Születésnapi nekrológ

Révész György írása az úttörőmozgalom hazai történetéről

A magyar úttörőmozgalom színes, gazdag 75 évet ért meg. Világosan kell látnunk hibáit és fogyatékosságait is ahhoz, hogy méltón megbecsülhessük azt a hozzáadott értéket, amellyel e három emberöltő alatt a magyar gyermekek életét gazdagította.

75 esztendővel ezelőtt, 1946. június 2-án a Magyar Ifjúság Napján – megannyi egyéb szervezet fiataljai között – 6000 úttörő vonult fel és köszöntötte éljenezve a köztársaság vezetőit, akik – élükön Tildy Zoltánnal – meghatottan integettek a felvonuló tömegnek.

Legalábbis így tartja az úttörőlegendárium. Az eseményről készült híradófelvételeken látszanak az úttörők is, a történet azonban az elmúlt háromnegyed évszázad során némileg csiszolódott, és a későbbi keletű évfordulónaptárakban már nem szerepel a 6000-es szám – lévén akkor az egész országban nem volt ennyi úttörő. Ami persze nem zárja ki, hogy ezt a napot tekintsük a magyar úttörőmozgalom születésnapjának, hiszen az csak választás kérdése, hogy egy lépésről lépésre kibontakozó mozgalom születésnapját melyik pillanathoz, milyen eseményhez kapcsolja maga a mozgalom és a születésnapi léggömböket eregető ünneplő sereg. Az időpont ilyetén választása mindenesetre szerencsésnek mondható, hiszen össze lehetett kapcsolni a május utolsó vasárnapján megtartott gyermeknappal (amelyet egyébként csak Magyarországon tartanak ekkor).

Tagadhatatlan, hogy az úttörőmozgalom születését politikai szándékok vezérelték, és politikai csetepaték, időnként alkuk kísérték. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a fordulat éve előtt az úttörőmozgalom azoknak kínálta a szabadság, a közösség, a szolidaritás – és nem utolsósorban a jóllakottság és a tiszta ruha – élményét, akiknek ez korábban nem jutott osztályrészül. Mindazonáltal a mozgalom értékpreferenciáiban, jelszavaiban, korai dokumentumaiban (ide értve az első 12 pontot) a politikai elköteleződés, a munkásmozgalmi indíttatás egyáltalán nem jelenik meg, ehelyett elsősorban a nemzeti hagyományokat, 1848 örökségét, a szabadság és a köztársaság eszményét jelenítik meg. Néhány példa szlogen (akkoriban jelmondatnak, csatakiáltásnak hívták):

Petőfi él, a szabadság örök, / Miénk a jövő, előre úttörők!

Előre a jelszavunk, / Szabadságért harcolunk.

De említhetjük az új mozgalom első pontját is:

Az úttörő szabad hazában, szabad emberek között, szabad emberként akar élni.

Az új mozgalom céljainak, értékeinek megfogalmazására a szerteágazó műveltségű, távlatosan gondolkozó, a gyermekek ügye iránt elkötelezett irodalomtörténész, klasszika-filológus, Trencsényi-Waldapfel Imre vállalkozott. Az úttörők: a magyar szabadsághősök utódai c. programadó cikkében felvázolt (majd az 1948-ban a Negyvennyolctól negyvennyolcig: A magyar ifjúság könyve c. kötetben megjelent Az Úttörő Mozgalom eszményei c. tanulmányában újrafogalmazott) vízió mind pedagógiai, mind ifjúságszociológiai szempontból hosszú távon – akár ma is – érvényes. Az ebben felvázolt eszménykép három fontos pillérre épült:

• az úttörő jövőbe tekintő, nemzetünk és az emberiség jövőjét tudatosan építő, élenjáró, bátor, kezdeményező és tettre kész;
• hű a magyar történelem – mindenekelőtt az 1848-as forradalom – hagyományaihoz, azokat büszkén vállalja és képviseli;
• az úttörő önfeláldozóan szereti hazáját és a szabadságot.

Az Úttörő Mozgalom fentebb vázolt eszményeit rövid időn belül – már a két munkáspárt egyesülése után – felülírta a politika. Az MKP – később MDP – erőszakos és kivédhetetlen „támogatása” olyan súlyos helyzetbe hozta a magyar úttörőmozgalmat, amelyből csak évtizedek alatt tudott talpra állni. Vegyük szemügyre a „pokolhoz vezető utat”.

