Debreceni Boglárka: Almás 1-2

A fiúk természetesen már első este átlopakodtak hozzánk, de egyedül Rony ügye alakult biztatóan, Ádival. Beszélgetés közben fölmértük, hogy Gáló és Ádi kivételével a többiektől semmi jóra nem lehet számítani, mert a focistákon és az ufókon kívül más iránt nem igazán mutattak érdeklődést. Ebben az volt a tragikus, hogy Kovi is ez utóbbi kategóriába tartozott, Gáló pedig másod-unokatestvérként számításba se jöhetett. Az első este egyébként ténylegesen tragédiába torkollt, Gáló telebeszélte Cséká fejét különféle rémtörténetekkel, így Cséká aludni sem bírt, annyira félt, egész éjjel azt hajtogatta, hogy jönnek értünk. Mármint az ufók. 

Almás 1

Ritkán mehettem táborozni, de Mátraalmásra elengedtek a szüleim, mert az angoltábor elősegíti a gyermek értelmi fejlődését, nem úgy, mint a csúzlivalmókusralesés vagy a számháborúzás egy kullancsos bükkösben.

Akkoriban még fogalmam sem volt arról, hogy Almáson művésztelep működik, viszont irtóra tetszett a település neve, amikor először meghallottam az osztályfőnöki órán, miközben Éva néni ismertette a programot, képzeletemben hersegő almák és ménesek jelentek meg. Almás. Szinte éreztem a jonatán kemény, rugalmas héja alatt roppanó kásás húsát, édes levét a nyelvemen, a friss illatot, ami a gyümölcs belsejéből árad, a viaszos mag kesernyés bogárízét. Összefutott a nyál a számban, az almáról a pitére asszociáltam, a meleg almás pitére, az almásrácsos-diósra, amilyet Mamacic szokott sütni, rácsos tetején kávédarálóban őrölt, finom porcukor. Lassan, kínosan lassan távolodtam el kicsöngetéskor az almakompót, az almás vaníliapuding és a gyümölcssaláta csábító délibábjaitól, de az álmodozás nem ért véget. Hazafelé baktatva, míg Boróka a Rapülők Mi kéne, ha volna című számát énekelte, fantáziáimban almásderesek vágtáztak, repültek, mint Nagycsillag, a hóka pej, a téeszistálló mögött elterülő réten, sárga sörényük lobogott a szélben, inas lábuk minden rugaszkodásnál megfeszült. Boróka egész úton a karomat rángatta, na, énekelj már, Bogáncs! Miért nem énekelsz? Énekeltem. Áj lav juh! Szeretlek, Mátraalmás! Még tíz nap…

A tábor a nyári szünet második hetében kezdődött. Anyámmal legalább százszor összevesztünk indulás előtt, kinyúlt melegítőket, csipitrikiket akart bepakolni a hátizsákomba, és tornacipőt, miután rendre kihajigálta a táskámból az összes fodros ruhát, még a rózsaszín lepkés szandimat is, amit körültekintően becsomagoltam egy nógrádkeres zsírpapírdarabba, nehogy lekopjon róla a lepke. Végül kompromisszumot kötöttünk, maradt a testhez simuló, pamut, pántos fekete ruha, három hatalmas ciklámen fodorral az alján, valójában abból a három fodorból állt az egész szoknyarész, a fodrok szélét fekete passzék díszítették, és magammal vihettem a halványkék, pliszírozott rucimat is. Kékangyal, harang alakú szoknya, fodordísszel, természetesen, felsőrészén, a két mellem helyén, apró, színes virágok. Egy baj volt vele, nem lehetett benne sörögni, illetve lehetett, csak nem pörgött ki annyira, hogy kilátszódjon alóla a bugyim, így a hatás mindig elmaradt. A fekete-ciklámen viszont igazi lambadaruhának számított, irigykedtek miatta a lányok. Sós kis nyuszi boj…

