Novák János: Paradigmaváltás a gyermekeknek és az ifjúságnak játszó színházakban

Szemléletváltás a gyerekszínházakban

„...csakis művészi érték való a gyermeknek! Minden más árt neki. A csecsemő táplálékát is jobban megválogatják, mint a felnőttét. »Vitamindús« zenei táplálék kell a gyermeknek. Enélkül nem szűnik meg az egész magyar társadalom krónikus és immár gyógyíthatatlan »avitaminózis«-a.” – írja Kodály Zoltán 1929-ben.1 Szeretnénk elérni, hogy a gyerekelőadások készítői egyetértsenek a nagy zeneszerzővel és pedagógussal, és ezzel az önként vállalt felelősséggel válogassák meg a tartalmakat és színházi eszközeiket munkáikhoz – de a XXI. századba lépve nem elég szándékaink tisztaságát hangoztatni. Azt is újra kell definiálni: mit tekintünk művészi értéknek, miért tartjuk fontosnak, hogy a gyerekek és felnőttek viszonya abba az irányba változzon, hogy természetessé és fontossá váljon számukra a közösen megélt színházi élmény; de arra is válaszolnunk kell, miért tartjuk fontosnak a színházak jövőjére gondolva, hogy az egyetemes színházi kultúra célközönségének tekintse a gyermek és ifjúsági korosztályok fiataljait.

Mi a Kolibri Színházban bízunk előadásaink pozitív hatásaiban. Mi más nevelne színházra, mint az intenzív, örömteli élmény? Nevelési célunk azonban ennél ambiciózusabb: hiszünk abban, hogy a színház eszközeivel már itt és most is lehet és kell is tenni valamit a gyerekekért. A gyerekszínházakról vallott elképzelések együtt változtak világszerte a gyerekekről, a nevelésről vallott hagyományos elképzelésekkel. Az agy réteges rezonancia vizsgálatából leszűrhető tudományos tények csak megerősítették azt a meggyőződésünket, hogy a gyerekeket ne pusztán nevelési alanynak, megrendszabályozni való vadembernek tekintsük, de sokkal inkább hozzánk felnőttekhez hasonlóan, minden megszorítás nélkül: embernek. Igyekszünk sajátos igényeiket is tiszteletben tartva küzdeni azért, hogy már legkisebb koruktól kezdve hozzáférhessenek a felnőtt társadalom által felhalmozott kulturális kincsekhez.

Tudománnyal a harmonikusabb életért

A legfőbb ok, amiért a csecsemők és a kisgyerekek a tudóst érdeklik, az nem a szülők kiokosítása vagy a potenciális műszaki tanulságok serege, hanem saját, önmagukban való értékük és érdekességük – írja Alison Gopnik, Andrew N. Meltzoff és Patricia K. Kuhl Bölcsek a bölcsőben, című könyvében.2 Hamis a kép a tudás lépcsőfokairól, a művészet és a tudomány óriásain kezdve, az átlagembereken és a lassan okosodó gyerekeken át egészen az „agyatlan” újszülöttekig. Már az újszülöttek is gondolkodnak, következtetnek, cselekszenek, éreznek, mindenekelőtt pedig: tanulnak. Nem pont úgy, mint mi, sőt, néhány szempontból gyökeresen másképp. Miközben meglepően hasonlítanak ránk, meglepően különböznek is tőlünk.

A gyerekekről kialakult új felfogásunk néhány erkölcsi következménnyel is jár. A gyereknevelés problémái a társadalomnak mindig fontosak voltak, mert a holnap társadalmának felnőtt tagjai a mai gyerekekből lesznek, nem mindegy tehát, hogy milyen felnőtté sikerül őket nevelni.

