Cipruslombok

Kelemen Elemér (1937–2022) emlékére

Nagy élmény volt a politikusi köntörfalazások és a minisztériumi bürokraták mellébeszélése után egy világos, egyértelmű álláspontot kifejtő, egyenes beszédű és „egyenes derekú”, az oktatásügy iránt látnivalóan személyes felelősséget érző minisztériumi tisztségviselővel találkozni.

Kereszty Zsuzsától

A nem felejthető napok egyikéről írok. 1956 októbere volt. Még csak hatodika, mégis a nem felejthetővé vált napok egyike. A gimnazisták Rákosiról elnevezett tanulmányi versenyén „Fel kéne szabadulni már” jeligéjű dolgozatom harmadik díjával a bölcsészkarra bejutva, elsőéves történelemszakosként az első történelmi leckét ezen a napon Kelemen Elemértől kaptam.

Több száz bölcsészhallgató vonult aznap (az aradi vértanúk emléke ekkorra már homályba veszett) Rajk László újratemetésére a Kossuth Lajos utcán, a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőbe. A Blaha Lujza téren, a Nemzeti Színháznál a menet élén két fiú vállra kapott egy harmadikat. A menet döbbenten, kíváncsian megállt. Mély, tiszta hangon jutott el a hátsó sorokba, hozzánk: „..Robogj föl Láznak ifjú serege… s mi harcból harcba csapat-számlát tartunk…”

A Keletinél valaki más magasodott a tömeg fölé, halkan kezdte, végül szinte kiáltotta: „Csönd van, mintha nem is rezzennénk s rohanunk a forradalomba.”

27 nappal voltunk október 23 előtt. Életünk első két egyetemi hetében az előadások alatt kézről kézre járt a szegedi bölcsészek 12 pontja, a „bőrünkön” éreztük – valami készül, most pedig életre keltek az Ady-sorok. A Kerepesiben a koporsóhoz közeledve az elöl haladó felsőévesektől indult a rövid, kemény üzenet: „A koszorút nem ide hoztuk!”. A vezérsorok elhagyták a Rajk-koporsót, őket követve mi is. – Amennyire fel tudom idézni akkori közérzetemet, izgalom, csodát várás volt bennem, tudtam, hogy valami fontos történik, aminek véletlenül ugyan, de magam is részese vagyok. Biztonságérzet is volt bennem, bár nem tudtam, hova megyünk, hova visszük a koszorúkat, de világos volt, hogy akik vezetik a menetet – ők tudják. A Hősök terén, az ismeretlen katona sírjánál Aulich, Damjanich, …Knézich, Lenkei… Török Ignác… a 13 aradi vértanú neve hangzott fel, a koszorúink beborították a sírkövet.. Az Andrássy út 60. előtt álltunk meg újra, József Attila Levegőt! című verse hangzott el „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet…”, hallottuk, érteztük.

Az utolsó, Batthyány Lajosnak szánt koszorút az örökmécsesnél tettük le. Itt valaki a saját versét szavalta, a refrént ma is hallom „Társak! Nektek ez ősz mit beszél?” – A bölcsészkar épülete előtt – ma piarista rendház – skandáltuk: „Tanítsatok igazat!” , a Március 15. téren körbevettük Petőfi szobrát és együtt mondtuk a Nemzeti dalt. Akkor, ott biztosak voltunk benne, hogy „Itt az idő, most vagy soha..!”

Másnap első dolgunk volt megtudni, kik voltak a szervezők, melyik verset ki szavalta, kik komponálták meg ennek a lázas, boldog október hatodiki ünneplésnek a koreográfiáját. Már délelőtt tudtuk, hogy az egyik fő szervező, versmondó is – Kelemen Elemér volt.