A tábor ideje alatt erotikusan túlfűtött volt a légkör. Cséká, Boróka, Porsa, Rony és én rögtön elfoglaltuk a középső faházat. Ronyval és Borókával bepakoltunk az alsó szintre, Cséká és Porsa az emeleten rendezkedett be. Az idillt az első napon két dolog zavarta meg, a reggeli torna Andi nénivel meg az angolozás. Már nem emlékszem pontosan, milyen igeragozásokkal kínoztak minket napi rendszerességgel, az viszont kristálytisztán megragadt az emlékezetemben, hogy az egyik foglalkozáson szmájlikat készítettünk, sárga kartonpapírból és gyógyszeres levelekből, gyógyszertartó műanyagbuborékok lettek a Smiley szemei, a hólyagokba kölest tettünk, a szemeket végül fekete filctollal rajzoltuk körbe. A kézműves foglalkozás ideje alatt megtanultuk Bobby McFerrin donwöribíhepijének a szövegét, a dal hetek óta vezette a lányok slágerlistáját. Úhuhuhuhuhúhuhuhuhuhú…

Már akkor, az első napon a záró estére készültünk. Egyetlen, ám igencsak komoly probléma merült fel a bulival, illetve az addig tartó, hosszú időszakkal kapcsolatban, kié lesz Kovi? Cséká, Boróka és én ugyanis Koviba voltunk szerelmesek, mindhárman. Visszagondolva, érdekes, miért nem rivalizáltunk, teljes természetességgel kezeltük a helyzetet, mintha eredendően így kellene lennie, hogy mindhárman a Koviba, mert a legjobb barátnők ugyanabba a srácba zúgnak bele. Mindegy, így legalább könnyebben szemmel tarthattuk, mit csinál, merre néz, kivel van, mit mond, sóhajt, nem sóhajt. Az egyértelműen kiderült, hogy Kovi minket, hármunkat csíp a legjobban a lányok közül, de vajon kinek ajándékozza az aranyalmást?

A foglalkozások minden nap délután négy körül értek véget, négykor vad gyorsasággal átöltöztünk, megfésülködtünk, és elfoglaltuk a vadleseket. Cséká a padlásszoba ablakából kémlelte a terepet, onnan éppen a focipályára látott, mellesleg belátta a tábor egész területét. Persze úgy tett, mintha csak friss levegőt szippantana, amikor kihajol az ablakon. Mivel a lenti szoba ablakát nyitva hagytuk, hagy szellőzzön napközben a dohos házikó, az ablakpárkányra helyezett My little pony eperillatát Cséká még a magasban is érezte, bőszen hangoztatta, szintén az ellenség megtévesztése végett, milyen isteni a pónim illata!

Mi, Borókával, a ház előtt állva csacsarásztunk, ha a fiúk felénk kanyarodtak, meginvitáltuk őket egy esti kártyapartira. Rony és Porsa a focipálya szélén sétálgattak, hasonló megfontolásból. Általában sikerült feltűnés nélkül kijátszani Nyilasi tanárnő figyelmét, aki föl-alá járkált közöttünk, árgus szemekkel kémlelve, vajon nem lépik-e át a kislányok az illendőség határait.

A fiúk természetesen már első este átlopakodtak hozzánk, de egyedül Rony ügye alakult biztatóan, Ádival. Beszélgetés közben fölmértük, hogy Gáló és Ádi kivételével a többiektől semmi jóra nem lehet számítani, mert a focistákon és az ufókon kívül más iránt nem igazán mutattak érdeklődést. Ebben az volt a tragikus, hogy Kovi is ez utóbbi kategóriába tartozott, Gáló pedig másod-unokatestvérként számításba se jöhetett. Az első este egyébként ténylegesen tragédiába torkollt, Gáló telebeszélte Cséká fejét különféle rémtörténetekkel, így Cséká aludni sem bírt, annyira félt, egész éjjel azt hajtogatta, hogy jönnek értünk. Mármint az ufók. Attól rettegett, hogy álmában elviszi egy repülő csészealj. Vagy már el is vitte, mert pöttyös a keze. Folyton az anyajegyeket számolgatta a karján, állítólag, ha egy földi halandót elvisznek az űrlények, az űrutazás után megjelenik egy új anyajegy a felső végtagok valamelyikén. Végül Cséká megkért, hogy költözzek föl hozzá az emeletre, aludjak vele. Azt hiszem, a többiekben nem bízott eléggé, Boróka speciál úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Nem nagyon fűlött a fogam az egyágyonalváshoz, egyetlen porcikám sem kívánta a keskeny sezlonyon való szoroskodást, mégis vállaltam a kényelmetlenséget. Az együttalvás viccesre sikerült, én az ágy szélen feküdtem, ezért állandóan leestem a földre, Cséká pedig a falhoz tapadt, mint a pióca a lábszárra, annyira ügyeltünk mindketten, hogy a másiknak legyen elég tere. Amikor végre sikerült rendesen elhelyezkedni, és elpilledtem, Cséká éktelen visításba kezdett, olyan hangerővel sikított fel az éjszaka közepén, hogy a horrorfilmekben szereplő áldozatok is megirigyelhették volna. A sikoly ívét egy hatalmas koppanás szakította meg, Cséká, miközben ijedtében hirtelen felugrott az ágyról, bevágta a fejét a faház rézsútosan lejtő mennyezetének egyik tartógerendájába. Miközben fordultam, véletlenül a kezéhez értem álmomban, ő meg azt hitte, eljöttek értünk. Egy órán keresztül küzdöttünk a gugával, hátha sikerül visszatuszkolni a kitüremkedő, lila púpot a fejébe, hideg kés helyett műanyag kanállal. Aludni úgysem tudtunk, a lányokat kitörte a frász.

