Adler individuálpszichológiájának hatása...

By knauszi on 2019. jún. 14. - 12:52

Alfred Adler. Forrás: https://www.vision.org

...a nevelésben. Nagy Edit írása

Az adleri individuálpszichológia a lelki rendellenességekre és szociális problémákra összpontosít, és ebben a bátorító nevelésnek van kiemelt szerepe.

Bevezetés

Adler úgy tekintett a személyiségre, mint egységes rendszerre, ezáltal iskolájának az individuálpszichológia elnevezést adta.Freud pszichoanalízisének, illetve Adler individuálpszichológiájának (IP) elméleti különbségét az adja, hogy Adler a tudatos szférát helyezte a személyiség középpontjába, így a tudattalan kissé háttérbe szorult, illetve másképp is értelmeződött. Pontosabban az IP elvetette azt a freudi nézetet, amely szerint a két szféra közötti konfliktus kibékíthetetlen, és azt vallotta, hogy a tudatos és tudattalan folyamatok a pszichikum struktúráján belül egységet alkotnak. A tudattalan alatt pedig azokat a tartalmakat értette (életstílus, fiktív célok), amelyeket a személy nem tud magáról, ismeretlenek számára. (Bagdy–Klein 2006)

Az IP az embert öntudatos lénynek tekinti, aki általában tisztában van viselkedése okaival, értelmével, és nincs olyan mértékben kiszolgáltatva a tudattalan vágyainak, ösztöneinek, mint ahogy azt Freud feltételezi. (Adler 1998)

Az IP elméleti kereteinek bemutatása

Az individuálpszichológiában a személyiség egyedi, Adler szerint a humán, társas érdekek formálják a személyiséget. A személyiség egy egységes rendszer, amely a célkitűzései alapján megérthető. Az ember a cél elérésére törekszik, minden emberi megnyilvánulásnak, valamint viselkedésnek célja van. Az egyénnek célt kell találnia önmaga számára abban a világban, abban a környezetben, amelyben él. Adler szerint, ha egy embernek megváltoztatjuk a célját, akkor az embert változtatjuk meg. Az ember a sorsának az aktív alakítója. Alfred Adler az életcélt életstílusnak nevezi. A gyerekek körülbelül négy éves korukra alakítják ki a saját életstílusukat. Az ember kreatív, olyan élményeket keres, amelyekkel megvalósíthatja életstílusát. Egyedisége az egyéni életstílusából következik. Az életstílus központi eleme a fölényre törekvés.

A fölényre törekvést a kisebbségi érzés hozza elő. A fölény célul tűzését befolyásolja a közösségérzés nagysága is. Nem ítélhetünk meg sem gyermeket, sem felnőttet anélkül, hogy összehasonlítást ne tennénk közösségérzése és az ahhoz járuló hatalmi és fölényre törekvése között. A célt úgy tűzik ki, hogy annak elérése lehetőséget nyújtson arra, hogy fölényüket érezzék, vagy, hogy énjüket olyan magasra emeljék, ahol az életet már élni érdemesnek látják.

Ez az a cél, amely az érzetnek értéket ad. Abban az időben, amikor a hatalomra törekvés keletkezik, nehezen tudjuk magunkat a gyermekkel megértetni. A zabolátlan hatalmi törekvés elfajulásokra vezet a gyermeki lelki élet fejlődésében, úgyhogy bátorsága hetykeséggé, engedelmessége gyávasággá válik. Gyengédségét arra használja, hogy a többieket engedékenységre, szófogadásra, alárendeltségre bírja. (Adler 1994)

Az IP nevelési koncepciója

Alfred Adler pszichológiája kihat a nevelésre. Az adleri individuálpszichológia a lelki rendellenességekre és szociális problémákra összpontosít, és ebben a bátorító nevelésnek van kiemelt szerepe. A nevelésnek fel kell készítenie a gyermeket a szociálisan elvárt magatartásra. (Adler 1994)

A gyermeket meg kell érteni, és figyelembe venni a fejlettségét: például egy három- négy-vagy hatéves gyermekre észérvekkel nem tudunk hatni. Pozitívan kell meg fogalmazni az elvárásokat, tehát például miután elkészítette a házi feladatot, mehet játszani. A helyes viselkedést úgy lehet elősegíteni, ha bátorítják, ha segítik, hogy elérjék a céljukat a megfelelő úton. A nevelésben a harc elkerülésének egyetlen módja az, ha a gyermeket nem tárgynak vagy alanynak, hanem teljesen egyenrangú embertársnak tekintjük. A gyermek elleni harc mindig kilátástalan. A gyermeket erőszak alkalmazásával sohasem lehet legyőzni, vagy az együttműködésnek megnyerni. A büntetés, mindenekelőtt a testi fenyítés mindig ártalmas a gyermekekre nézve. Adler szerint a gyermeket nem dicsérni, hanem bátorítani kell, nem büntetni, hanem a megfelelő szembesülés kell a jó neveléshez.