Ez a szempont természetesen helyénvaló, de ma úgy látjuk, egyoldalú. Ha a gyerekek ugyanolyan gondolkodó és érző lények, mint mi, akkor megilleti őket minden olyan jog, mint minket. Mi indokolná, hogy egy felnőtt embertársamat önmagammal egyenlőnek tekintsem, miközben egy gyermek embertársamat nem tekintem annak? Az nem indok, hogy ő a saját szempontjait a gyakorlatban kevésbé tudja érvényesíteni, vagy akár nem is tud róluk: ez sok felnőttre is igaz, mégis egy civilizált mai emberben mélyen él a meggyőződés, hogy ők nálunk semmivel sem alacsonyabb rendűek. Sőt, mivel a gyerek kétségtelenül függ a mi gondolkodásunktól, még inkább tudatában kell lennünk, milyen értékes ő a saját jogán; nemcsak mert egyszer majd felnőtt lesz belőle, hanem mert érző és gondolkodó egyén már ma is.

Egész a közelmúltig a sebészek, mikor csecsemőt operáltak, azzal az indokkal nem használtak érzéstelenítést, hogy a csecsemő a maga kezdetleges agyával úgyse érez fájdalmat, vagy ha valamennyit mégis, később nem emlékszik rá. Ez szélsőséges példa, de jellemző. A tipikus felnőtt más téren is hajlamos a gyerek fájdalmát a sajátjával szemben bagatellizálni. A gyerekek fizikai bántalmazása nemcsak azért gonosztett, mert neurotikus felnőtt lesz belőlük, hanem mindenekelőtt azért, mert fáj nekik. A szülők válása nemcsak azzal árt, hogy nehezíti a gyermek későbbi párkapcsolatait, hanem mindenekelőtt azzal, hogy érzelmi traumát okoz. A szőnyegszövő gyerekrabszolgák megmentéséért szót emelünk, a színházakban a felnőttekkel azonos munkát tiszteletdíjért teljesítő gyerekek jogairól szemérmesen hallgatunk.

A szülőknek nemcsak abban van felelősségük, hogy gyerekükből milyen felnőttet nevelnek, hanem mindenekelőtt abban, hogy gyerekkorukban mennyire képesek számukra harmonikus életet biztosítani.

Ha a gyerekekre figyelünk, talán a legmélyebb belátáshoz az a tulajdonságuk vezet, hogy ők mennyire odafigyelnek ránk; érdemes rácsodálkoznunk arra az intenzitásra, ahogyan ők figyelik a világot. A kiváló fejlődéspszichológus, John Flavell mondta: odaadná minden tudományos kitüntetését azért, hogy egyszer néhány percig egy gyerek szemével láthasson.3 Szívesen mondanánk neki; gyerekekkel jöjjön színházba és a rituális közösségi élmény hatása alatt, a többi felnőtthöz hasonlóan számára is lehetővé válik, hogy a nézőtéren ülő gyerekek szemén keresztül lássa a világot.

Mi felnőttek tudni véljük, más és más élethelyzetben kell helytállnunk férfiként, nőként, 20, 30, vagy negyvenévesen, de nehezen fogadjuk el, hogy gyerekként is minden korosztály másképp látja a világot. A színházi hatások, a hitelesség ismérvei is változnak aszerint, hogy csecsemőknek, óvodásoknak, kisiskolásoknak, kiskamaszoknak vagy fiatalembereknek játszunk. Színházi szakíróink még nem tanultak meg különbséget tenni. Ők még hisznek a felnőtt nézőpont mindenhatóságában. „Ahogy a mi szüleink összetűzésbe kerültek a saját szüleikkel, (a mi nagyszüleinkkel), ugyanúgy keletkeznek konfliktusok köztünk és a gyerekeink között, mert még az egy és ugyanazon valóságot sem vagyunk képesek egyformán szemlélni – írja Jorge Bucay Életmesék című könyvében.4 A színház mint rituálé hozzásegít ahhoz, hogy megértsük egymást.

