Újraolvasva

Fuszek Csilla reflexiói Walter Leirman Négyféle nevelési kultúra című könyvéről

...tudja, hogy a mindennapi valóságban az ideák bukdácsolnak, mint Baudelaire albatrosza. Ugyanakkor könyvét olvasva kiderül, hogy Leirman mélyen idealista.

Leirman professzor nevelésfilozófiai tanulmányában az általa feltérképezett négy európai gyökerű nevelési kultúrát egymástól elkülönülten, mégis a gyakorlati megvalósulásokban már egyszerre létezőként akarja láttatni. Heroikus vállalkozás ez, hiszen az egyes nevelési kultúrák definiálását különféle történelmi helyzetekben történő domináns megjelenésükön keresztül kristályosítja ki, egyes esetekben rámutatva a kultúrák közötti kapcsolatrendszerre és a kultúrák általa vélt eredetére is, ami a történelmi helyzetek teljesen eltérő struktúrája miatt rendkívül összetett feladat.

Koncepciója bevezetésében – közel sem a teljesség igényével – az oktatás folyamatához is köthető ismert egyén-közösség, igazság-jóság kettősségekben rejlő ellenmondásosság látszólagosságára hívja fel a figyelmet, gyakorlatilag ezek a fogalmak válnak rendszerének szervező erejévé.

Ha eltekintünk attól, hogy Leirman professzor az egyes kultúrák erős és gyenge oldalainak feltárását is felvállalja, a négy nevelési kultúrát, metaforikus megfogalmazásban a szakértői, a mérnöki, a profetikus és a kommunikatív kultúrákat, hat dimenzió (emberkép, cél, tanulási koncepció, a folyamat funkciói, a nevelő helyzete és a tanuló helyzete) szempontjából vizsgálja. Az egyes kultúrákat főleg a felnőttoktatás gyakorlatának áttekintéséből vezeti le oly módon, hogy bármely nevelési helyzetre (nem csak felnőttoktatásra) alkalmazható, érvényes legyen.

Rendszerében a szakértői és a mérnöki kultúra illetve a profetikus és a kommunikatív kultúra mutat közelebbi rokonságot, ezeken a párokon belül talán némely ponton szinte erőltetett az egyes kategóriákban leírt fogalmak meghatározása és szétválasztása pl. a szakértő-tervező, illetve a tudatosító-kommunikátor esetében. Ugyanakkor Leirman nem hagy kétséget bennünk afelől, hogy tudatában van annak, hogy a valóságban ezek a kultúrák nem ideáltípusonként, hanem keveredve jelennek meg, ezekből egyet-egyet kiragadni és zászlónkra tűzni értelmetlen lenne.

Elméletének talán ez az egyik fontos üzenete, hiszen az egyes kultúrák erős és gyenge oldalainak feltárásakor kirajzolódik előttünk, hogy az oktatási módszertanok mögötti filozófiák önmagukban sosem tükrözhetik egy-egy adott társadalomban megjelenő összes lehetőséget és igényt: bizonyos történelmi, vagy nevelési helyzetekben mind a négy kultúrára egyszerre van/lehet szükség, és egyszerre is vannak/lehetnek jelen.

Bár nem tartom szerencsésnek az egyes embert az általa szervezett társadalomtól – különösen a nevelés szempontjából – különválasztva kezelni; mégis érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a leirmani négy kultúra – a teljesen érthető. logikus társadalmi beágyazottság/meghatározottsága mellett – mennyire fakad elsődlegesen az emberi tanulás biológiai lehetőségeiből, egyfajta „előre kódolt tanulási útvonalaiból”.

Azaz nem társadalmaktól/kultúráktól független általános emberi tanulási útvonalakról beszélhetünk-e akkor, amikor a profétát másoljuk és összeütközünk vele, ahogy a Leirman által is idézett girard-i elméletben is megtaláljuk, vagy amikor éppen a saját tanulási képességeinkkel vagy azzal a kultúrával, amelyben élünk, jobban összhangba kerülő / összeegyeztethető cselekvésen vagy az információfeldolgozáson keresztüli tanulást helyezzük előtérbe? Nem képzelhető-e el az, hogy maguk a tanulási útvonalak alakították ki a nevelési kultúrák alapjait, illetve a kultúrák a társadalom és az útvonalak interakciójának termékei-e?