Az adleri pszichológiában a bátorítás bemutatásánál elemeznünk kell a családkonstellációt. Minden gyermek más szerepet játszik a családban. Adler különleges jelentőséget tulajdonít a családon belül a testvérek közötti viszonyoknak és az újonnan megszülető gyerekek helyzetének. Különösen az első és a második gyermek nagyon is figyelik egymást, ahol az egyik sikeres, ott a másik feladja, és ahol a másik gyengeséget mutat, ott fogja az egyik a sikert keresni. A rivalizálás gyakran megmutatkozik, a kisebbik testvér kiszolgáltatottnak érzi magát, előtte áll egy testvér, aki mindig megelőzi őt. Amelyiküknek sikerül felülkerekedni a másikon, annak nagyobb lehetősége lesz arra, hogy az életben is sikeres legyen, míg a másik hajlamos lesz a kudarcra. Napjainkban a szülők képesek mindent feláldozni gyermekük érdekében. Az individuálpszichológia nemcsak a gyermek negatív lelki magatartásának megszüntetésére törekszik, hanem meg akarja mutatni az életfeladatok pozitív megválaszolásának az útját is. (Brezsnyánszky 1998)

Sokan úgy gondolják, hogy a jutalmazással és a büntetéssel nincs semmi gond. A helyes magatartást megjutalmazzák, a helytelent pedig megbüntetik. De a gond az, hogy mit találunk helyesnek, és mit helytelennek. A jutalmazás és a büntetés formái igen eltérőek az egyes családokban. Ezeket a szülők személyiségének érettsége, aktuális közérzete határozzák meg. Napjainkban a büntetésformák között gyakran fordul elő a szeretetmegvonással való fegyelmezés. Ennek hamar kiderül a hatékonysága, így sokan, és sokszor élnek vele. Adler tanítványai szerint azt mondhatjuk, hogy a szeretetmegvonás a nevelés hátrányos eszköze. (Ranschburg 2003)

Azt mondhatjuk tehát, hogy a legtöbb nevelő még mindig azt hiszi, hogy a gyermeknevelésben a jutalmazással és büntetéssel célt lehet érni. Az a baj, hogy a mai gyermek, ha jutalmat kap, akkor jogosultnak érzi magát további jutalmazásokra is. Szinte már mindenért elvárja a jutalmat. Éppen ezért a jutalmazások terén a jutalmazások helyes arányát nehéz megtalálni. A túljutalmazó szülők gyermekei általában csak akkor hajlandóak megtenni valamit, ha a család megtapsolja, vagy valami ellenszolgáltatást nyújt érte. Így a gyermek minden más közösségben kudarcot él át, csak a családban képes feloldódni.

A családhoz tapad, nem tud felnőtté válni, s alkalmazkodási problémái lesznek. (Bagdy 1995) A büntetésnél, amikor egy szülő büntet egy gyereket, akkor a nem kívánatos viselkedését próbálja ezzel fegyelmezni. Azonban oda kell figyelni a büntetés mértékére, illetve a mások előtt való büntetésre is. Adler szerint a büntetés rossz, és nem segíti a gyermek helyes úton való fejlődését. Az erőszak alkalmazása egyáltalán nem vezet semmi jóra, és közben sérülhet a gyermek identitása. A gyermeknevelésben nem a szóbeli ráhatások határozzák meg elsődlegesen a karakterfejlődést, hanem a szülők magatartása, a bevéshető minták, a példa önmaga. (Adler 1994)

Nevelés a családban

Vizsgálták a család szerepét az 1940-es 1960-as években, és kimutatták, hogy a korai anya-gyermek kapcsolat jelentősen meghatározó. A kis csecsemő bioszociális lény, akinek társadalmi, közösségi igénye az anya-gyermek kapcsolat gyengédségigényében fejeződik ki. A pszichoszomatikus anyák azok az édesanyák, akik nem tudnak megbirkózni a problémáikkal, gondjaikkal, feszültségeikkel, és ez visszatükröződik a gyermek lelki világában. (Albert-Leveleki 2010)

Az 1960-as években már az apa szerepét is vizsgálták. Itt megjelenik az inadekvát apa fogalma, ők azok az apák, akik nem képesek ellátni a családi szerepüket.