A színház mint rituálé

Victor Turner az 1969-ben megjelent „A rituális folyamat” című művében5 a zambiai ndembuk szokásait elemezte. Megfigyelései hozzásegíthetnek mindenkit ahhoz, hogy a színházat, mint az emberek ma is létező, alapvető, rituális igényeit szolgáló helyszínt vizsgáljuk, közelebb kerülve a színházi hatások mélyebb megértéséhez.

A kulturális tevékenység a földműves társadalmakban még nem számított léha időtöltésnek. A nagyobb, ősi európai civilizációkban évente több mint 150 munkaszüneti nap volt. Az ünnepnapokon a munka és a játék együtt voltak a rituálé részei, mellyel az ember az ősök szellemével való egyesülésre törekedett. (A kálvinisták voltak azok, akik azt mondták, hogy az evilági munka az ember igazi földi küldetése, míg a szabadidőhöz kapcsolódó tevékenységegeket léha időtöltésnek tekintették. A gazdasági felemelkedésnek alárendelt aszkézis, melynek legfőbb küldetése a haszon, a javak visszaforgatása, a takarékoskodás, a születő kapitalizmus alapeszméjévé vált. Talán ez a kálvinista hagyomány az, ami újra és újra azt a mondatot adja a politikusok szájába: idén kevesebb pénz lesz a kultúrára!)

A ma még létező törzsi társadalmakban a közösségi rituálék elemzésekor figyelte meg Turner azt a helyzetet, melyben jól leírható az átmenet rítusának három fázisa: az elkülönülés, az átmenet és a betagozódás. A személyes státuszban végbemenő változásokat rituálék kísérik, melyek a természeti ciklusokhoz, a férfivé, nővé érés, törzsfőnökválasztás avatási szertartásaihoz kapcsolódnak. Ezeket mindig megelőzi egy liminális (küszöb-) szakasz, melyben az egyén kilép addig megszokott státuszából, de még nem lép be az újba. A küszöbidőszak rituáléja lehetővé teszi, hogy az egyén – ebben az átmeneti szakaszban – új státuszra tegyen szert, s így már megváltozva tagozódjon be ismét a közösségbe. A rituálék lehetővé teszik, hogy a személyes státuszban végbemenő változások évszázadokon keresztül se veszélyeztessék a társadalom állandó viszonyait.

A liminális rituálékra jellemző még a státuszmegfordítás; mikor a szertartás, az ünnep idejére gazdag és szegény, alárendelt és vezető, nő és férfi szerepet cserélnek, egyenlővé válnak, s a communitas boldogító, felszabadító érzésével telítődnek.

A liminalitást manapság színházainkban is tanulmányozhatjuk. Liminoid (küszöbszerű) helyzet az, amikor a hétköznapi, valóságos környezetünkből kiszakadva színházba megyünk. A küszöböt átlépve rituális térbe jutunk, ahol lemondunk az egyéni cselekvések és döntések felelősségéről (ezt a színészekre bízzuk), az élmények hatása alatt közösséget érzünk számunkra teljesen ismeretlen emberekkel, nézőtársainkkal (communitas), és az élményektől feltöltődve, lelkileg megerősödve folytatjuk az előadások után mindennapjainkat (újra betagozódunk). A színházakban éppúgy, mint a rituálékban egyenlően fontos szerepet játszik a humor, a szórakozás, a játék és a katarzis. Nem a műfaji különbségek, sokkal inkább az együttlét intenzitása határozza meg a rituálék igazi erejét.

Igazi liminális hatásokat figyelhetünk meg – szinte laboratóriumi körülmények között – a csecsemők számára készített előadásokon. Ilyenkor a színházba egy kicsivel legalább egy vagy két felnőtt érkezik. A színpadon felnőttek játszanak, gyerekeknek. Ebben a helyzetben a kicsik a hétköznapokhoz képest fölértékelődnek, a felnőttek átmenetileg lemondanak státuszukról, s az előadás alatt ők is, a kicsikkel egyenlő jogokat élvezve, igazi nézővé válnak.