Évtizedekkel később az ELTE Tanító- és Óvóképző Kara főigazgatója volt, akkoriban magam is ott tanítottam. Egy szakmai megbeszélés végén megvártam, amíg csak ketten maradtunk a teremben, és csak ennyit mondtam: „Elsőéves voltam azon az október hatodikán.” Rögtön tudta, hogy erre a napra utalok, és ettől kezdve valamiféle állandó egymásfelé fordulás alakult ki köztünk. A következő napokban részleteiben is felidéződtek bennem annak a napnak a mozzanatai, biztos lettem benne, hogy az egyik Ady-verset Elemér szavalta. Néhány nap múlva szembe jött velem a folyosón – magamban hallottam az akkori mély, zengő hangot ott, a Rákóczi úton –, és megkérdeztem tőle: „Melyik verset mondtad akkor?” „Az Új tavaszi seregszemlét” – jött a válasz. Hallgatólagos szövetség volt köztünk – az a nap közös, meghatározó élményünk volt. (Kereszty Zsuzsa)

Torda Ilonától

Elemért bölcs kollegánknak, példaképünknek, igaz barátunknak tudhattuk. Meghívásunkra sokszor ellátogatott főiskolánkra értékes előadásokat tartani, évfordulós ünnepségeinket méltatni. Nagyra értékeltük, amikor az MPT Bács-Kiskun megyei tagozatának ülésére is ellátogatott. Időt szakított néhány főiskolai szakkiadványunk lektorálására is. Az olvasástanítás módszereiről tartott egyik előadásán – érzékeltetve a módszerek szerepét – azt is elmondta, hogy ő a Kelemen-féle módszerrel tanult meg olvasni, mert kisgyermek korában a rokonság nyomdájában mindig nagyon szívesen játszott a betűkkel. Csodálatos, felejthetetlen személyiségére tisztelettel és kegyelettel fogunk emlékezni. (Torda Ilona)

Trencsényi Lászlótól

Megannyi emlékem, közös feladataink közül többre is emlékezhetnék. Amikor 1989 téli éjszakáján Zánkán együtt fogalmazhattuk az állami iskolától elszakadó civil mozgalom, az úttörők és az intézmények konstruktív együttműködésének kereteit. Vagy amikor jóval később a millenniumi emlékbizottság vezetőjeként felkereste, megtisztelte szerény eseményünket (felolvasóülésünket) a Miskolci Egyetem éppen hogy elindult Neveléstudományi Tanszékén (1996-ban), vagy amikor első szóra vállalta Balatonfűzfőre utazását és előadását a Magyar Pedagógiai Társaság táborában a szakmai-civil szervezet alapításának 125. évfordulóján, vagy amikor – már betegen és magára hagyottan – telefonon hívott, s egy-egy remek szatirikus politikai epigrammáját olvasta fel.

De nem ezeket az emlékeimet részletezem. Hanem – a veszteségekre emlékezően – egri előadását idézem az Általános Művelődési Központok 1984. évi harmadik konferenciáján. Főosztályvezető volt vagy tán már miniszterhelyettes. Ebbéli minőségében neki kellett a „hivatalos” előadást tartani ezen az eseményen. Az ÁMK-k jóformán spontán innovációként jöttek létre ebben az időben, megannyi tanácselnök, intézményvezető értette meg a lényeget: nem rossz jövőképnek ez az integráció, akár az intézményfenntartás gazdaságosságát nézzük, akár a bontakozó helyi civil társadalom, helyi közösségek művelődésügye – mondhatni szellemisége – egymásra hangolásának igényét. A hivatal – esetünkben a minisztériumi apparátus nem követte nagy bizalommal a fejleményeket, nehezen fogadta el az „ágazatközi” működés (közművelődés, óvodaügy, iskolaügy, sok esetben helyi múzeumügy, sportélet) egyenirányított szabályozhatóságának korlátait (mely az intézmények növekvő szabadságát jelentgette egyben), kételkedett az innováció erejében: hiszen nem a központból indult el. (Az ÁMK-történelem a hetvenes évek közepétől jegyzi ezt a hosszú szabadságküzdelmet, az aktivisták harcát a jogszabályba foglalt legitimitás különböző fokozataiért, más szabályok lazításáért – az ÁMK-innováció valójában alapvetően mozgalomszerűen terjedt.) E között a két – egymás iránt bizalmatlan – fél között egyensúlyozva kellett hiteles, meggyőző s iránymutató beszédet mondania. Akkor az Országos Pedagógiai Intézet kibontakozóban lévő Iskolafejlesztési Központjában dolgoztam. A feladatot a Központ koncepciózus vezetőjétől, Mihály Ottótól kaptam: Kelemen elvtárs háttéranyagot kér előadásához. Több napon át dolgoztam – kezdő voltam ezen a poszton –, s kerekítettem egy erőteljes ÁMK-barát szöveget. Főnököm jóváhagyta, továbbította a minisztériumba (még email nem volt akkor). S Egerben az előadóterem első sorában vártuk a beszédet. Kezemben izgatottan a „háttéranyag” kézirata. Követtem az előadót. S Kelemen Elemér bevállalta (előadása utolsó mondataiban meg is köszönte): javítás nélkül átvette a szöveget. Az ÁMK-k fellélegeztek.