Fontos a családi rendszer stabilitása és a szabályok megléte, betartása, mert enélkül nincs meg a harmónia, és a rendszer összeomlik. A családi rendszer nem más, mint az egymással kölcsönhatásban lévő egyének összessége, akik valamilyen szabály szerint élnek. (Albert-Leveleki 2010)

A család közvetítő szerepet tölt be az egyén és a társadalom között. Az a feladata, hogy olyan embereket neveljen, akik elsajátítják a társadalom érték és normarendszerét, és így beilleszkednek a közösségbe. A család felelőssége óriási, a jellem alapvonásai, a külvilághoz való viszonyulás kisgyermekkorban alakulnak ki, és így ez az életszakasz nagyon jelentős. Az emberek általában az egyes tulajdonságok megítélésekor az öröklést hangsúlyozzák. (Ranschburg 2003)

Nézzük meg, hogy mi is a szülők feladata! A szülőknek meg kell tanulniuk, hogyan tudják befolyásolni a gyermeküket. Az egyik ilyen módszer a gyerekek bátorítása. Ugyanis a gyermeki kudarc leggyakoribb oka a bátortalanság. A szülőknek oda kell figyelni a nevelésben arra, hogy bátorítják vagy bátortalanítják gyermeküket. Hiszen mindegy, hogy a szülő dorgálja, kényezteti vagy bünteti a gyereket, ezzel csak elbátortalanítja őt. A bátorítás azt jelenti, hogy a gyermeknek az önbecsülés és a teljesítőképesség érzését adjuk, ami persze csak akkor lehetséges, ha ebben magunk is hiszünk.

Ugyanis csak a gyermek erősségeire, nem pedig a gyengeségeire lehet építeni. Tehát a jutalmazást és a büntetést kerülni kell. A szülők megteremthetik a mindennapi élet nyugodt rutinját, melybe a gyerekek kényszer nélkül beilleszkedhetnek anélkül, hogy a saját akaratukat rájuk erőltetnék. Természetesen a gyerekeknek szükségük van némi útmutatásra, és hogy bizonyos feladatokra felkészítsék őket.

A probléma, amit a mai szülők átélnek, hogy ne bocsátkozzanak hatalmi harcba, ne avatkozzanak bele a más gyermekekkel folytatott vitákba, hanem hagyják, hogy a gyerekek a problémáikat maguk oldják meg. A heves reakció nem tanácsos, hiszen többnyire csak a gyerek hibás célját erősíti.

Ha a gyermek a félelmét a szülők befolyásolására akarja felhasználni, ők nehezen tudják kivonni magukat a nyomás alól, s ezáltal is erősítik a gyermek hajlamát a félelemre. Ha a gyermek drámai élményeknek van kitéve, a szülő könnyen együtt érez vele.

A barátok, rokonok együttérzése is gyakran többet árt, mint a gyermek fájdalma, mert ez rendszerint csak azt idézi elő, hogy a gyermek okozzon fájdalmat saját magának, hogy így mások az adósainak érezzék magukat. Nem engedhetjük meg a gyereknek, hogy azt tegye, amit akar, a felelősséget pedig áthárítsa a felnőttekre. Rá kell nevelni arra, hogy vállalja magára a családon belül a felelősség rá eső részét. (Brezsnyánszky 1998)

Nevelés az iskolában

Az iskolában való nevelés felkészíti a gyerekeket a szociálisan elvárt magatartásra. Fontos, hogy a szülők oda figyeljenek, hogy a gyermekük milyen osztályközösségbe kerül.

Nem mindegy, hogy kikkel barátkozik, milyen társaságban van. Ugyanis ez mind hatással van a gyerekekre, különösen a kisebb korosztályúaknál, s majd később a serdülés idején. Érdemes a gyermeket bölcsődébe és óvodába is küldeni, hiszen itt korán megtanul közösségben lenni, alkalmazkodni. Később az iskolában könnyebben tud majd barátkozni.

