olykor épp ellenkező hatást ér el), ha nincs mögötte valós szemléletváltás. Ha ez megvan, a többi viszonylag könnyen elsajátítható, és bevezethető. Egyébként pedig meggyőződésem, hogy csak ezzel a szemléletváltással lehetne az általad említett begyűrűző társadalmi problémákat az iskolában kezelni. Illetve akkor nemcsak problémakezelés lenne, hanem a felnövekvő generációk felvértezése, képessé tevése a rájuk váró feladatok megoldására.
Sokan mondják, hogy az alternatív iskolák csak az elit kiváltságai, mert ezekben az iskolákban a szülőknek anyagilag is hozzá kell járulni az oktatásoz. A valóságban ennél árnyaltabb a kép. Mi jellemzi a tanuló-összetétel szempontjából ezeket az iskolákat?
Az általam ismert (főleg budapesti) alternatív iskolák nagyon nagy többsége valóban kér a szülőktől valamilyen pénzbeli hozzájárulást a gyerek iskolai ellátásáért. Ezek mértéke különböző. Van köztük jelentős és szimbolikus összeg is. Ennek oka, hogy ezek az iskolák mind valamilyen – a közoktatás egyéb intézményeihez képest – többletet, speciális vagy sokszor máshol nem (vagy csak névlegesen) létező ellátást adnak a gyerekeknek. Ez pedig több pénzbe kerül az iskolának is. Amióta szinte csak uniós pályázatok vannak, amikben az oktatásban kizárólag fejlesztésre lehet pályázni, az iskolák kényszerhelyzetbe kerültek. Mivel Magyarországon érdemi mecenatúra (még) nem épült ki, a hiányzó forrásokat a szülőktől tudják beszedni.
Ugyanakkor az iskolák törekszenek arra, hogy amennyiben a család okkal választotta az iskolát, illetve a gyerek rászorul a speciális ellátásra, anyagi okokból ne maradhasson ki belőle. Ezért mindenhol van lehetőség részletfizetésre, szociális támogatásra, ösztöndíjra, stb. A körben lévő bizonyos iskolák pedig egyáltalán nem kérnek semmiféle anyagi támogatást, és kifejezetten a leszakadó, marginalizálódó réteg gyerekei, illetve nehézsorsú kamaszok számára jöttek létre. Nagyon széles a skála, de arányaiban kevésbé az elit, többségében a valamilyen módon problémás, illetve az átlagba nem illeszkedő család gyerekeit látják el ezek az iskolák. A tanulási, magatartási, beilleszkedési nehézségekkel küzdő, fogyatékkal élő gyerekek integrált nevelésének jelentős többségét alternatív iskolák végzik.
Milyen esélyt látsz arra, hogy az alternatív iskolák tudása, tapasztalata rendszerszinten épüljön be a magyar oktatásba?
Jelenleg nem látom az oktatási kormányzat viszonyát a kérdéshez. Az előző ciklusokban történtek ilyen irányú lépések. Az egész kompetenciaalapú oktatás gondolata és gyakorlata az alternatív iskolai gyakorlatból jött. Ahogyan próbálták az eredményeket bevinni a közoktatásba, az viszont nem volt eléggé átgondolt, és a kivitelezésben is sok hiba volt. Nem volt megalapozott, viszont erőltetett volt. Épp a fent említett szemléletváltásra nem fektettek hangsúlyt. Nagyon megterhelte a pedagógusokat anélkül, hogy igazán értették volna a működését, és érezték volna pozitív hatását. A jelenlegi kormány minden az iskolában jelentkező problémát az elmúlt évek reformjainak elhibázottságával magyaráz, pedig a többsége általános – a világ fejlettebb részein már korábban tapasztalt – társadalmi jelenség. Érthetetlennek, átláthatatlannak, kontrollálhatatlannak tűnő volta miatt ijesztőek ezek a jelenségek (funkcionális analfabétizmus, iskolai agresszió, a gyerekek alulmotiváltsága, és motiválhatatlansága, a pedagógusok leértékelődése, az értékrend felborulása stb.), és ezért jó magyarázatnak tűnik a korábbi rossz oktatáspolitika. Pedig már azok a változtatások, az a megkezdett modernizáció is ezekre a jelenségekre próbált reagálni, csak épp egészen más szemléletben, szellemiségben. Akkor még csak a „végeken” látszottak azok a problémák, amik mára már a középosztály iskoláiba, sőt az egyházi iskolákba is begyűrűztek.