• Az MKP/MDP minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy az úttörőmozgalom – vélt vagy valós – vetélytársait kiiktassa. 1946 és 1949 között ellehetetlenítette az úttörőmozgalom szociáldemokrata bölcsőjét, a Gyermekbarátokat. 1947-ben betiltotta a Magyar Cserkész Szövetséget (formálisan természetesen nem az MKP, hanem Rajk László belügyminiszter), majd a nem sokkal később újra engedélyezett cserkészetet rövid úton beolvasztotta az úttörőmozgalomba. Az úttörőmozgalom ily módon 1949-től monopolhelyzetbe került. A monopolhelyzet viszont – az úttörőmozgalom esetében is – kényelmessé tesz, felőrli az optimális megoldás keresésének szándékát és a változó környezethez való alkalmazkodás képességét.
• Az 1946 júniusi alig pár ezer úttörőből röpke két év alatt százezer lett, és 1952-re a taglétszám 900 ezerre nőtt. A rendelkezésre álló infrastruktúra, anyagi forrás és vezetőlétszám e taglétszám töredékét sem tudta volna működtetni. Ami azonban legalább ilyen fontos: a gyors létszámnövekedés, a tömegesség okkal kérdőjelezi meg az önkéntességet, ennek híján pedig nem lehet szó mozgalomról. Az úttörőmozgalom az öt év alatt fiatalos, lendületes mozgalomból fáradt bürokratikus szervezetté degradálódott. Nagyon is indokolt volt az – ötvenes évek elejétől mind gyakrabban elhangzó és leírt – kritika: „Ahol mindenki úttörő, ott senki sem úttörő”.
• 1946 októberétől kezdve az úttörőmozgalom bevonult az iskolába. Ez önmagában nem kárhoztatható, mivel ez a mozgás csak az egyensúlyt teremtette meg, hiszen ekkor az iskolákban számos gyermek és ifjúsági szervezet tevékenykedett. Azonban éppen ezt az egyensúlyt borította fel az iskolák államosítását követően 1948. szeptember 23-án Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter aláírásával kiadott 101.840-1948//IV/2. sz. VKM rendelet, amely a továbbiakban csak az úttörőmozgalom működését engedélyezte az iskolában, az összes többi szervezetet betiltotta, mi több, kötelezte őket, hogy vagyonukat a helyi úttörőcsapatnak adják át. Az iskolába való bevonulásnak azonban még súlyosabb, évtizedekre ható következménye volt, hogy maga a mozgalom iskolás lett. Mondjuk így: a bandázás, a játék, a kirándulás és a szabad gondolkodás helyett az iskolapadot, a tanulást és a fegyelmet választotta.
• Mindezeken túl az úttörőmozgalom 1946-os demokratikus-humanista értékeit részben lecserélte, részben az uralkodó politikai-ideológiai kurzus elvárásainak megfelelően módosította. Az ötvenes évek első felében a magyar úttörőmozgalom vigyázó szemeit folyamatosan Moszkvára és a szovjet úttörőmozgalomra vetette (már amikor nem az MDP-re és Rákosi pajtásra).

Fontos erőteljesen hangsúlyozni: a fenti – bűnöknél is súlyosabb – hibákat az úttörőmozgalom nem elkövette, hanem elszenvedte. Ez azonban nem változtat azon, hogy a politikai vezetés „támogatása” végzetesen súlyos helyzetbe hozta a mozgalmat, amely 1956-ban padlóra került. Akkor nagyon kevesen gondolták, hogy képes lesz talpra állni, de az évtized előtti tűz, amely már-már kihunyt, 1957 februárjában újra lángra kapott. Újra csatasorba álltak azok a pedagógusok – és sok-sok nem pedagógus rokonszenvező –, akik a legnehezebb pillanatokban sem engedték el a gyermekek kezét. Az úttörőmozgalom egyszerűen túl jó volt ahhoz, hogy vereséget szenvedjen.