Ferge Zsuzsa Társadalmunk rétegződése című könyvében írja, hogy az 1960-as években Magyarországon az értelmiségi származású gyerekek középiskolába kerülési esélykülönbsége a segédmunkás szülők gyerekeihez képest négyszeres, az egyetemekre jutásé pedig 19-szeres. Középiskolákban már csökken a különbség, de a gimnáziumok esetében még mindig jelentős. (Albert-Leveleki 2010) Általában lakóhelyünk szerint választunk magunknak oktatási intézményt. Tehát minél közelebb van az iskola, annál jobb. Budapesten az a gyakorlat, hogy mindenki a saját kerületéhez tartozó intézményekbe szeretne leginkább beiratkozni.

Az iskolát legjobb 7 éves korban elkezdeni. Ez egy megpróbáltatás, mind a szülőknek, mind a gyerekeknek. A szülők ugyanis ekkor szembesülnek a saját nevelési módszerükkel, ha a gyermeket kudarcok érik, a pedagógusok sokszor a szülőket, vagy magát a gyereket hibáztatják. A szülőknek meg kell találniuk a közös hangot a pedagógusokkal, ez sokszor nem könnyű feladat. A gyermek azt viszi az iskolába, amit otthon tanul, de az iskolában a diáktársai között is gyakran formálható, nevelhető vagy jó, vagy pedig rossz irányba. Sajnos sokszor az utóbbi következik be. Ez azonban egy jó pedagógussal elkerülhető. A tanároknak tudniuk kell, hogy a diák miért viselkedik úgy az adott pillanatban, hogy mit akar ezzel elérni, és ehhez pszichológiai ismeretekre van szükség. Ezért fontos a pszichológiai képzés, valamint az ismeretek elsajátítása. Nem szabad hagyni, hogy a diák uralkodjon a pedagógus felett, tekintélyt és magabiztosságot kell mutatni, és ezzel elkerülhető az esetleges konfliktus. (Albert-Leveleki 2010)

A pedagógus szerepe

Az individuálpszichológia már régóta elismert a pedagógiában. Figyelemre méltó, hogy Adler pszichoterapeutaként ilyen sokat foglalkozott a gyermekneveléssel. Felismerte a nevelés jelentőségét a személyiségfejlődésben. A legfontosabb feladat, hogy a pedagógusokat megismertessük a pszichológiával. Adler pedagógusi konferenciákat tartott az első világháború előtt, és ezeken bemutatta a pedagógusoknak a szülőt és a gyereket. Ezután a pedagógusok, különösen Spiel, Birnbaum ezt a tudást megpróbálták átvinni az individuálpszichológia egyik kísérleti iskolájába.

Vannak pedagógusok, akik tiltakoznak a pszichológia tanulása ellen. A legtöbb nevelő nem tudja, hogyan lehet a gyereket rávenni az együttműködésre büntetés, és kényszerítés nélkül.

A pedagógus alkotó munkája az emberformálás. Ebben pedig nemcsak szakismereteit, tapasztalatait, hanem saját személyiségét használja fel munkaeszközként. Míg a szülők nevelési feladatai életük meghatározott szakaszára korlátozódnak, addig a pedagógus egy életen át hivatásos „másodszülői funkciókat” vállal. (Bagdy 1995)

A pedagógusok tanítottak, vagyis tudást közvetítettek, a gyerekeknek pedig az volt a feladatuk, hogy ezt a tudást elsajátítsák. Ha ezt mégse tették meg, akkor alkalmazták a büntetésből és dicséretből álló módszert. Egy zsarnoki társadalomban az ilyen módszerek jó eredményekhez vezettek.

De a mostani oktatási módszerek már nem hozzák meg a kívánt eredményeket. Egyre nő azoknak a gyerekeknek a száma, akik nem akarnak tanulni. Ahhoz hogy egy pedagógus sikeres legyen, többel kell rendelkeznie a szaktudásnál. A pszichodinamika és a csoportdinamika tanulmányozásával minden pedagógus megtanulhatja azt a tudást, amelynek a segítségével le tudják győzni a gyerekeknél az ellenállást.

