G. Laskai Judit: „A hagyományozás is ébred”

Egy rendhagyó nyári élmény és tanulságai

A Gábor-család azóta révbe került élete lehet-e az életre felkészítés sajátságos mintája? Mennyiben más az ő életvitelük, mint a mai családokat általában jellemző életforma? E kérdésekre kerestem a választ, egy újabb találkozás alkalmával.

„Az itt a baj, hogy én nem tudok ezen a rongyos vidéken élni. Nem lehet itt, csak tengődni. Barátom, manapság csak Pesten van élet.”1 – jellemezte az 1800-as évek végének regényhőse az egyre reménytelenebb vidéki helyzetet.

Püspökszilágy – amely a váci püspök egykori birtokaként nevét a környező szilfaerdőről kapta – Váctól délkeletre, a Nyugati-Cserhát és a Gödöllői-dombság összeölelkezésénél található gyarapodó, szépülő zsákfalu. 

Az egykor jól jövedelmező málnatermő vidéken eredetileg palóc nemzetség élt, akik mellett német és szlovák telepesek is letelepedtek, ma a kisközség 700 főnyi lakost számol. 

A falu központjában áll a Polgármesteri hivatal, a baptista imaház (az egykori kovácsműhely épületében), itt emelkedik magasba a római katolikus templom, közelében a Tájházzal.

A százéves Demény-ház néhai tulajdonosa nevét viseli. Tiszta szobájának és konyhájának berendezési és használati tárgyai a falubeliek ajándéka, melyet a maguk és gyermekeik, ill. az idelátogató erdei iskolások élményének szántak. 

Az idei nyári táborban ott jártunkkor a hajdani nappali szobából halk beszélgetés, varrógép zöreje hallatszott ki, ragasztószag és bőrillat érződött…, az ajtón pedig kikukucskáltak az egymásra nagyon hasonlító, de különböző korú gyerekek. 

Itt él és dolgozik Gábor János és Beáta népes családjával. 

„Ötéves alig voltam még, amikor egy hűvös hajnalon apám kiparancsolt az ágyból, s a malacok mellé állított, hogy legeltessem őket a tanyagyepen. Szúrósan nyilalltak szemembe a korai napsugarak, és úgy kapkodtam lábam a harmatos fűben, mint a libák a tarlón. Fáztam, a lábam szára égett a deres harmattól, sírni szerettem volna, olyan kegyetlennek éreztem apám kemény parancsát. De aztán felszáradt a harmat, átmelegült a tiszta reggeli levegő, és a malacok barátságosan rágcsálták körülöttem a füvet, reggeli időre úgy mentem már be a tanyába, mint aki kiállott egy próbát, s boldog voltam, mikor anyám azzal vett az ölébe, hogy jól van, kisfiam, ember lesz belőled.”2

Egy 40-es éveiben járó házaspár négy éve úgy döntött, hogy 15 évnyi „komoly szegénység” miatt elköltözik a fővárosból. Olyan falut kerestek, ahol a nyolc gyermekük helyben óvodába és iskolába járhat, kedvezőbb lakhatáshoz juthatnak és nem utolsósorban a bőrdíszműgyártással is foglalkozhatnak. Véletlen találtak a kis falura, itt fogyott ki az autóból a benzin…, ma is kalandos „kijövetelként” emlegetik azt az időszakot. A polgármester lehetőséget látott a bőrdíszművességben az akkor induló erdei iskola kapcsán, és hosszú távú biztosítékot is a helyi óvoda és alsó tagozat akkori és jövőbeni létszámát illetően. A hivatal felújította a tájház közvetlen szomszédjában álló önkormányzati épületet, melyben bérleti díj és a tájház gondozása fejében azóta is ott élnek, immár kilenc gyermekükkel. 

Míg tavaly az immár hagyományosnak számító kézműves és néptánc táborban a budapesti gyermekek a néphagyományok özönével találták szembe magukat3, idén egy újabb falusi közegben, egy különleges családi kultúra sajátságos életmódja volt a legkülönlegesebb élményünk. 

A tábornak vége lett, de a házban eltöltött pár óra benyomása (a gyerekek műhelybeli szorgos munkája és a rájuk csodálkozó fővárosi gyerekek, a játszótérről hazaérkező kisebbek vidám arcocskája, na és a sublótba beszökő szürke kiscica) számos gondolatot indított el bennem… 

Mi is a hagyomány, amely  nemcsak a népi kultúrában van jelen, hanem az élet egyik alapvető rendezőelve?

