Trencsényi László: Áprily tanár úr
Az emlékezéseket Imre Lajos gyűjtötte egybe, Fenyő D. György végezte a szerkesztői munkát a tőle megszokott gondossággal. A kolozsvári Erdélyi Református Egyházkerület és a budapesti Kálvin Kiadó jegyzi a kötetet. Megjelent 2011-ben. A visszaemlékezők közt Vita Zsigmond, Dávid Gyula, Borzsák István, Tálasi Istvánné Varga Anna, Ujfalusy Klára, Nemes Nagy Ágnes, H. Kiss Judit, Tusa Erzsébet, Lőrincze Lajos, Domonkosné Ozoray Márta, György Ágnes, Nagyné Hrabovszky Anna, A. Nagy Zsuzsa, Korbuly Judit, Szabó Imréné Szabó Éva, Veressné Deák Éva, Frank Vera. Felbukkan Kéryné Soós Júlia emlékező írása is.
Vajon készült-e már olyan tanári emlékkötet, melyben a „rossztanulók” vallomásait gyűjtötték össze, a kudarcba fulladt reménységekét, a renitensekét, a szemtelenekét, a nem szeretett különcökét, a hátsó padban rejtezőkét? Nem tudok ilyenről.
A tanári emlékkönyvekbe a hűségesek, a jótanulók írnak emlékezéseket, akik érezték a Mester szerető, simogató tekintetét, akiknek egyszerre volt meleg otthon és biztonságos űrrepülőtér az iskolájuk.
Amíg érdeklődéssel várjuk egy ilyen „antialbum” megjelenését, addig nyugodtan meggyőződhetünk arról, hogy Jékely Lajos igazgató úrról sem Nagyenyeden, sem Kolozsváron, sem Budapesten nem született volna ilyen visszaemlékezés.
A szelíd szavú, természetszerető tanárról – aki pályája „csúcsán” (1934-től tíz éven át) a főváros „tetején” emelt Baar-Madas Református Leánygimnázium igazgatója volt – több visszaemlékező megjegyzi, hogy név szerint ismerte mind az ötszáz növendékét, hogy minden tanulmányi kirándulásra elutazott, végigdalolta az utat, minden növényt, minden erdei jószágot is nevén szólított, hogy kreativitásra ösztönző dolgozatcímeket adott, hogy nevéhez fűződik az iskola tanév végi ünnepi napjainak hagyománya, hogy kezdeményezésére cserélték le a matrózblúzt a rajztanár tervezte buzsáki hímzéssel díszített csinos öltözetre, hogy szembetűnően gyakran látogatott órákat, gondos – „kritikus baráthoz” méltó – feljegyzéseket készítet, s „viszonthívta” hospitálni saját érzékeny magyaróráira kollégáit. Hogy kezdeményezésére Ady – korában végképp szokatlanul – három érettségi tétel kiindulópontja is volt. Még a korábbi, nagyenyedi kezdő évekről jegyzik fel elismeréssel, hogy milyen tehetséggel korcsolyázott fiatal feleségével a kollégium udvarára öntött jégpályán.
Felragyog a visszaemlékezésekben az a fegyelmezési metódus, amikor csupán annyit kellett szólni a beszélgetőre: „Te is fiam, Benki?”.
Ugyancsak enyedi történet, amikor a kirándulásra jó cipő híján csatlakozni nem tudó diáknak ő adja oda a javítás árát (mint egy értelmiségi Csoszogi bácsi). Szép a történet. A fiú az emlékek szerint megvitte a kölcsönzött pénzt.
– Megérte a kirándulás a cipőtalpat?
– Meg.
– Akkor kvittek vagyunk… Bizonyára jóra fogod költeni.
Máskor a fogorvosnál engedte előzékenyen maga elé diákját.
Másik történet, amikor méltányosságból megadta a továbbhaladáshoz szükséges osztályzatot vizsgán annak a tanulónak, aki előző nap vesztette el szeretett családtagját.
A kollégák emlékezetében is hasonló kép él. A próbatanításon a kint felejtett szótár helyett izgalmában a sárgarigót saját füttyszavával megidéző tanárnőnek természetesen lesz helye a tantestületben.
Az is hozzátartozik Jékely igazgató úr emberségének rajzolatához, hogy miközben a fruskák az iskolában izgatottan olvastak egy-egy új Áprily-verset (hiszen ő rejtezett a költői név mögött), az iskolában a verskedvelő tanulók az ő írásaiból nem szavalhattak.
Sorolhatnám a szívet-lelket melengető példákat.
Eggyel zárom.
Miért is hagyta ott az 1943/44-es tanévben Jékely/Áprily igazgató úr a Baar-Madast? Mert nem vállalta, nem vállalhatta, hogy a zsidótörvényeknek engedelmeskedve növendékeket kelljen kizárnia az iskola közösségéből.
„Jó itt nekünk az áruló-soron. / jó itt az edző, nyugtató magasság” – írta öniróniával visegrádi remeteségében Görgey Artúr utcájában.
A parajdi gyerekkort vesztvén Jékely/Áprily pontosan tudta, miről van szó.
Akkor is, ha költőként leírt szavai is a megbékélő, szelíd emberre utalnak.
Az emlékezéseket Imre Lajos gyűjtötte egybe, Fenyő D. György végezte a szerkesztői munkát a tőle megszokott gondossággal. A kolozsvári Erdélyi Református Egyházkerület és a budapesti Kálvin Kiadó jegyzi a kötetet. Megjelent 2011-ben. A visszaemlékezők közt Vita Zsigmond, Dávid Gyula, Borzsák István, Tálasi Istvánné Varga Anna, Ujfalusy Klára, Nemes Nagy Ágnes, H. Kiss Judit, Tusa Erzsébet, Lőrincze Lajos, Domonkosné Ozoray Márta, György Ágnes, Nagyné Hrabovszky Anna, A. Nagy Zsuzsa, Korbuly Judit, Szabó Imréné Szabó Éva, Veressné Deák Éva, Frank Vera. Felbukkan Kéryné Soós Júlia emlékező írása is.
Megannyi jótanuló.
De ha nem volt más?