*

Természetesen a későbbiekben sem volt egyszerű a helyzet. Az 1957 tavaszi fellélegzést, az önállóság, az önkéntesség és a játékos romantika illúzióját csakhamar maga alá temette az MSZMP által az úttörőmozgalomra erőszakolt, éppen csak, hogy megalakult KISZ harcos politikuma és az ifjúsági szövetségnek a DISZ-ből örökölt bürokratikus merevsége. (Kevéssé ismert, de annál figyelemreméltóbb közjáték: 1956/57 fordulóján ismert úttörővezetők egy csoportja új gyermekszervezet, az Őrszem Mozgalom megalakítását kezdeményezte, amely örökölte volta az úttörőszervezet erényeit, de mentes lett volna annak hibáitól; romantikusabb, játékosabb, gyermekközpontúbb és önállóbb lett volna. Az MSZMP vezetése azonban gyanakodva szemlélte a – kétségkívül cserkész hagyományokat is adaptáló – új formációt, amellyel szemben ragaszkodott az úttörőmozgalom újjászervezéséhez. Az Őrszem Mozgalom így a tényleges megalakulásig sem jutott el, azonban több elképzelésük is beépült az újjáalakuló úttörőmozgalom programjába.)

Mindazonáltal az ötvenes évek elejének tragikomikus jelenségei és módszerei többé nem tértek vissza. Az úttörőmozgalomnak – a KISZ aktív vezetése ellenére is – sikerült talpra állni és fokozatosan korlátozott önállóságra is szert tennie. Természetesen ez nem volt lehetséges kompromisszumok nélkül. Egy egyszerű, de annál beszédesebb példa: az 1957. februári újjáalakuló konferencián többen is szenvedélyesen ítélték el a tömegesség káros voltát és hangsúlyozták az önkéntesség fontosságát, közöttük az ez alkalomra újból csatasorba álló Trencsényi-Waldapfel Imre és az MSZMP KB-t képviselő Köböl József is. De már 1957 októberében a KISZ I. országos értekezletének határozatában ez olvasható:

Az Úttörő Szövetség tevékenysége csak akkor lehet eredményes, ha csapataiba tömöríti a gyermekek többségét.

Így aztán – bár az 1958-as Alapszabályban még „a Magyar Úttörők Szövetsége az úttörőcsapatokba tömörült gyermekek önkéntes szervezete”-ként szerepel – 1961-re „az úttörőcsapatokba önként tömörült gyermekek önálló tömegszervezete” formulával helyreállt a korábbi „rend”. (Ha jól meggondoljuk, az önkéntes tömegszervezet akár az önellentmondás mintapéldája lehetne.) Az Úttörőszövetség taglétszáma azonban így sem emelkedett a kívánt mértékben, és csak 1965-re érte el a tíz évvel korábbi szervezettségi szintet.

A mozgalom – bár mérsékelt lelkesedéssel – visszatért az iskolába, ahol jobban szemmel lehetett tartani, és 1959-re megszüntették az 1957-ben létrehozott szervező testületeket is, amelyek pedig sikerrel mobilizálták a társadalom nem pedagógus tagjait az úttörőmozgalom segítésére. Az 1950-es évek vége felé a pedagógiai és a mozgalmi sajtóban megszaporodtak azok a vélemények, amelyek „az öncélú romantikázást” ostorozták, amin azt kellett érteni: tűrhetetlen, hogy a beste úttörők játszanak meg kirándulnak meg bográcsolnak meg versenyeznek ahelyett, hogy rendesen tanulnának és a odaadóan építenék a szocializmust.

Mindezek ellenére az úttörőmozgalom szinte észrevétlenül erősödött és fejlődött. Javult az irányítás, a vezetőképzés és a szervezeti kultúra, javultak az anyagi feltételek, és egyre gyakrabban sikerült kibújni a KISZ gyámsága alól. Az 1960-as évek végére megérett a helyzet az Úttörőszövetség nagykorúsítására. 1969. január 7-étől a KISZ KB egyik titkára helyett Szabó Ferenc főtitkárként vezethette a Magyar Úttörők Szövetségét (ezt megelőzően a szövetség vezető szerve a KISZ KB, illetve annak Úttörő Osztálya, első számú vezetője a KISZ KB titkára volt), az Országos Elnökség tagjait 1973-tól már nem a KISZ KB nevezte ki, hanem az úttörővezetői konferencia által választott Országos Tanács választotta meg.