Mit nyer ezzel egy felnőtt? Újra rácsodálkozhat – a csecsemők szemlélődésében osztozva – a világ olyan csodáira, melyeket már megszokott, vagy rég elfelejtett. A csecsemőszínház a felnőtteknek visszaadja a nyugodt szemlélődés örömét, rangját.

Néha felnőttként úgy érezzük, hogy kötelező teendőink dzsungelében utat tévesztve csak pocsékoljuk az időt ahelyett, hogy úgy élveznénk a valóság és a képzelet egymást tükröző fantasztikus kaleidoszkópját, mint gyerekkorunkban.

„Itthon vagyok itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben” – írja Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dal című versében. De ne felejtsük el: saját gyerekeinktől, diákjainktól kaphatunk valami nagyon sajátos, csakis nekünk, felnőtteknek szóló kárpótlást. Az ő szemükön keresztül mégiscsak alkalmunk nyílik rácsodálkozni újra a világ teljességére. Mikor gyerekeinknek gondját viseljük, az egész emberiséget segítjük az igazság keresésében és a világ megértésében.

Mi, felnőttek a művészi hatásokkal is úgy vagyunk kicsit, mint a drogokkal. Ha hozzászokunk, egyre erősebb adagokat igényel szervezetünk. A fogyasztáshoz kapcsolt művészi tevékenységek megadják nekünk ezeket az egyre durvuló, erős hatásokat. A csecsemőszínház arra mutat példát, van másik út is. Vissza kell találni a gyökerekhez, szemléletünket s világlátásunkat újra meg lehet tölteni emberi tartalmakkal. Ehhez segíthet hozzá a csecsemőktől eltanulható szemlélődés. Ez az attitűd nem hasonlít a keleties révületre vagy a misztikus emelkedettségre. A csecsemők szemlélődése aktív, örömteli ráismeréseket és meglepetéseket jelző hangokkal, kacagásokkal tarkított jelenlét. Az egyszerű színpadi események keltette viharos emóciók a felnőttekre is felkavaróan hatnak. Ha képesek (és a többség igenis képes erre) az előadás időtartamára lemondani felnőtt mindenhatóságának szerepéről és átérezni, hogy itt a színházban egyenlők gyermekükkel, ez a nézőpontváltás erősíti, gazdagítja mindkettőjük életét, elmélyíti kapcsolatukat. A közösen átélt színházi pillanatok, visszatérve a hétköznapi valóságba, közösen felidézhető emlékekké válnak.

A színház mint örömforrás

Csíkszentmihályi professzor, aki a Chicagói Egyetem pszichológiai tanszékét vezette, a tökéletes élmény pszichológiájának megalkotójaként vált világhírűvé.6 Mi az, ami boldoggá teszi az embert? – kérdezte. Véletlenszerű időpontokban tesztelte a vizsgálatában szereplőket, írják le, mit éreznek. Az eredmény mellbevágóan érdekes volt. Kiderült, hogy az emberek intenzív munkavégzés közben sokkal boldogabbak, mint pihenés, nyaralás, tévénézés idején. Ilyenkor hiába törnek kielégülésre, relaxációra, a passzív befogadó attitűd eredménye szorongás lesz. Ezzel szemben az eszkimó asszony vagy a Nobel-díjas professzor munkája közben egyformán úgy érzi, áramlatba kerül, szinte lebeg, mikor igazán boldognak érzi magát. Ezt az érzést nevezte el Csíkszentmihályi flow-nak. Minél nagyobb intenzitással, minél több érzékszervünkkel veszünk részt tevékenységünkben, annál nagyobb örömöt érzünk, annál nagyobb esélyünk lesz, hogy érezzük az áramlást, a flow-t. Korunk reklámjai mind könnyű, azonnali, erőfeszítések nélküli gyönyöröket ígérnek. Elszigetelnek valódi környezetünktől, valódi énünktől, virtuális világba száműznek, kiszolgáltatottá tesznek a mindenkori manipulációval szemben. Az az ember, aki boldogságáért megtanulja legjobb képességeit latba vetni, kitör elszigeteltségéből, megkeresi a számára is fontos tartalmakat hordozó előadásokat. Aki a kultúra elsajátításáért hajlandó erőfeszítéseket tenni, az más módon is felelősséget vállal saját életéért. Ezért érdemes és fontos a kultúrát minden módon támogatni. Az állam olyan polgárokat nyer ezzel a támogatással, akik pozitív énképpel rendelkeznek, és képesek lesznek más helyzetekben is önállóan helytállni.