A második napon, a tóparton és a környező erdőben tett kirándulás után, felajzott állapotba kerültünk. Este a legszebb ruháinkba öltöztünk, az első nap tapasztalatai alapján kifundáltuk, hogy jobb, ha nem bízunk semmit a véletlenre. Amennyiben a fodribodri ruhaköltemények, meg a rafinált copfok sem váltanak ki megfelelő reakciót, nincs mit tenni, a fiúk menthetetlenek. Kissé szkeptikusak lettünk, irigyeltük Porsát, aki ugyan nem tudtuk, mit várt, de azt nagyon.

Nyilasi Anikó anyukája azonban meghiúsította a terveinket, leleplezett minket. Éjjel, mint a vidra, titokban osont a házak között, pislogó elemlámpával a kezében, hallgatózott. Amikor a fiúk pisszegve elindultak a portánk felé, hirtelen rájuk világított, mint a smasszer a szökni készülő bűnözőkre. Kiabálni kezdett, hogy takarodjanak vissza a vackukba, aludni. Mi a sötétből figyeltük az eseményeket. A fiúk behúzták a fülüket, gondolom a farkukat is, meghátráltak. Nagy csalódás volt, jobbnak láttuk, ha gyorsan bebújunk az ágyba és alvást színlelünk, mintha semmiről sem tudnánk. Nyilasi két percen belül megjelent a bejáratnál, lopakodott. Nem kapcsolta fel a villanyt, az elemlámpát a pulóvere alá rejtette. Amikor a szobánkba ért, gyors mozdulatokkal lerántotta mindhármunkról a takarót. Nahát, nahát, kislányok, hova, hova? Vagy vendégfogadásra készültetek? Vigyorgott. Persze mi sehová sem készültünk, nyugovóra tértünk, felvettük a hálóruhánkat, ugyebár… Nem hitt nekünk, megparancsolta, hogy azonnal öltözzünk át, pizsamába. Egész éjszaka a ház körül ólálkodott, tízpercenként elköhentette magát, jelzésértékkel. Órákig forgolódtunk, hátha megunja a strázsálást, és akkor jöhetnek, mármint a srácok, nem az ufók, de Nyilasi nem unta meg, sőt, az elkövetkezendő néhány napban sem talált magának jobb szórakozást a háremőrségnél, ott lihegett a nyakunkba. Bezzeg Cséká sikolya első este nem mozdította ki a flegmájából!

Mélységes szomorúság töltötte el a szívünket, úrrá lett rajtunk a reménytelenség. Bridget Jones érezhette magát hasonlóan, amikor esténként beírta a naplójába a gyengén-változókat, 63 kiló, 4 vodka, 25 szál cigi, pasi 0. A mai napig állítom, hogy ezért tört ki a járvány az ötödik napon, amikor már mindenki feladta.

Furcsa. Visszagondolva, elég sokáig vártam a tábor után is a herceget, aki soha nem jött el, rajta kívülálló okok miatt. Ugyanolyan lázas, almásizgalommal.

Almás 2

Nem. Egyáltalán nem zavar Bogáncs stílusa, én magam is egy picit olyan vagyok, mint ő, csak ahogy öregszem, az efféle nonkonformizmus egyre nehezebben megy nekem.

Nemrég tudtam meg, hogy Bogáncs sznob kisfiúnak tartott általánosban, ez tetszik, mivel azt mutatja, van tartásom, és azt is, hogy őszintén tudunk beszélni egymással. Egész jól feldolgoztam az információt, vagyis képes vagyok önkritikát gyakorolni, ami jó.