S bár a következő években is bőven akadtak nehézségek, konfliktusok, néha megtorpanások, a hetvenes és nyolcvanas évtizedben a magyar úttörőmozgalom kifejezetten sikeresnek mondható. Az Úttörő Olimpiákon, Művészeti Szemléken százával tűntek fel olyan tehetségek, akik később a felnőttek között is kiemelkedő sikereket értek el. A változatos közösségi játékok egyre sikeresebben szólították meg és aktivizálták a mikroközösségeket. Az úttörőszövetség számos olyan példa értékű rendezvényt, mozgalmat kezdeményezett, vagy vállalta fel azok szervezését, amelyek színvonalas programokra aktivizálták a korosztály széles tömegeit. Csak néhány példa ezek közül: Éneklő Rajok országos találkozói, Pajtás Kupa labdarúgó bajnokságok, Nemzetiségi Úttörő Találkozók, Úttörő Fúvószenekari Fesztiválok, és a felsorolás még hosszan folytatható. Jelentősen fejlődött a mozgalom belső demokratizmusa, és ez nemcsak az úttörővezetői közösségekre vonatkozik, hanem – ami sokkal fontosabb – a gyermekönkormányzatokra, az úttörőtanácsokra, amelyek számos úttörőcsapatban a közéleti aktivitás fontos színtereivé léptek elő. Százával jelentek meg csapatújságok (némelyik csak egy-két számot ért meg, mások éveken keresztül adtak hírt a csapat, az iskola, a település életéről), szerte az országban jó néhány csapatrádió is működött. Csónakházak épültek, és több száz kenuban, őrsi csónakban (amelyeket gyárak, üzemek, lelkes szülők, és más támogatók építettek és adományoztak) járták a vízi úttörők hazánk és a szomszédos országok folyóit. Divattá, követendő példává, esetenként presztízskérdéssé vált a táborok építése, fejlesztése, korszerűsítése. A nyolcvanas évek közepén több mint 180 megyei, járási, városi tábor turnusonként mintegy 20000 férőhellyel várta a kisdobosokat és úttörőket, nem is szólva az önálló csapattáborokról és egyéb táborozási formákról. Ezek közül is külön ki kell emelni az egyik nagy sikertörténetet, a vándortáborokat. Évről évre mintegy 30 útvonalon (az útvonalak száma változott), útvonalanként 25 csoportban (vagy ha sikerült kikönyörögni egy nulladik turnust, akkor 26-ban), csoportonként 25-30 gyerek, 2-3 ifi és 2-3 felnőtt kelt útra, hogy bebarangolja az ország legszebb tájait, igazi kihívásokkal és romantikus kalandokkal nézzen szembe, és a két hét alatt erős közösséggé szerveződjön. A különböző típusú táborokban nyaranta táborozó 150–200 ezer gyerek a megfelelő korosztály mintegy hatodát jelentette.

Akik csak az előző bekezdést olvassák el, azt hihetik, hogy az úttörőmozgalom nagyszerű, (majdnem) hibátlan szerveződés volt, igazságtalan vádak következtében bekövetkezett kimúlása a magyar társadalom pótolhatatlan vesztesége. Természetesen ugyanúgy nincs igazuk, mint azoknak, akik a korábbi bekezdések alapján úgy vélik, hogy az úttörőmozgalom a gyerekekre kényszerített szörnyű, bürokratikus politikai szervezet volt, amelynek fő feladata a kommunista ideológia terjesztése volt, és ha nem halt volna el magától, meg kellett volna szüntetni. Az úttörőmozgalomra vonatkozó bármely kategorikus kijelentés eleve értelmezhetetlen, lévén egy 4000 csapatában milliós taglétszámú szervezetre vonatkozó bármely kijelentés ugyanúgy igaz lehet, mint az ellenkezője. Az úttörőmozgalom nem volt szörnyű, és messze nem volt tökéletes, de voltak kiváló csapatai, nagyszerű, elhivatott és a gyerekek által is kedvelt vezetői, emlékezetes akadályversenyek és kirándulások, és voltak unalmas, kibírhatatlan „őrsi órák” és csapatgyűlések és kényszerből, jobb híján lett csapatvezetők, akik talán még pedagógusnak sem voltak alkalmasak. Voltak csapatok, ahol a gyerekek véleménye fontos volt, és voltak, ahol csak a központi direktívák számítottak. Az úttörőmozgalom egyszerre volt szörnyű és nagyszerű.