Jelenleg a pedagógusok keveset tanulnak arról, hogyan lehetne a gyereket befolyásolni. Hiszen így is túl vannak terhelve munkával, hogyan lehetne tőlük még egy újabb felelősséget elvárni. Elvégre a szülők feladata az, hogy a gyerekeket rávegyék a tanulásra, az alkalmazkodásra, és hogy rendesen viselkedjenek. A pedagógusnak, hogy minden egyes tanulónak segíteni tudjon, meg kell tanulnia megérteni őket. Nézzük, hogy mit ér el a gyerek a magatartásával. Viselkedéséből általában következtetni lehet szándékára és céljára.

Ha a pedagógus bosszankodik, akkor valószínűleg a gyerek a figyelmét akarja felkelteni. Ha kihívást érez, akkor feltehetően a gyerek hatalmi harcban áll vele. Ha a pedagógus mélyen sértve érzi magát, akkor pedig valószínűleg a gyerek bosszút akart állni. (Adler 1994)

Ha a pedagógus egyszerűen már felad minden próbálkozást a befolyásolásra, akkor olyan gyerekkel lehet dolga, aki a tehetetlenségéről akarja őt meggyőzni. Fontos hogy tudatosuljon a pedagógusban, hogy nem szabad áldozatul esnie a provokációnak. A magatartás akkor értelmezhető, ha a gyerek céljait pszichológiailag közelítjük meg. Sok módszer áll rendelkezésre. Alfred Adler a bátorítást emelte ki. Minden olyan gyerek elbátortalanodott, aki rosszul viselkedik, vagy kudarcok érik. Az iskolai rendszerben egyre inkább érvényesülnek az elbátortalanító hatások, és ezeknek a leküzdéséhez a pedagógusoknak meg kell tanulniuk a bátorítás módját. Minél félénkebb egy tanuló, annál kevesebb bátorítást kap.

A dorgálás, a szidás, a fenyegetés és a büntetés csak azt eredményezi, hogy a gyereket még jobban belehajszoljuk a kudarcba.

A pedagógusnak mindenekelőtt ahhoz kell értenie, hogy az osztályt egységbe kovácsolja, a jókat a rosszakkal, a fejlettebbeket a lemaradókkal egyesítse. Csak így teremthető kedvező osztálylégkör, különben viszály és konkurencia tölti be a termet. Szükség van a pedagógusok vezető szerepére, de meg kell találniuk a középutat.

Ugyanis ha túl szigorúak, akkor ezzel lázadást keltenek a gyerekek között, viszont az engedékenységükkel felfordulást, zűrzavart okoznak. A zsarnoki módszert alkalmazó pedagógus kritizál, utasításokat ad, míg a demokratikus belülről motivál, bátorít és javasol. Az osztálymegbeszélések feltétlenül szükségesek. Ezen szabad beszélgetések során minden tanuló megtapasztalhatja a felelősségének az érzését. A gyerekek megoszthatják a felelősséget a pedagógussal, így könnyebb a konfliktusok és a problémák megoldása. Ezen a módon a gyerekeket bevonják a kölcsönös segítésbe, így a teljesítmény és képességbeli különbségek nem vezetnek viszályhoz az osztályban, hanem mindenkinek kölcsönösen előnyére válnak. Ezen a módon az iskola döntő szerepet játszhat abban, hogy a fiatalság és a felnőttek közötti jelenlegi szakadékot áthidalja. (Brezsnyánszky 1998)

A legtöbb pedagógus, főként, akik az alsó osztályokban tanítanak, megpróbálják felvenni a kapcsolatot a diákok szüleivel. Ha a gyerek jól teljesít, akkor általában ezekkel a találkozókkal nincs is semmi gond, azonban ha a gyerek rosszul teljesít, akkor a pedagógusok leginkább a szülőket hibáztatják.

Általában azt tanácsolják nekik, hogy segítsenek a gyereknek a tanulásban. A gyerek reakciója az lesz, hogy még inkább elutasítja az iskolát és a tanulást. A másik oldalon a szülők érzik úgy, hogy a pedagógus nem képes a feladatával megbirkózni.