Érdekes, egyes emberekkel időnként keresztezzük egymás útjait. Valami oka lehet annak, hogy Bogánccsal különös élethelyzetekben sodródunk egymás mellé. Évekkel a nyolcadikos ballagás után találkoztunk ismét, szülővárosunkban, Pécsen, a plázában, amikor ő már régóta Győrben lakott, én pedig Budapesten. Sem azelőtt, sem azután nem jártam a pécsi plázában. Miért pont akkor, miért pont ott? Igazából nincs rá értelmes magyarázat. A második furcsa találkozásra Füleken került sor, négy évvel ezelőtt. Egy kávézó teraszán ültem a családommal, kapucsínót iszogattunk, amikor megjelent Bogáncs az édesanyjával. Azóta nem jártunk a felvidéki kisvárosban, egyiken sem. Sorolhatnám a képtelenebbnél képtelenebb helyszíneket, de nem teszem, ez a két eset is kellőképpen rávilágít a helyzetek rejtélyességére. A találkozások esetlegességi együtthatója mindkétszer a nullához közelítene normál esetben, a valószínűség-számítás szerint biztosan. Persze, nincsenek véletlenek.

A másik, ami szöget ütött a fejembe, egy előre lefixált ebéd alkalmával, amikor szóba kerültek a régi, közös élmények, hogy mennyire különböző a férfiak és a nők gondolkodásmódja. Mindig is foglalkoztatott a kérdés, ugyan mit tudhatott a Kovi, mert ugye, a legszebb lányok belé voltak szerelmesek felső tagozatban, ezért rákérdeztem. Bogáncs megerősített a hitemben, Csékával és Borókával valóban Koviba voltak szerelmesek, sőt, elárulta, hogy ő személy szerint már alsó tagozatban is iránta táplált gyengéd érzelmeket, de a dolog miértjére nem tudott értelmes, elfogadható magyarázatot adni. A kiállása, talán.

Hogy valóban mennyire másként látják a világot az ellenkező nem képviselői, az a Bogánccsal folytatott levelezésünkből is kiderült. Az egyik levelemben írtam neki Mátraházáról, karácsony után ott síeltünk a húgommal. Emlékeim szerint a mátraházi táborban betegedett meg az egész osztály. Bogáncs felhívta a figyelmemet fatális tévedésemre. El kellett ismernem, hogy valóban Mátraalmáson kaptunk ételmérgezést, nem Mátraházán, pontosabban Almáson kapott az osztály ételmérgezést, kettőnk kivételével. Abban a levélben visszaemlékezett a tábori élményekre, igazi nőhöz méltón végigcsivitelte az egész e-mailt. Akkor vált világossá számomra, hogy olyasvalaki nem tárhatja fel a női lélek titkát, akiben még az sem tudatosult, hogy az almási tábor légköre mennyire túlfűtött volt, erotikával. Azért arra emlékszem, hogy ott jelent meg Viri vagy Bori, hirtelen nem jut eszembe, melyikük, mert hát unokatestvérek, de az tuti, hogy felbukkanása a fiúk körében nagy feltűnést keltett.

Attól tartok, kimaradtam valamiből. Talán ez az, amit Kovi tudott, jókor lenni, jó helyen.

Szóval, folyamatosan kísért a gyermekkorom, lám, most is ebből indul ki minden, ez az origó, Bogáncs is mindig felbukkan váratlanul, lehetetlen helyszíneken. Ha már Mátra, az öreg néni őzikéje lehetett ilyen. Igazából alig ismerem őt, mindig furcsa dolgokon vihogott az isiben és átnézett a padok közti linóleumfolyosók felett, mintha titkokat tudna. Bizonyára tud is. Képtelenség megfejteni. Igen, ő is ott volt Mátraalmáson, ahol a gondnok, aki biztos, hogy titkok tudója volt, belesúgta az élet nagy, előttünk még rejtőzködő igazságait az idősebb fiúk fülébe, nekünk viszont egykedvűen dobta vissza a focipályára a labdát, ha elgurult. A nyiladozó férfiértelmet karbantartó gondnok rejtélyes szavai azóta lidércként kísértenek, vissza-visszatérnek, mint a felrúgott labda, amit nem lehet kétszer ugyanúgy eltalálni, mégis rúgni kell, gólt kell vele lőni vagy le kell passzolni, mindegy, megtartani nem lehet.