*

A rendszerváltás nem érte készületlenül a magyar úttörőmozgalmat. Az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény hatályba lépését követően haladéktalanul benyújtott kérelmét elbírálva a Fővárosi Bíróság 198. január 27-én 2. sorszám alatt bejegyezte a Magyar Úttörők Szövetségét mint társadalmi szervezetet. (Az 1. sorszámot a Magyar Cserkész Szövetség kapta.) Az év során az úttörőszövetség minden szintjén, ezernyi csapatban, úttörőelnökségeken, szakbizottságokban lefolytatott „beszélgetések” alaposan előkészítették a november 24. és 26. között Zánkán ülésező X. Úttörővezetői Konferenciát – e minőségében az utolsót. A konferencia – heves viták közepette – megtette azt a lépést, amire hivatva volt: lezárta az Úttörőszövetség politikai irányítású, központosított, az iskolával összefonódó korszakát, és egy új, önálló, pártoktól független gyermekszervezetet hozott létre. A Gondolatok az úttörőmozgalom 43 évének történeti értékeléséhezcímű dokumentumban (amely végül háttéranyagaként került a konferencia dokumentumai közé, jelezve, hogy fogadtatása korántsem volt egységes) elszámolt múltjával. A Mit akar a Magyar Úttörők Szövetsége című programnyilatkozat és a radikálisan új Alapszabály egy korszerű, baloldali értékeit továbbra is vállaló, önkormányzati alapú, civil szervezet képét rajzolta meg. A konferencia felhívással fordult a magyar társadalomhoz, a pedagógusokhoz és a gyerekekhez kinyilvánítva szándékát, hogy – bár nem egyetlen gyermekszervezetként, ezért magától értetődően nem kizárólagos igénnyel – továbbra is a gyermekek érdekeit kívánja képviselni, és ennek érdekében kíván együttműködni mindenkivel, aki ezt fontosnak tartja, továbbá, hogy partnerei, segítőtársai között megkülönböztetett szerepet tulajdonít a pedagógusoknak.

1989-ben még nem lehetett pontosan előre látni a társadalmi, gazdasági, politikai, jogi környezet változását. Az ezek ismeretében szükséges korrekciót a Magyar Úttörők Szövetsége I. Konferenciája végezte el 1991 decemberében, amely egyúttal elfogadta a továbbiakban az Úttörőszövetség önmeghatározásául szolgáló Egyezmény a Magyar Úttörők Szövetségéről című dokumentumot is. A jogi legitimitáshoz szükséges utolsó lépésként az Állami Számvevőszék 1992 áprilisában hitelesnek minősítette az Úttörőszövetség vagyonelszámolását. Úgy tűnt ekkor, hogy – noha még vannak súlyos problémák és fontos tisztázandó kérdések – minden feltétel adott egy korszerű, független, demokratikus, baloldali civil gyermekszervezet működéséhez. A taglétszámnak a szervezeti változásokat követő – részben a tagsági viszony megerősítésével járó – erőteljes csökkenése a kilencvenes évek közepén megállt, a szövetség ekkor – 75000 fő körül ingadozó taglétszámával – messze a legnagyobb magyar gyermekszervezet volt. Aktivitását, a gyermekbarát jövő iránti elkötelezettségét jelezte az 1993-as konferencián elfogadott Úttörők a barátságos harmadik évezredért c. dokumentum. Mindezek ellenére az ezredfordulót követő évtizedben az úttörőmozgalom eróziója felgyorsult, és a szövetség az utóbbi évtizedre korábbi önmaga árnyékává halványult.

Joggal tehető fel a kérdés: ha az úttörőmozgalom 1989 előtti 43 évének hibái mellé e hibákat bőven ellensúlyozó pozitívumok sorakoztathatók fel, ha a rendszerváltást követően valóban modern, demokratikus, vonzó tevékenységrendszert kínáló szervezetté alakult, akkor mi magyarázza viszonylag gyors leépülését? E kérdésre az elmúlt két évtizedben többen többféle választ adtak, s e válaszok mindegyike fontos mozzanatokra világít rá.