A flow-ban a tett és a tudatosság összeolvad (a kívülről megfigyelt áramlatból kimaradunk), a figyelem korlátozott ingerületre összpontosul (feladjuk a múltat és jövőt, csak a jelen számít). Az „ego” elvesztése az áramlat másik jellemzője. A cselekvőt magával ragadja a „flow”, a szabályokat mint kötöttséget – melyek a többi cselekvőt is korlátozzák – elfogadja. Az egység az intuícióban, szolidaritásban, a megelégedésben és az elfogadásban jelenik meg. Az egyén úgy érzi, hogy az áramlatban önmaga irányítja cselekedeteit, befolyásolja környezetét. Az áramlat „öncélú”, nem vár külső megerősítésre, önmagát jutalmazza.

Intenzív művészi élmény hatása alatt csoportosan is áramlatba kerülhetünk! Munkánk minőségének ez az igazi fokmérője. A művészeti alkotások – így a színházi előadások is – rendezett, sűrített valóságot kínálnak szemben a való világ az ember számára ijesztő káoszával, rendezetlenségével, az ürességtől való félelemmel. Az entrópiával a rendezettség áll szemben. A művész alkotta világ humanizált, és azt a szükségletünket fejezi ki, hogy szeretnénk otthon érezni magunkat környezetünkben. Más és más arca van ezeknek a világoknak aszerint, hogy ki az alkotójuk. Felnőttként kedvünkre válogathatunk, melyik művész világába vágyunk. A gyerek nem maga választ, ezért is nagyobb a művészek felelőssége, ha gyerekeknek játszanak. A felnőttek felelősségét növeli, hogy jórészt rajtuk múlik: megtanulja-e a rájuk bízott, bennük bízó fiatal, hogy az igazi élményért erőfeszítéseket kell tenni, vagy már gyerekkorában elszigetelik, tévé elé ültetik egyedül, kiszolgáltatva a számára feldolgozhatatlan hatásoknak.

A színház mint életre szóló élmény

„Most azon kapom magam, hogy olyan színdarabok részleteiről locsogok, amiket már jóformán senki sem ismer… Ezek a szövegek, ezek a szituációk, ezek az emberek megannyi érzelmi és erkölcsi útjelzőnek számítottak fiatal férfikoromban, s azok is maradnak most, 1996 nyarán. Méghozzá azért, mert első ízben elragadtatott embertársaim gyülekezetében láttam, hallgattam őket bénultan, a színházban. Aligha lettek volna rám nagyobb hatással, mint a Hétfő esti futball, ha kesut ropogtatva egymagamban bámulok egy katódsugárcső képébe.”7

„Elragadtatott embertársaim gyülekezetében…” – emlékszik Kurt Vonnegut a fiatal férfikorában, nagy intenzitással megélt színházi pillanatokra, olyan élményekre, melyek nyolcvanéves korából visszatekintve is elevenek. A színházi helyzetek, emberek és érzelmek élete során azért szolgálhattak erkölcsi útjelzőként, mert a fiatalon, közösségben átélt színházi pillanatok szakrális ereje, intenzitása kiragadta őt a hétköznapok valóságából, a magányból, elszigeteltségből, formálta személyiségét, megszilárdította erkölcsi világképét. Van-e ennél szebben megfogalmazott ars poetica gyerekeknek és ifjaknak, csecsemőknek és felnőtteknek egyaránt játszó, színházi emberek számára? (Victor Turner és Csíkszentmihályi Mihály is igazolva érezné magát ezeket a sorokat olvasva.)

