Mihály Ildikó: Mire jó a szakképzési hozzájárulás?
„A szakképzési hozzájárulás felhasználásának gyakorlata 2008-2009”. A Life Long Learning Magyarország Alapítvány kutatási összefoglalója.
A címben feltett kérdésre tulajdonképpen nagyon könnyű a válasz; hiszen a 2003. évi LXXXVI. tv. a szakképzési hozzájárulásról és a képzés fejlesztésének támogatásáról erről minden lényegeset elmond; azt is, hogy ennek a hozzájárulásnak a cégek által kötelezően fizetendő mértéke az éves bérköltségük 1,5 százaléka, amiből azonban egyharmad részt ki-ki a saját munkavállalóinak képzésére felhasználhat. A gyakorlatban azonban – amint az kiderül egy, „A szakképzési hozzájárulás a lifelong learning szolgálatában” című projekt részeként elvégzett felmérésből, a helyzet egyáltalán nem ilyen egyértelmű.
A felmérést néhány héttel ezelőtt internettel támogatott kérdőíves módszerrel készítették (adatzárás: 2009. 06. 22.) különböző gazdasági és pénzügyi feladatokat ellátó cégek, illetve költségvetési intézmények megkérdezésével. A mintába bekerült vállalkozások egyharmada tekinthető nagynak, a többi pedig – nagyjából azonos arányban – a mikro-, a kis-, illetve a középvállalkozás kritériumainak felel meg. Közel azonos arányban voltak közöttük magyar, illetve külföldi többségi tulajdonban lévő szervezetek; az állami/önkormányzati tulajdont mindössze 5% képviselte. A kérdésekre adott válaszok alapján érdekes összefüggésekre, és még érdekesebb különbségekre figyelhetünk fel.
Vegyük mindjárt a szakképzési hozzájárulás felhasználásának lehetőségeit! Ehhez – értelemszerűen – alapvető fontosságú magának a jogszabálynak, valamint a hozzá kapcsolódó utasításoknak az ismerete. Láthatóan minél nagyobb egy vállalat, a képzésekkel foglalkozó munkatársak annál jobban, pontosabban ismerik is ezeket – legalábbis az igazán nagy cégek 90 százaléka válaszolt így; e vonatkozásban nincs is számottevő különbség a hazai és a külföldi többségűek között. A kisebb szervezetek azonban maguk is látják: e tárgyú ismereteik jobbára felszínesek, esetleg hiányoznak is; remélhetőleg a kutatás nyomán ez a helyzet érdemben változni fog. Ugyanezek az arányok jelennek meg akkor is, amikor a kérdés arra vonatkozott, vajon a cégek megfelelően kihasználják-e a lehetőségeket; ugyanis elsősorban a vállalkozás mérete szerint érzik úgy a megkérdezettek, hogy optimálisan tudnak élni is mindazzal, amit a jogszabály rendelkezésükre bocsát. Megjelenik azonban a válaszokban a felhasználással együtt járó túlzott adminisztráció kritikája is; a cégek – főleg a magyar tulajdonban lévők – egyértelműen ezzel magyarázzák meg azt is, ők miért nem használják ki megfelelően mindazt, amit a szakképzési hozzájárulás kötelezettsége kínál. Az adminisztrációs terhek súlya ráadásul mintegy korrelálni látszik a képzési költségek fedezésében megmutatkozó lehetőségek hiányosságaival; minél kisebb ugyanis a cég, annál inkább az a tapasztalata, hogy a helyben felhasználható költségkeret legfeljebb a képzés egyharmadát tudja fedezni. Ez bizonyos értelemben arra is rávilágít, hogy a kisebb cégek miért vágnak bele sokkal nehezebben saját dolgozóik képzésének megszervezésébe, mint a nagyobbak.
A kutatás azt is megvizsgálta, hogy 2008-ban a megkérdezettek mire használták fel a szakképzési hozzájárulást. A mikrovállalkozások háromnegyede, a kisvállalkozások fele ezt az összeget egyszerűen csak befizette a Szakképzési Alapba; a nagyvállalkozások egyharmada pedig oly módon élt a fejlesztési támogatás biztosításának lehetőségével, hogy hozzávetőleg azonos arányban nyújtottak anyagi segítséget felső-, illetve középfokú szakoktatási intézményeknek. Nem ilyen szerencsés viszont a kép a szakmai képzéshez oly fontos gyakorlati helyek biztosítása iránti hajlandóság tekintetében; a magyar többségi tulajdonos cégek ugyan 20 százalékban még erre is vállalkoznak, a külföldi tulajdonosoknak azonban csak 10 százalékáról mondható el ugyanez. A gyakorlóhelyek iránti igények ismeretében jó lenne ezeken az arányokon időben változtatni!