Szóval, most nem sok esélyt látok, de igazából ebben a kérdésben konkrétumot se látok, se rosszat, se jót.
Mit jelentett a Vekerdy Tamás vezette Pedagógiai Alternatívák Igazgatósága ebben a folyamatban?
Amennyire én beleláttam, nem volt könnyű helyzetük. Közel sem kapott akkora lehetőséget, még csak önállóságot sem az Igazgatóság, mint azt mindannyian vártuk. Pénzek fölött nem rendelkezhettek. Elég hosszan próbálták megtalálni a helyüket, és azt, mivel segíthetnék az alternatív iskolákat. Kiadványokat jelentettek meg az alternatív iskolák, módszerek népszerűsítésére. A Jó gyakorlatok, a referenciaintézményi hálózat, az Ajánlattételi felhívás segített ezeknek az iskoláknak jobban bekerülni a közoktatás vérkeringésébe. Ezek konkrét lépések voltak, hogy a módszerek közvetlenül, és hatékonyan terjedjenek el. Kár, hogy épp a ciklus utolsó évében indultak ezek el. Félő, nem hullt elég termékeny talajra az elvetett mag, vagy nem került még elég mélyre, és a szél kifújja, az eső kimossa.
Mit gondolsz az alternatív iskolák jövőjéről?
Aggasztónak látom. Ha az alapítványi iskoláktól elveszik még az eddigi támogatást is, és a szabadságot, hogy azt csinálják, amiben hisznek, amiben már kitaposott ösvényen járnak, a folyamatos műhelyszerű működést, az állandó megújuló innováció lehetőségét, akkor ezek az iskolák elhalnak. Egy részük hirtelen hal meg, egyik napról a másikra bezár (ez a folyamat részben már el is indult), másik részük lassan elsorvad, vagy csak elveszti erejét, sajátos jellegét, egyre inkább kényszerűen belesimul az átlagba. Néhány iskola azonban túlél majd, mert a szülők megfizetik. Azt is veszélynek látom, hogy széthullhat az közösség, amit az AME jelentett és jelent most is. Az iskolák, ha nem érzik, hogy az Egyesület tud értük tenni valamit, elkezdik keresni a külön, saját kijárású utakat. Pedig most az AME nemcsak érdekképviselő szervezet, hanem szakmai műhely. Azoknak az iskoláknak a közös szakmai műhelye, amelyeknek amúgy is fontos, alapműködésük épp a műhelyszerűség. Ha ez elveszik, sok minden veszik el. Az alternatív iskoláknak ezek nélkül a nehézségek nélkül is van mivel megküzdeniük. Jellegüknél fogva érzékenyek minden társadalmi változásra, amit például a gyerekek, a szülők attitűdjének, magatartásának változása mutat. De nemcsak érzékelik, hanem rögtön keresik a változás okát, és a helyes, előremutató reakció lehetőségét, módját, formáját. Épp ezért maradnak mindig frissek, korszerűek ezek az iskolák. Ez a munka önmagában is elég megterhelő. Folytonos önvizsgálatra, megújulásra, soha meg nem elégedésre késztet. Nehéz az utánpótlás megtalálása, kinevelése is. Lassan elfáradnak a hajdani iskolaalapítók, félő, nem akarják már „csinálni” az iskolát, kissé hátrább húzódnának, más szerepet szeretnének, talán teljesen mást csinálnának. Megtehetik-e? Megérdemelnék, hogy megtehessék. Jobb lenne, ha az iskolák, és benne a pedagógusok egzisztenciális kérdései helyett olyan szakmai kérdésekkel foglalkozhatnánk, hogy pl. mi foglalkoztatja mostanában a valahai iskolaalapítókat, vagy hogyan vélekednek a fiatal pedagógusok az iskolákról, ahol tanítanak, mi az ő filozófiájuk, küldetésük.