Nem 1984-en múlt, hogy azóta elporladtak a NER művelődés-, és oktatáspolitikájának pokoli tüzében.

Lukács Pétertől

Röviden idézzem fel egy emlékemet Kelemen Elemérről? Elmondom hát személyes megismerkedésünk történetét. Szívesen, bár fájó szívvel emlékezem rá, hiszen a harmincnál több év alatt, mióta személyesen is ismertem, gyakran találkoztunk, beszélgettünk, dolgoztunk együtt vele, és meg is szerettem. Nehéz felfogni, hogy elment – máris hiányzik.

Neveléstörténeti írásait már korábban is olvastam, konferenciákon, előadásokon korábban is találkoztunk már.

Igazából azonban akkor ismerkedtünk meg közelebbről, amikor a rendszerváltás egyik izgalmas időszakában egyszer meghívott egy beszélgetésre a minisztériumi szobájába. Akkor éppen főosztályvezető vagy talán miniszterhelyettes volt, és a beszélgetésre négy kiváló kutató kollégával együtt invitált engem is. Ballér Endre, Báthory Zoltán és Szebenyi Péter akkor az Országos Pedagógiai Intézet vezető munkatársai voltak, Nagy József az Oktatáskutató Intézet főigazgatója, én pedig főigazgató-helyettese voltam.

Néhány bevezető szó után Elemér rögtön rátért arra, hogy miért hívott össze bennünket. Elmondta, hogy a magyar oktatásügy szerinte forrongásban van, az átalakulás lázában ég, de az, hogy ez az átalakulás milyen irányt vesz majd, az még nem látszik, mert az országos oktatáspolitika kialakításáért felelős állami szervek késlekednek a világos döntések meghozatalával. A fő irányok kijelölésében a frissen alakult demokratikus pártok is óvatosak, egyelőre még saját álláspontjuk tisztázásával vannak elfoglalva.

Ő, mármint Elemér viszont úgy gondolja, hogy a zűrzavar elhúzódása tanulóknak, tanároknak, szülőknek egyaránt csak kárára lehet, ezért jó lenne cselekedni, valamilyen iránytűt adni az oktatási rendszer működésében érdekelteknek. „Próbáljuk meg kihúzni magunkat a bajból Münchhausen báró módjára, a saját hajunknál fogva” – mondta mosolyogva. Mit szólnánk ahhoz, ha ez az iránytű egy új alaptanterv lenne? A régi, jogilag még érvényben lévő állami tanterveket már alig-alig tartja be valaki, új tanterv viszont nincs. Ugyanakkor „fentről”, azoktól a szervektől, amelyek új tanterv kidolgozására utasítást, megbízást adhatnának, a jelek szerint egyhamar nem várhatunk ilyen döntést. (Tudni kell, hogy akkor már jó ideje folytak a nyilvános viták arról, hogy kell-e, szabad-e egyáltalában központi, állami tanterveket kiadni, és sokan vélték úgy, hogy egy demokratikus, pluralisztikus társadalomban az iskoláknak egyáltalában nincs szükségük tantervekre. Gazsó Ferenc például különböző fórumokon nagyon hatásosan adta elő, hogy az éppen megbukott állampárti rendszer „tantervvégrehajtói szerepbe” kényszerítette a pedagógusokat, és ez alól most fel kell szabadítani őket. A viták hevesek és indulatosak voltak, a szakmai érveket elnyomták a politikai jelszavak, a döntésre illetékesek pedig óvakodtak attól, hogy világosan állást foglaljanak.)