A következő kérdések a saját munkavállalók képzésének gyakorlatára vonatkoztak. Amint az a korábbi számadatok alapján várható volt, a kisebb cégeknél ez az arány kisebb, azaz kevesebb munkavállalót érint; a nagyvállalkozásoknál azonban a munkavállalók közel fele beleesik ebbe a kategóriába; fontos észrevétel, hogy a külföldi többségi tulajdonban lévők esetében szignifikánsan magasabbra jön ki a képzéseken részt vevő saját munkatársak aránya, mint a hazaiaknál. Ami pedig a képzésben részt vevő dolgozóknak juttatott – tanulásukat megkönnyítő – lehetőségeket illeti, a kisebb vállalatok – főleg a hazaiak – szívesebben élnek a munkaidő-kedvezmény biztosításával, mint a nagyok, valamint a külföldiek. Ez utóbbiak viszont a hazai cégeknél feltűnően inkább hajlamosak munkarend- vagy műszakátszervezésekre; vajon a hajlandóság vagy inkább a tapasztalatok hiánya akadályozza ugyanennek a megoldásnak az alkalmazását a hazai tulajdonú cégeknél?
Szó volt már arról, hogy a szakképzési hozzájárulás saját dolgozó képzésére felhasználható hányada önmagában nem fedezi a képzési költségeket. Egyéb források bevonására is szükség van. Úgy tűnik, az elmúlt esztendőben meglepően alacsony – 4 és 7 százalék közötti – volt az EU-s pályázati forrásokból nyert támogatások aránya, az e téren mutatkozó 1-2 százaléknyi különbségek pedig egyik szektor esetében sem tekinthetőek jellemzőnek. Mint ahogy mindenki – kicsik, nagyok, hazai és külföldi tulajdonúak egyaránt – nagyjából azonos mértékben tervezi az EU-támogatások igénybe vételének jövőbeli emelését; láthatóan nagy várakozások fűződnek a közösségi pénzek felhasználási lehetőségeinek e téren is ígért bővüléséhez. A támogatások felhasználhatósága azonban – várhatóan – a továbbiakban is komoly megkötésekhez kapcsolódik; az Európai Unió ugyanis kizárólag a 28 napnál hosszabb időtartamú képzéseket fogadja el a lifelong learning feltételeit kielégítő formának; azon viszont nem lehet csodálkozni, hogy a mikrovállalkozásoknak – szerencsés esetben – továbbra is jórészt 1-20 órás képzésekre futja; ezekhez tehát nem számíthatnak uniós támogatásokra. Más megoldásokkal kell a szükséges pénzt megszerezniük.
A saját munkatársak körében végzett képzések funkcionális jellemzőivel kapcsolatban fontos észrevétele a kutatásnak az, hogy a vállalkozásméret növekedésével a képzésben egyre fontosabb szerephez jutnak az értékesítéshez, valamint a pénzügyhez és a számvitelhez kapcsolódó témák. (Az is csak helyeselhető, hogy – jobbára mindenhol azonos mértékben – időt fordítanak a tárgyalási technika és az üzleti kommunikáció legfontosabb tudnivalóinak az elsajátíttatására.) De az alaptevékenységekhez valamiképpen kötődő képzéseknél jóval nagyobb hányadot tesznek ki a finanszírozott informatikai és nyelvi képzések; ez utóbbiak – természetesen – a külföldi tulajdonban lévő cégek esetében magasan meghaladják a hazai szegmensre jellemző arányokat. Az informatikai képzés esetében viszont ez az arány fordított; valószínűsíthetően amiatt, hogy az ide felvettek már a hazai átlagnál eleve nagyobb informatikai tapasztalattal rendelkeznek.
Végezetül a kutatók rákérdeztek a munkaadók által leginkább preferált képzési formákra is; e szerint minden területen, minden tulajdonosi körnél kimagaslóak a nem-iskolarendszerű képzések igénybe vételét jelző válaszok. Ami érthető is, hiszen a nem-formális képzéseket kínáló intézmények sokkal gyorsabban tudnak reagálni az új szakmai igényekre; sokkal rugalmasabbak tudnak lenni a képzések megszervezése során, mint az iskolák. Mindez azonban ráirányítja a figyelmet arra is, hogy a képzési vállalkozásoknak az eddigieknél is nagyobb figyelemmel kell megtervezniük programjaikat, hisz jószerével tőlük függ a munkavégzők nagy része számára leginkább hozzáférhetően az élethosszig tartó tanulói aktivitás kínálati oldalának minősége. Ez pedig akár az egyik, ha nem a legfontosabb jövőbeli beruházásnak is tekinthető.
A szerző e-mail címe: tiblak@t-online.hu