Azon vissza-visszatérő kérdésre, amely az általános iskolai hon- és népismeret tanítása kapcsán azt firtatja, hogy „[…] közvetíthető-e egyáltalán iskolában, iskolai metódusokkal a műveltségnek az az öröksége, amelynek alaptermészete, hogy nem iskolaszerű átadási metódusokkal, hanem a belenevelődéssel4 hagyományozódik, megannyi olyan tudás és képesség, mely az iskola mai formájától idegen? (Miközben tudván tudni, létkérdés, hogy ezek a tudások, képességek az iskolában közvetíttessenek, hiszen családi, kortárscsoporti, lakóközösségi kultúrából lényegében kivesztek.”5 – olyan speciális választ találtam, amelyben a tényleges belenevelődés mai, XXI. századi élő példáját ismerhettem meg! 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer Budapesten egy fiatal házaspár… 

János – aki eredetileg elektronikát tanult – és Bea – aki ápolónő – nem gondolták, hogy a bőrdíszművesség lesz a kenyerük. János a 90-es évek közepén ismerkedett meg a bőriparral, annak termékeivel és piacával. Sok iparosnál megfordult, ahol a szakma fortélyait ellesve megfogalmazta egyik legfontosabb irányelvét: csupán a bőrdíszművesség megtanulása nem elegendő, a szakma iránt igényesnek kell lenni, és nagy szükség van a kreativitásra is. A tapasztalás útja az ő esetében sem volt egyszerű, oly sokan dicsérték a munkáit, hogy eltúlozta a reális piaci lehetőségeket, csődbe került a család…

A Gábor-család azóta révbe került élete lehet-e az életre felkészítés sajátságos mintája? Mennyiben más az ő életvitelük, mint a mai családokat általában jellemző életforma? E kérdésekre kerestem a választ, egy újabb találkozás alkalmával.

Az első szerszámot a XVIII. kerületi bolhapiacon vették, a mintadarabok – melyek egyáltalán nem voltak jövedelmezők – az önkormányzati bérlakás kicsi asztalán készültek. Az akkori tapasztalatok – a tájház autentikus környezetében – mára a mai modern módszerek szerves részévé váltak. 

Közben sorra születtek a gyerekek, akik ma, 4, 5, 7, 9, 11, 13 (ikrek), 14, és 19 évesek. A gyerekek sokaságát igazából nem tervezték, de ha már megfogantak, annál nagyobb szeretettel várták, hátha az egy kislány (9 éves) mellé még születik leány! Azon is gondolkodtak, hogy kellene mellé örökbe fogadni egy kislányt, hogy ne legyen „egyedül”, de a procedúrától visszarettentek. 

A kisebbek helyben járnak – az összesen 36 fős – óvodába, és a felső tagozatig az iskolába is (a létszám 25 fő az 1. és 4., ill. 2. és 3. összevont osztályokban), míg a nagyobbak a falu helyi buszával Vácra utaznak tanulni.

„A hagyomány nemzedékeken keresztül öröklődik, meghatározza és szabályozza tagjainak mindennapi viselkedését, a közösséghez való viszonyát. Összetartó erőként működik egy kulturális csoporton belül. Minden emberi közösség létezésének egyik legfontosabb jellemzője, szervezi és alakítja tagjainak tevékenységét. A hagyomány megtanulása hosszú folyamat, egy kultúra teljes hagyományának elsajátítása valószínűleg csak akkor lehetséges, ha valaki azt az adott kultúra tagjaként tanulja meg.”6

Az iskolások közül hárman kitűnő tanulók, de a „leggyengébb” átlaga is 4,3. A legidősebb fiú az idén érettségizett, letelepedésük előtt még a fővárosban kezdte el a gimnáziumot. Az ő döntése volt, hogy négy évig hajnalban fél 5-kor kelt és napi 4 órát utazott. A tanulmányi eredményei alapján mehetett volna a Műszaki Egyetemre, de a család több okból másként döntött. A legfőbb érv az volt, hogy a bőrdíszművek (most leginkább tolltartókat, szemüvegtokokat, karkötőket gyártanak) eredetiségét, minőségét – és ezáltal a vásárlók körét is – úgy tudják megőrizni, ha a technikai hátterüket bővítik, így a fiú grafikai ismereteket és a mintázás-klisékészítés fortélyait tanulja meg a közeljövőben egy OKJ-s képzés keretében.