Elemér elmondta, hogy döntésre neki nincs joga, de ennek ellenére szívesen felkérne bennünket, hogy próbáljunk meg összehozni egy olyan, nyugati, főleg brit példát követő központi tantervet, amely szakítana a korábbi évtizedek magyar hagyományaival, egyszóval nem részletes tanterv, hanem alaptanterv, core curriculum lenne. Csináljuk meg, aztán meglátjuk, hogy mi lesz: legfeljebb nem fogadják majd el. Elemér mindehhez azt is hozzátette, hogy a felkérés megvalósításához egyelőre pénzt sem tud adni.

A javaslatot izgalmas beszélgetés követte, amelyben emlékezetem szerint Báthory vetette fel, hogy a készítendő központi alaptanterv kapja a Nemzeti alaptanterv (NAT) nevet. Ebben Elemér és négy kollégám, akik a felkérést örömmel vették, mind egyetértett. Én inkább az „országos” jelzőt javasoltam, de kisebbségben maradtam. Minden más kérdésről azonban (milyen is legyen az az alaptanterv…) „a négyek” rögtön heves vitába is szálltak egymással – amely vitát azután még esztendőkön át folytatták.

Elemér felkérését, hogy ebben az akkor megkezdődött, és aztán éveken át folyt tantervkészítésben én is vegyek részt, hozzáértésem hiányában elhárítottam. Kollégáim kiváló pedagógiai kutatók, és mind a négyen a tantervi kérdéseknek legelismertebb hazai szakértői voltak. Én viszont nem pedagógiai, hanem oktatáspolitika-kutató lévén inkább csak „kívülről” tudtam ilyen kérdésekhez hozzászólni. Meghívásomat e beszélgetésre is csak az indokolhatta, hogy Elemér nyilván olvasta némely írásomat, hallotta némely előadásomat, amelyekben más, oktatáspolitikai összefüggésekben érintettem a tantervi szabályozás ügyét.

Így, bár a következő években mindig figyelemmel követtem az új meg új NAT-változatok kialakítását, esetenként opponensi feladatokat is vállaltam ebben a folyamatban, vitákat vezettem ezekről, stb. (lásd pl. az Új Pedagógiai Szemle 1993/4. számában megjelent Oktatáspolitika és tanterv című, eredetileg vitaindító írásomat), és amikor kérték, szívesen mentem el a „négyek” megbeszéléseire is, de magában a tantervkészítésben nem vettem részt.

Máig örömmel emlékszem azonban erre az összejövetelre, máig büszke vagyok rá, hogy ott lehettem a NAT bölcsőjénél. Nagy élmény volt, hogy akkor személyesen is megismerkedhettem Elemérrel – nyilván ennek köszönhetem, hogy azután még igen sokat beszélgethettem vele oktatáspolitikáról és persze nem csak arról. Nagy élmény volt a politikusi köntörfalazások és a minisztériumi bürokraták mellébeszélése után egy világos, egyértelmű álláspontot kifejtő, egyenes beszédű és „egyenes derekú”, az oktatásügy iránt látnivalóan személyes felelősséget érző minisztériumi tisztségviselővel találkozni.

A későbbiekben sokat tanultam tőle, szakmát és emberséget is. Amikor 2006-ban megalapítottuk az Iványi Gábor vezette Wesley János Lelkészképző Főiskolán a Neveléstudományi Tanszéket, és elindítottuk a pedagógia bölcsész alapszakot, természetesen Elemért hívtam meg oda neveléstörténetet tanítani. Mintegy másfél évtizeden át, haláláig oszlopos tagja maradt a tanszéknek a kollégák és hallgatóink örömére – nagy tudása, jó humora, embersége miatt körükben is osztatlan népszerűséget élvezve.

Mindannyiunknak hiányzik és hiányozni fog.