Több vizsgálat készült arról, hogyan befolyásolja a családok társadalmi helyzete a szülők és az iskola kapcsolatát. A rosszabb társadalmi helyzetű szülők hamarabb konfliktusba kerülnek az iskolával, és gyakran meg is szüntetik a kapcsolatot. Sok félreértés az eltérő értékrendszerből, a kommunikáló felek közötti társadalmi távolságból fakad. (Albert-Leveleki 2010)

Milyen együttműködést várhatunk el valójában a pedagógus és a szülők között? A pedagógusok ugyan tudnak követelményeket támasztani a szülőkkel szemben, de csak akkor tudják megmondani, hogy az ilyen követelményeknek hogyan lehet megfelelni, ha ismerik azokat a hatásos módszereket, amelyeket a szülők tudnak alkalmazni a nevelésben is. (Brezsnyánszky 1998)

Összegzés

A csecsemőnek, később a gyermeknek és felnőttnek az élettel szemben tanúsított magatartását, a környezet rázúduló benyomásai befolyásolják a legtartósabban. Már a csecsemőkor első hónapjaiban megállapítható, hogyan viselkedik a gyermek az élettel szemben. Ettől kezdve már nem téveszthetünk össze két csecsemőt abban a tekintetben, ahogyan reagál a környezetének ingereire. A gyermek lelki életének fejlődését leginkább áthatják társadalmi vonatkozásai, megnyilvánulnak benne a veleszületett közösségérzés első jelei. Az összetartozóság érzése, a közösségérzés alapvetővé válik a gyermek lelkében. (Adler 1994)

A gyermek lassú fejlődését szemlélve megállapíthatjuk, hogy az emberi élet csak úgy fejlődhet ki, ha oltalmazó közösség veszi körül. A gyermek nevelhetősége a gyengeségét felülmúlni igyekvő törekvésében rejlik. (Adler 1994)

Mindezek alapján megértjük annak szükségszerűségét, hogy az embert társas lénynek tekintsük. Adler azt vallotta, hogy az embert elsősorban társadalmi késztetések motiválják. Nem csupán azt állítja, hogy az embert a társadalmi hatások szocializálják, hanem azt, hogy maga a szociális érdeklődés veleszületett tulajdonság. A biológiai evolúció hozta létre a gondolkodó embert, így ezt a folyamatot célorientáltnak láthatjuk. (Adler 1998)

Adler szerint mindenkinek kell találnia egy célt az életében, és e szerint kell élnie, cselekednie. A célunk határoz meg minket, és ha megváltoztatják egy ember célját, akkor magát az embert változtatják meg. Adler elméletében elengedhetetlenül fontos az anya-gyermek kapcsolat a szociális érzés kialakításához. A korai anya-gyermek kapcsolat jelentősen kihat a gyermek személyiségfejlődésére és az egészséges lelki fejlődésére. Egy kisgyereknek nagyon is szüksége van az édesanyjára, ő az elsődleges szereplő, utána következik az édesapa és a család funkciója. Adler a mélylélektani emberismeretből indul ki, és következtetéseket von le a korszerű neveléshez. A nevelés célja az legyen, hogy az egyént mint tevékeny és fejlődő individuumot illessze be a társadalomba. (Vajda 2001)

A közösség követelményei szabályozzák az emberek egymáshoz való viszonyát, mely abszolút igazságként, magától értetődően már eleve fennállott. Az egyes ember egyéni élete előtt már megvolt a közösség. Sehol nem éltek az emberek másként, mint társadalomban. Ez a jelenség könnyen érthető.

Az egész állatvilágban érvényes az a törvény, hogy azok a fajok, amelyek nincsenek kellőképpen felfegyverezve, egyesülnek, hogy aztán sajátságos módon fejlődjenek tovább. Sehol nem találunk egyedül élő gyenge állatokat.

Az ember se elég erős arra, hogy egyedül éljen. Az embernek a természettel szemben több segédeszközre is szüksége van, hogy létét fenntartsa és biztosítsa. Képzeljük csak el annak az embernek a helyzetét, aki a kultúra minden segédeszköze nélkül tartózkodik egy őserdőben. Sokkal veszélyesebb helyzetben lenne, mint más élőlény. (Pléh 1992)

Érthető ebből, hogy az ember csak úgy tudott fennmaradni, ha különösen kedvező körülmények közé került. Ezt legelőször a csoportos élet adta meg számára, mert csak az együttélés tette lehetővé, hogy a munkamegosztással olyan nehézségeket győzzön le, melyekkel szemben egyedül elbukna. Az emberi faj fennmaradásához szükség volt a nevelés, hit s törvényhozás biztosítására, s ezeknek a közösségi eszme vonalával kellett megegyezniük. Nem nőhet fel teljes értékű ember a közösségérzés ápolása és gyakorlása nélkül. (Adler 1994)