Tapasztalatuk az, hogy a vásárlók leginkább az olyan újításokat igénylik, amelyek egyediek, az egyre sikeresebb népi mintázatú cikkek előállításához szükségük van az új ismeretekre. 

A másik ok, hogy Attila nem most megy egyetemre, a család nagyságából is adódott. Ahhoz, hogy a későbbiekben mindegyik gyermek tanulása és továbbtanulása is finanszírozható legyen, először a legidősebb erejét és leendő szakismeretét a vállalkozásba forgatják vissza. (Tervezi, hogy a közeljövőben megtanulja az autóvezetést is, hogy a forgalmazásban is segíthessen.) A szülők arra ösztönzik a gyerekeket, hogy hosszú távon mindenki a saját képességeinek megfelelően vegye majd ki a részét a közös, kerek munkából: lesz, aki könyvel, külföldi üzletet köt, stb.

„A hagyomány-fogalmában az ismeretek átörökítésének és a tanulás folyamatának, a beleszületés tényének, a belenevelődés iskolán kívüli formáinak van meghatározó szerepe. A hagyomány tömör hazai definíciója szerint nemzedékről nemzedékre átadott és felhalmozott ismeret, tapasztalat, emlékezet.”Gunda Béla: Hagyomány és európaiság. Idézi: Paládi-Kovács Attila: A nemzeti kulturális örökség fogalma, tárgya. Örökség, hagyomány, néprajz. Honismeret, 2004. 2.

A családi vállalkozás felfele ível, ennek több oka is van. Az édesanya egyre több időt tud tölteni a műhelyben, amióta a legkisebb gyermek is óvodába jár. A nagyobbak is sokat segítenek, hétvégeken és főleg nyaranta. Sőt, alkalmanként a falubeli, egyetemet végzett, de munkanélküli fiatal segítsége is jól jön...

„A nevelés folyamata már a születés pillanatában megkezdődik, folyamatosan fejleszti az egyén szellemi erőit, átitatja az ember öntudatát, alakítja szokásait és nézeteit, felkelti érzéseit és érzelmeit. Az egyén ezen az öntudatlan nevelési folyamaton keresztül fokozatosan részesül az emberiség által eddig felhalmozott szellemi és erkölcsi javakból. Örököse lesz a civilizáció befektetett tőkéjének.”7

„Összhangban tudunk itt együtt dolgozni, a közös munka nagyon összehozott bennünket, jó a hangulat, sokat-sokat beszélgetünk. Már tudják, ha segítenek, van pénz arra is, amire vágynak, ha nem, akkor kevesebb. Megtanulták azt is, hogy nem a segélyekből kell élni, hogy mi nem a másokét vesszük el, hanem közösen, lelkiismeretesen dolgozunk a céljainkért! Jó példa erre a legutóbbi karácsony. Előtte annyit segítettek, hogy megérdemelték az Xboxot, vettünk egy újabb tévét, most pedig egy autóra gyűjtünk. Persze lehetett volna újra bőráruba fektetni, de így érezték, hogy hozzájárultak ahhoz, amire vágytak!”

A pedagógiai szakirodalom józan és reális jellemzőket fogalmaz meg a család ismérveit illetően. De az az egyedülálló életvitel, amelyet a Gábor család képvisel, azt példázza, hogy van mintaadó kivétel is. A családjuk olyan gazdasági egységként működik, ahol még a szükséges élelmiszerek egy részét is maguk termelik meg. Ennek nemcsak gazdasági oka van, hanem tudatosan figyelnek az egészségesebb táplálkozásra is (pl. a napi tejfogyasztást – ami 4-5 liternyi lenne – házi vajjal, sajttal, túróval váltják ki, ill. a kertben zöldségeket termesztenek). A gyerekek az otthoni munkában szigorú beosztással vesznek részt, így marad elegendő idejük a játékra is. („Itt nincs pláza, mint a nagyvárosokban, ahol programként «odakeveredik» a gyerek, viszont rendszeres a naplemente közös csodálata munka után!”). 

A családban működő nevelő erők és a támogató attitűd egyértelműen a gyerekek tanulmányi eredményeit is befolyásolják (bár nem szeretnek iskolába járni, mert még mindig csúfolják őket, hogy ilyen sokan vannak: „ingyenélők, gyüttmentek, parasztok”). 