A tábor helyszínét osztályfőnöki órán választottuk ki. Már a nyári szünet kezdete előtt irtóra vártam az indulás időpontját, az első perctől fogva fontos volt számomra az angol nyelv, az angol iránt táplált szeretetem a mai napig megmaradt. Azóta természetesen perfekt beszélek franciául is, hiszen elengedhetetlenül fontos a nyelvismeret ahhoz, hogy idegen embereket, kultúrákat tanulmányozzon az ember. Persze, ha jobban belegondolok, ezek a majd harminc éves férfi gondolatai. Gyerekkoromban valószínűleg fittyet hánytam az angolra, akkor még volt „fílingje” az életemnek, eszembe se jutott, hogy az almási tábor nyelvi, a közös futballozásokat vártam, az almaligeteket, a lányokat, a hegyeket.

Különös, sosem táboroztunk síkvidéken, pedig Pécs, ahol felnőttem, hegyek között fekszik. A síkvidéken nincs semmi látnivaló, a Hortobágyi Nemzeti Park az autóútról nézve csupán kopár szik sarja, ég a napmelegtől, sáskák hemzsegnek ott mindenütt. A hegyvidékről csak valamit tenni megy az ember a síkságra.

Almáson minden reggel tornával indítottuk a napot, ami ellen lázadoztam, úgy éreztem, tíz perc focinak több értelme lenne, mint száz karhajlításnak, törzskörzéseknek és guggolásnak, nem beszélve a fekvőtámaszokról, tesi után pedig, felfrissült aggyal rengeteg ismeretet sajátítottunk el a nap folyamán. Játékos formában, illetve komoly munkával rágtuk át magunkat az igeidőkön, az anglicizmusokon. Mindez csak akkor ugrott be, amikor Bogáncs emlékeztetett rá. Idétlen kis dalokat kántáltunk, mondókákat, gondolom a lányok kedvéért, eredeti hanggal, szinkron nélkül néztük a Supermant, amit a tágas közösségi helyiségben vetítettek, de nem igazán nyerte el a tetszésemet, mert gagyi technikával készült. Kicsi gyerekkorom óta fontos számomra a minőség, a neveltetésem és alapvető érdeklődésem miatt, valószínűleg ezért volt objektíve kevés közös nevező köztem és egyes osztálytársaim között. Bogáncs éppen ezért a következőképpen képzeli el a visszaemlékezésemet. Többen panaszkodtak a megfeszített tempóra, hogy mennyi időt elvesznek a merev szabályok a közösségi életből, de én már akkor is úgy véltem, a szabadság inkább lelkiállapot, semmint fizikai valóság. Valamint, minél jobban beszélsz idegen nyelveket, annál szabadabban mozoghatsz a világban, na, nem kilenc évesen, majd később! Egyszer beérik a gyümölcs. Ártalmas ennyire szenzitíven élni, amennyire osztálytársnőim éltek, gondolni kell a jövőre. Fel, fel, a csillagokig! hangzott iskolánk jelmondata, ezt tartottam szem előtt. We’re the Champions, my friends! Ez a dal volt az angol tagozatos osztály, osztályunk, indulója, ha szabad így mondanom. Kilencévesen még csak viszonylagos szabadság van, tudati szinten is, akkor inkább készüljön az ember az életre, a felnőtt létre, mint hogy fél órával többet focizzon, kacsázzon a tóparton a kelleténél, nem igaz? Különben, fogalmam sincs, miként gondolkoztam akkoriban a szabadságról, vagy gondolkoztam-e ezen, egyáltalán. Ami fontos volt, megmaradt.