Hetven év múlva – nagy valószínűség szerint – mi már nem idézhetünk meg senkit azok közül a fiatalok közül, akik manapság színházaink nézőterén ülnek. Nem tudjuk majd megkérdezni tőlük, hogy mire emlékeznek, mi ragadta őket meg legjobban hetven évvel ezelőtt. Mégis hinnünk kell abban, hogy legjobb előadásaink élménye, a közösségben átélt sűrített valóság, színházunk szakralitása kiragadta őket a hétköznapok zűrzavarából. Talán abban is reménykedhetünk, hogy a színházunkban megélt művészi élmények erkölcsi útjelzőként szolgálnak majd számukra későbbi életük során. Ezért minden törekvésünk arra irányul, hogy nézőink ismeretei gazdagodjanak önmagukról, szüleikről, társaikról és az őket övező világról, s közben épüljön, formálódjon személyiségük, megértést tanúsítsanak, felelősséget érezzenek a szegények, az elesettek iránt. Életük konfliktushelyzeteiben merítsenek lelkierőt a színházi élményből, érezzék a közösség erkölcsi támogatását ugyanúgy, mint a nézőtéren ülve, mikor egymás szívdobbanását érezve-hallva, együtt szembesültek a játék komolyságával.

Célunk: kivívni a felnőtt nézők gyerekszínházi emancipációját. Olyan előadásokat szeretnénk játszani, melyben a felnőtt nem gyerekkísérő csupán, de célközönség, egyenrangú néző. Ha igazi hatást szeretnénk gyakorolni gyerekekre, nem mondhatunk le arról a legfontosabb hatásról, hogy a színházban átélt történés gyereket és gyereket, felnőttet és gyereket közelebb hoz egymáshoz, s az előadások utáni beszélgetésekben elmélyíthetik, közös élménnyé változtatják a látottakat. Hogy is mondja Vonnegut? „Elragadtatott embertársaim gyülekezetében…”

Mi azt szeretnénk, ha ebből az elragadtatásból és ebből a közösségi élményből a felnőttek is részesülnének! A gyerekek szegregációja helyett felnőttek és gyerekek egyenrangúan fontos, örömteli, emberségen és megértésen alapulón közösségét lehet csecsemő-, gyerek- és ifjúsági előadásainkon megtapasztalni akkor is, ha tanárok, és akkor is, ha szülők kísérik el hozzánk a gyerekeket. Az együttes élménynél nincs nagyobb öröm. Ezt kínálja mindnyájunknak, a jó színházi előadás.

Nem leereszkedve, kioktatva, de komolyan véve, valódi emberi problémaként kell megfogalmazni a színházban azokat a gondokat és érzéseket, melyekkel a mai gyerekek küzdenek. Munkálkodásunk legfontosabb eredménye, ha az előadásokat követően gyerek a gyerekkel, gyerek a felnőttekkel beszélgetni kezd, megnyílik, őszintén eszmét cserél. Az előadásokhoz kapcsolódó drámafoglalkozás és akkreditált pedagógusképzésünk is azt célozza, felnőtt és gyerek közössége emberi tartalmakkal, egymás iránti jobb megértéssel gazdagodjon a közös élményeket elmélyítő, az előadásokat követő beszélgetések során. Ez a célunk nem csak a mai történetek, de az ismert mesék bemutatásával is. Kötelességünk, hogy újra és újra megkíséreljük felmutatni a klasszikus történetek igazi üzenetét, lelki valóságát.