Leirman gyakorlati példáinak gazdag tárházában az európai kultúrát meghatározó görög és a zsidó-keresztény kultúrkörök határait nem lépi át, pedig a fejtegetésében elénk táruló nevelésfilozófiai rendszere nem biztos, hogy csak ezekben a kultúrkörökben kaphat érvényességet. Teóriája más dimenziókat nyerhetne az igazolás oldaláról is, ha a példák szintjén explicit módon is ki tudna lépni ebből a kultúrkörből.

Implicit módon azonban megteszi, akár a Gaia-elmélet fejtegetésekor, akár Lévinas filózófiájával való szimpátiája kapcsán, akár könyvének végső összegzésekor kiderül, hogy számára a négy egymás mellett létező általa leírt nevelési kultúrának az említett kultúrköröktől függetlenül is van általános emberi revelanciája, ami persze ismét megerősíti azt a kérdést bennünk, hogy nem velünk született tanulási útvonalakról beszélünk-e?

Leirman 1993-ban született könyve hamisítatlan 20. század végi összegzés, még nem érinti korunk legnagyobb, divatosan idézett globális problémáit, és még őt sem érinti meg a hálózattársadalom fogalma. A négy nevelési kultúra konceptualizálásának folyamatában azonban számtalanszor hangoztatja a rendszerelméletben való gondolkodás fontosságát, amire bizonyos szempontból a kultúrák egymás mellettiségének, kapcsolódásainak feltárásakor látunk is példát. Azonban érdekes módon – pont rendszerelméleti alapokból kiindulva már elvárnánk tőle – mégsem vetődik fel benne, hogy más típusú, újabb oktatási kultúrák felbukkanása is lehetséges lesz, hacsak nem a könyve végén megjelenő tudás fája metafora hordozza számunkra rejtve azt az üzenetet. Mintha az általa is idejétmúltnak tekintett descartes-i gondolkodás logikájából ő sem tudna kilépni – legalábbis nem ebben a munkájában.

Ugyanakkor bizonyos szempontból meglehetősen felületes mindkét Leirmannal kapcsolatos kritikánk (tanulási útvonalak, a valós rendszerszemléleti gondolkodás hiánya), hiszen könyvét olvasva néha olybá tűnhet, mintha a nevelési kultúrák feltérképezése kapcsán csupáncsak nagyszabású ürügyet keresne ahhoz, hogy a nevelés helyét az emberiség kultúrtörténetében, az emberi lét szempontjából határozza meg.

A könyve elején általa gyakorlati szempontból felvázolt nevelési ideálban óvatosan fogalmaz:

…inkább integrálás, mint elkülönülés, több „alapvető dimenzió” és kevesebb önálló tantárgy…; együttműködés a verseny helyett, a magatartásbéli és érzelmi elemek nagyobb hangsúlyozása, a csoport és projekt munka előtérbe helyezése az egyénenként végzett egyéni vagy osztálymunkával szemben...
(22. oldal)

Óvatosan fogalmaz, mert ideáról beszél, és tudja, hogy a mindennapi valóságban az ideák bukdácsolnak, mint Baudelaire albatrosza. Ugyanakkor könyvét olvasva kiderül, hogy Leirman mélyen idealista. Ahogy a klasszikus görögök „jó polgárától” (etikus polgárától) oktatáshoz kapcsolható példáin keresztül eljut a posztmodernt meghaladódó levinasi etikai kötelezettségvállalásig kimondva-kimondatlanul egy mélyen idealista, humanista, az európai értékekben hívő embert látunk magunk előtt, akinek a neveléselméletében az etika és az etikus viselkedés mint elérendő cél meghatározó szerepet játszik.

Talán ez a könyv valódi, ám rejtett üzenete, hit a nevelésben, és abban, hogy a nevelésnek elsősorban az etikus cselekvésre való felkészítés a célja, hogy az életünk során a környezetünk iránti felelősségvállalás legyen a cél. Ez egyben egy leirmani válasz is a századvégi „modern”, „elavult”, „posztmodern” címkékre, amely válasznak az érvényességét az oktatás világában az elmúlt húsz évben történő gyökeres változások sem befolyásolnak.

Leirmann, Walter (1998): Négyféle nevelési kultúra. FTE füzetek 20. DVV-IIZ, Magyar Népfőiskolai Társaság, Budapest