Rosszul látja. A faházban Mikivel, Micával, Badzsóval és Tomikával laktunk együtt, talán még Pocok is ott aludt. Élveztem a ház recsegését-ropogását, az egyenfaházszagot. A létesítmény különbözött a szlovák erdei iskolák Tátrában meredező, fehér falú betonkockáitól. Szerencsére megkíméltek minket a mű-organikus fehér fal és a barna lambéria együttesének látványától. Mindenki hozta a kedvenc matchboxát, felöltöttük zipzáras-kapucnis melegítő felsőinket és foglalkozás után naponta eljártunk a helyi kricsmibe, ahol Eskimo jégkrémet lehetett kapni, csoki-vaníliást és vanília-puncsosat, fapálcikával. Aztán estig rúgtuk a bőrt. A focipálya kiváló volt, egyenletes, szép zöld fű borította. Néhol nedves, sáros rétegeken csúszkáltunk. Egyik oldalán drótkerítés, a másikon a behajtó út, semmi más. Ha a kerítés felé támadtunk, ritkábban lőttük messzire a lasztit, de nehezebb volt érte menni a pálya melletti bozótos, lejtős részen. Ha a másik oldalon rúgtuk, a labda állandóan elgurult, erősebb lövéseknél a pálya végén álló kőház falához csapódott, összesározva azt. Kovi lett az egyik állandó kapus, stoplis cipőben játszott, kesztyűben állt a háló előtt, lábszárvédő nélkül. Jól védett, szinte soha nem hibázott.

Esténként mi is nehezen aludtunk, lázban égtünk, mert majd jönnek a lányok… Nyilasi, a rendfenntartó rettegésben tartott minket, állandóan körözött, mint bomló tetemek fölött a dögkeselyű, pedig nálunk igazán nem volt semmi ramazúri. Társadalmi munkában felügyelte a leányát. Nyilasi férje egy későbbi, baseli kiránduláson homoszexuális etalonként ivódott be fejlődő kamaszkori emlékezetünkbe, kimunkált felsőtestével a felnőttkor sokasodó kérdéseinek egyikét vésve örökre a tudatunkba. Visszatekintve tehát nem csoda, hogy Nyilasi ilyen férfiasan állta, egészen pontosan dagasztotta a sarat, valószínűleg otthon is ő hordta a nadrágot.

Mi tényleg nem zavartunk sok vizet Badzsóékkal. Pocokkal órákon keresztül farkasszemet néztünk. Aki előbb kacsintott, az büntetésfeladatot kapott, annak ki kellett osonni az udvarra, tenni egy kört, lehetőleg anélkül, hogy Nyilasi észrevegye. Most már tisztán látom, mindez azért bizonyult veszélyes vállalkozásnak, mert Nyilasi egy-egy büntetéskör alkalmával azt hihette, hogy a lányokhoz készülünk, hogy megcsodáljuk őket fodros, színes ruhakölteményeikben. Töredelmesen bevallom, eszünkbe se jutott. Igen, ezt tudhatta Kovi, magabiztosan, kackiásan járni-kelni a világban, a lányok között. Ő biztosan nem ült a faházban, a babérjain!

Részletes emlékeim egyébként nem maradtak Almásról. Arra emlékszem, hogy szegény Tomika mennyit szenvedett, amikor az ötödik napon kitört a járvány. Feltételezem, belebetegedtünk abba, hogy nem jöttek a lányok. Mégis legtisztábban az a kép él bennem, amikor hazafelé jövet a zöld Skodánkkal, az abban az időben kifejezetten menő 120 GLS-essel, megálltunk a frissen megnyílt fehérvári OMV kútnál, ahol fotocellás ajtó működött, olyan, amilyet addig csak nyugaton láttam. Magától kinyílt, ha odamentem! Ja, igen, meg az ufókra, azokkal aztán lehetett riogatni a lányokat!

A lányokról jelen pillanatban szinte semmit sem tudok. Porsa neve nemrég fölmerült otthon, olyan kontextusban, hogy annak idején a gimiben nagy nehezen magához édesgetett egy fiút anya osztályából, és most, tíz év után dobta. Nem tudtam mit kezdeni az információval.

Különben, furcsa, Bogáncsért is zöld, 120 GLS-es Skodával jöttek a tábor végén a nagyszülei… A legfurcsább azonban az, hogy a gondnok szavai belvárosi albérletek falai között visszhangzanak, még évek múltán is. Mint a világmegváltó gondolatok, profánul és kiszámíthatatlanul törnek a felszínre. Örökre a tudatomba vésődtek, mint az átélt szerelmek és csalódások, dédelgettem őket magamban, ízlelgettem, akár a félhomályban, metróállomásokon, pályaudvarokon, füstös bárokban lopott csókokat, a kapualjakban, lépcsőfordulókban betetőzött gyönyört. A gondnok szavaival együtt örökre befészkelte magát a lelkembe a kétely. Mi van, ha mégis neki van igaza, és az ideális nő százhúsz centi és… khm… kockafeje van?!