A család egészséges apa- és anyamodellje (családi szerepek, munkamegosztás) megteremtik a gyereknevelés nélkülözhetetlen érzelmi nyugalmát, amely nemhogy a gyerekek korai kiszakadását, hanem inkább a szorosabb kötődését eredményezi (példa erre a legnagyobb gyermek esete, aki 7 éves korától él apjával), miközben nem határolódnak el a világ újdonságaitól, az új technikai eszközöktől, és kritikusabban szemlélik a divat változásait is.

„Eljárásaikban az ösztönösség, a hagyomány és a véletlen tapasztalat kusza szövedéke jelenik meg, s nem a tudományosan igazolt módszeresség […] Ma is igaz, hogy a mi társadalmi és kulturális föltételeink között a szeretet, a meghittség, az elismerés és bizalom iránti elementáris emberi szükségletek kielégítése csak a család keretei között lehetséges.”8

„Hajdan különlegeset úgy sikerült terveznem és készítenem, hogy tudtam, ettől függ, hogy tudok-e venni kenyeret a gyerekeimnek. Ez hatalmas tartalékokat szabadított fel!” 

A segélyek elutasítása kreativitást gerjeszt, a közös munka erős érzelmi köteléket sző, ezek együttes hatása a sokszor hangoztatott elveknél sokkal erőteljesebbé és hatékonyabbá vált a mindennapjaik gyakorlatában!

Nem az egykori néphagyományőrző pillanatokat idéztük fel, hanem az inspiráló népi környezet vonzásában élhető és működő „ébredező hagyományozás” élő mintájával találkoztunk Püspökszilágyon. Az, hogy a budapesti gyerekek vagy két órán keresztül figyelték a gyerekek és szüleik harmóniáját, egy újszerű felfedező élmény volt! 

A Gábor-család tevékenysége – lassan 20 esztendeje – bátorsággal, de a tudatos változtatás igényével indult, és mára a tapasztalás tanulságaival zajló elrendeltetett hagyományozás. Egy a mai modern életforma fenntartásához szükséges működő, működtethető társadalmi mechanizmust mutat be, melyben az aktívan használt kultúra, az örökített tudás egyre gazdagabb.

A család mindennapi életének napi tevékenysége, összeszokott munkája bizonyára képes lesz a felnövekvő generációnak is átörökíteni a boldoguláshoz, az élethez szükséges ismereteket, készségeket és érzelmeket. Jóllehet:

"Minden olyan felfogásról azonban, amely megkísérli előírni, milyen a jó család, milyen legyen a család, mi a rossz, mi a negatívum a családban, amit ki kellene köszörülni, előbb-utóbb kiderül, hogy a mögötte rejlő ideológia érvénye igencsak korlátozott, és a család nem olyan, nem lehet olyan (nem akar olyan lenni) amilyennek az elmélet képzeli."9

• 1. Török Gyula (é.n.): A zöldköves gyűrű, Budapest, 45. o.
• 2. Erdei Ferenc (é. n.): Parasztok, 5-6. o.
• 3. Gécziné Laskai Judit: „A néphagyomány ébren van”
• 4. Belenevelődés: a néprajz fogalma a szociológiában, pedagógiában inkább szocializációnak nevezett nevelődési folyamatra. Lényege: tudatos nevelői beavatkozás és intézményesülés nélkül a hagyományos társadalmakban a feladatvégzésben, munkavégzésben, az ünnepeken való részvétel során tanulja meg az új generáció az értékeket, normákat, tevékenységeket.
• 5. Trencsényi László: A tiszta forrás vize – kólásdobozból. Iskolakultúra, 1993. 6. sz. 91. o.
• 6. Magyar Nagylexikon, IX. kötet, szerk.: Glatz Ferenc, Magyar Nagylexikon Kiadó, 1999. 98. o.
• 7. John Dewey: Pedagógiai hitvallásom. In: A nevelés jellege és folyamata (szerk. Vág Ottó). Tankönyvkiadó, Budapest, 1976. 97. o.
• 8. Gombocz János – Trencsényi László: Változatok a pedagógiára, Okker Kiadó, Budapest, 2007.
• 9. Buda Béla: Kell-e reformálni a családot? In: Levendel L. - Zelnik J. (szerk.): Humán reform. Közművelődési Információs Vállalat, Budapest, 1989, 41-43. o.