• Tény, hogy az Úttörőszövetség ebben az időszakban is követett el hibákat. Hiba volt a megújult úttörőmozgalom első évtizedében a szövetség anyagi lehetőségeihez képest túlzott, erőforrás-igényes támogatási és tevékenységrendszer, amihez ráadásul gazdasági tévedések, baklövések is járultak. Hiba volt a Xénia Láz Egyesülettel való fúzió. Hiba volt az MSZP-hez való – bár rövid ideig tartó és bátortalan – közeledés. Csillebérc ügyében is több hibát követett el az Úttörőszövetség vezetése. Hiba volt az utóbbi két évtizedben a nyilvánossággal kapcsolatos önkorlátozás. (Az iménti „hibajegyzék” a szerző álláspontját tükrözi.)
• A rendszerváltást követően az Úttörőszövetséget gyakran érték politikai, illetve politikai indíttatású médiatámadások. Ezek néha jogos bírálatokat fogalmaztak meg, többnyire azonban nemtelen támadások voltak. A szövetség által elkövetett hibák nyilván fölerősítették ezeket a támadásokat.
• Az igazságtalan támadások, a bizonytalanság, a gyakran sikeresen és eredményesen végzett munka át- és leértékelése is hozzájárulhattak ahhoz, hogy az újjászerveződés óta folyamatosan napirenden van a név kérdése. Voltak, akik – ugyan többnyire tartalmi kritika nélkül – azon a véleményen voltak, hogy az „úttörő” név káros reminiszcenciákat ébreszt, amelyek megnehezítik, hosszú távon esetleg ellehetetlenítik a szervezet működését, és amelyeket éppen ezért felesleges és értelmetlen vállalni. A másik oldal képviselőinek álláspontja szerint a névváltoztatással a szövetség éppen ellenkező hatást érne el, mint az azt kezdeményezők szeretnék, hiszen ez közvetve mindazoknak a vádaknak az elismerését jelentené, amelyekkel az úttörőmozgalmat igazságtalanul vádolták, másrészt a „cégtábla átfestése” aligha takarná kellőképpen az alatta lévő réteget, sőt, konzerválná azt. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy – miután az 1991-es alapszabály semmilyen kötöttséget nem írt elő az Úttörőszövetséghez csatlakozott bázisszervezetek névhasználatát illetően – e szervezeteknek csupán elenyésző hányada (kevesebb, mint 10%-a) vállalta nevében is az „úttörőt”, miközben ugyanezen szervezetek képviselőinek többsége a szövetség közgyűlésén többször is az „úttörő” névhasználat mellett foglalt állást. Ezt aligha lehet másképpen értékelni, mint hogy a lokális óvatosságot szövetségi szinten felülírta a dicső múlthoz való érzelmi kötődés, a „csakazértis” virtusa, és a biztos tudat, hogy országos szinten más (t. i. az Ügyvivő Testület, még inkább az ügyvezető elnök) szenvedi meg ennek hátrányos következményeit. A névhasználati vita feloldására – és a politikai karanténból való kitörésre – kedvező lehetőségnek látszott a 2007-ben alakult Grund Klubhálózathoz való csatlakozás, amelynek tagszervezeteként, az Úttörőszövetségnek lehetősége nyílt arra, hogy a „történelmi” név vállalása mellett megszabaduljon annak káros „mellékhatásaitól”, a megbélyegzéstől, a (pályázati) támogatási rangsorban való hátrasorolástól stb. S bár a taktika lényegében eredményesnek bizonyult, már nem állíthatta meg az Úttörőszövetség lassú de következetes erózióját.
• Az elmúlt három évtizedben a szövetség gazdasági helyzete – az „örökölt” „vagyon” ellenére – egy pillanatig sem volt stabil, saját bevételei soha nem fedezték kiadásait. Ez részben abból adódott, hogy – különösen a kilencvenes években – tagszervezetei többsége támogatásra szorult, ugyanekkor Csillebérc működtetése is veszteséges volt, majd – e veszteségforrások leépítése után – azzal kellett szembenéznie, hogy forrásai nem elégségesek egy országos struktúra működtetéséhez.

E hibák, nehézségek és akadályok kétségtelenül súlyos helyzetbe hozták az Úttörőszövetséget. Elmúlásának döntő oka azonban sokkal egyszerűbb: eljárt felette az idő. 1946-ban, a születéskor várható átlagos életkor alig haladta meg a 60 évet. A magyar úttörőmozgalom színes, gazdag 75 évet ért meg. Világosan kell látnunk hibáit és fogyatékosságait is ahhoz, hogy méltón megbecsülhessük azt a hozzáadott értéket, amellyel e három emberöltő alatt a magyar gyermekek életét gazdagította. Elmúlásának igazi vesztesei a mai gyerekek, akiknek túlnyomó többsége, ha keresne, sem találna közösséget, amelynek védelmét, támogatását bírhatná, amelyben képességeit kibontakoztathatná, hiszen ma az összes magyar gyermekszervezet is csak a gyermektársadalom töredékét, kevesebb, mint 5 százalékát éri el. Csak abban bízhatunk, hogy a kereslet előbb-utóbb kínálatot gerjeszt, és a gyermekek kegyeiért hamarosan gyermekszervezetek sokasága fog versengeni, közöttük az úttörőből sarjadó, annak értékeit felvállaló Grund. Kívánunk neki – és a gyermekeknek közösséget kínáló, értük tenni akaró valamennyi szervezetnek – sok sikert a következő 75 évre.