A mai kisfiúknak is le kell győzni a sárkányokat, szót kell érteniük, vagy meg kell küzdeniük a boszorkányokkal. A mai kislányoknak is meg kell tanulniuk Hamupipőkétől, hogy hogyan válogassák szét a magokat, hogyan rakjanak rendet életükben.8 A mesék példája mutatja, hogy a sikerekért erőfeszítéseket kell tenni. Nekik is el kell szaggatniuk hét pár csizmát, mire megtalálják életük párját, a királyfit, vagy a királylányt. Éppen ezért nem szabad relativizálni a gonoszt és a konfliktusokat a mesékben sem. A jó boszorkányok, a buta, de kedves sárkányok nem korszerűek, legfeljebb divatosak. Azoknak a felnőtteknek a félelmeit jelenítik meg, akik manapság sem mernek őszintén beszélni gyerekeikkel, s akik szeretnék minden konfliktustól, így a „mesék borzalmaitól” távol, boldog tudatlanságban tartani őket. Susanne Ostennel valljuk: a gyerekek az igazat akarják!

Hogy az előttünk tornyosuló akadályok legyőzhetőek, hogy mindnyájunknak érdemes felnőni, ezt ígérik a jó mesék és a jó gyerekelőadások. Ez a mondanivaló, amíg ember él, mindig aktuális marad.

Összegzés helyett

Ne higgyünk azoknak, akik a játékot léhaságnak gondolják. Ők azok, akik ha meghallják: játszótér lesz a Kossuth téren, sietve kijelentik: méltatlan a magyar Parlament tekintélyéhez az ötlet. Azok, akiket zavarnak a mamák és a gyerekek, más alkalommal ne sopánkodjanak Magyarország népességének csökkenésén!

Ne higgyük el, hogy bűn a szórakozás és magasrendű a lilaság, az unalom. De akkor is gyanakodjunk, ha könnyen fogyasztható szellemi gyorsétket akarnak nézőként a torkunkon letuszkolni. Az a művész, aki lenézi közönségét, hiába sikeres, örökké szorong, boldogtalan marad, bármilyen tehetségesen is próbálja elleplezni. Az a néző, aki erőfeszítés nélkül akar igazi élményhez jutni, becsapja önmagát, elszalasztja azt a lehetőséget, amit a jó előadás kínál. Felnőtt, önmagáért és másokért is felelősséget érző embereket kívánok mindnyájunknak színpadra és nézőtérre egyaránt. Embereket, akik őszintén kíváncsiak társaikra, akiknek van mondanivalójuk egymás számára, s akik együtt boldogabbnak érzik magukat, mint külön-külön. Úgy, mint a gyerekszínházakban.

A szerző e-mail címe: novakjanos@szinhaz.hu

• 1. In: Kodály Zoltán: Visszatekintés. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1982.
• 2. Alison Gopnik, Andrew N. Meltzoff, Patricia K. Kuhl: Bölcsek a bölcsőben, Typotex Kiadó, Budapest, 2003.
• 3. Uo.
• 4. Jorge Bucay: Életmesék. Ford.: Pávai Patak Márta. Új Paradigma Kiadó, Pilisvörösvár, 2004, 2007.
• 5. Victor Turner: A rituális folyamat. Ford.: Orosz István. Osiris Kiadó, Budapest, 2002; Victor Turner: Határtalan Áramlás. Ford.: Matuska Ágnes, Oroszlán Anikó. Kijárat Kiadó, Budapest, 2003.
• 6. Csíkszentmihályi Mihály: Flow. Az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Ford.: Legéndyné Szabó Edit. Akadémiai Kiadó, 1997.
• 7. Kurt Vonnegut: Időomlás, ford.: Borbás Mária, Maecenas, 1998
• 8. Marie-Louise von Franz: Női mesealakok. Ford.: Bodrog Miklós. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995.