Férfiak cselekedetei

Felszámolható-e a történelemtanítás nemi egyoldalúsága? Knausz Imre írása

Előadásként elhangzott a X. Tantárgy-pedagógiai Nemzetközi Tudományos Konferencián Baján, az Eötvös József Főiskolán 2019. április 11-én.

Nem érdemes sok szót vesztegetni arra, amit mindenki tud. Ilyen közismert és jól dokumentált tény, hogy történelemtanításunk férfiközpontú abban az egészen egyszerű értelemben, hogy a tananyag döntően férfiakról szól. Erről tehát csak röviden. Szabó Hajnalka Piroska 2015-ben egy kitűnő tanulmányban elemezte az általános iskolában használt történelemkönyveket. Főbb megállapításai – egy kicsit szubjektívan válogatva a kiterjedt kvantitatív elemzésből – a következőkben foglalhatók össze.

• Konkrét nők eleve kis számban fordulnak elő a tankönyvekben, és ha igen, akkor jellemzően férfiak „tartozékaként”, mint valakinek a felesége, lánya, anyja. Az egyetlen történelmi nőalak, aki egy egész lecke főszereplője, Mária Terézia.
• Az ún. női témák, vagyis a nőkről szóló történelmi témák nagyobb arányban fordulnak elő a didaktikai apparátusban, mint a tanulásban jellemzően fontosabb szerepet játszó főszövegben. Ez önmagában is a perifériára szorítja a témát.
• Azt gondolnánk, hogy minél jobban közelítjük tematikusan a jelent, annál erőteljesebben jelennek meg a nők a történelemtanításban, hiszen politikai szerepük igazán a 20. században nőtt meg. Ennek az ellenkezője az igaz, minden vizsgált tankönyvsorozatban a nyolcadikos könyvekben esett a legkevesebb szó a nőkről.
• Ahol női témák vagy női szereplők kerülnek szóba, meglehetősen sok a sztereotípia, a nyelvi előítéletesség, az egyik tankönyv még kifejezetten szexista viccet is tartalmaz.

(Történelemtanítás, 2015/07 és 2016/07)

Összefoglalva: a tankönyvekben a nők „láthatatlanok”, a történelem fősodrán kívül, töredezetten tűnnek csak fel, és ilyenkor sem a férfiakkal egyenlő jelentőségű szereplőkként. A történelemóra a férfiak cselekedeteiről szól.

De hisz ez természetes! – mondhatnánk. A nők történelmi súlya korábban tényleg kisebb volt, és ha egyszer nem nők csinálták a történelmet, akkor elég mesterkélt dolog lenne női témákkal telerakni a tankönyveket. A történelem nagyobb részt a férfiakról szól, ezért a történelem tantárgy is a férfiakról szól. A döntéshozók alighanem valami ilyesmit gondolnak, és ezért nem merült fel komolyan egyik tantervi átalakulás idején sem az a terv, hogy nemi szempontból kiegyensúlyozottabbá tegyék a tananyagot. És valószínűleg ez a megközelítés számít természetesnek a szélesebb közvéleményben is. Csakhogy a történelemnek ez a percepciója – hogy ez valami férfidolog – maga is eredménye annak a módnak, ahogy a laikusok elsősorban találkoznak a történelemmel, azaz az iskolai oktatásnak. Történelemtanításunk ugyanis rendületlenül ragaszkodik a 19. századi államtörténeti hagyományhoz, amelyben a történelem legfontosabb szereplői az államok, az állami intézmények és az államférfiak. Ha viszont a történelemtanítás két vezető témája a politika és a háború, akkor a tanórákon politikusokkal és katonákkal fognak találkozni a kisdiákok. És valóban, ők hosszú ideig kizárólag férfiak voltak.

Mi ennek a torz tananyagfelfogásnak az üzenete a nemi szocializáció szempontjából? Az első, hogy az ember alapértelmezetten férfi, és amúgy vannak nők is. Mint Aprajafalván, a hupikék törpikék különös világában, ahol a törp hímnemű, kivéve Törpillát. Konkrétabban: mind a lányok, mind a fiúk azt tanulják meg ebből, hogy az élet rendje ez: a komoly feladatokat a férfiak látják el, a fontos döntéseket a férfiak hozzák, és ha az ún. lényegre koncentrálunk, azaz a politikára és a háborúkra, az állam intézményeire, akkor a nők nem számítanak. Mondhatjuk persze, hogy tényleg ez volt az élet rendje évszázadokon vagy évezredeken keresztül, és éppen ezt kell bemutatnia a történelemnek. Csakhogy a helyzet az, hogy nem mutatja be. A férfi és nő közötti hatalmi kapcsolatot a politikatörténet, ahogy az a tananyagban megjelenik, nem tudja tematizálni, mert sajátos látószögéből kiesnek a nők. Alárendelt helyzetük nem tud téma lenni, amíg cselekvő személyekként meg nem jelennek. És a dolog így és ettől veszélyes: a nők láthatatlansága lehetetlenné teszi a komoly reflexiót a múltnak erre a dimenziójára, az egyenlőtlenség eszméje észrevétlenül keríti hatalmába az elmét. Azt persze mondani sem kell, hogy a tanulók elméje nem üres lap, a férfielvű világ üzenete nem a semmibe írja bele magát, hanem a tanulók iskolán kívül szerzett napi tapasztalataival illeszkedik harmonikusan. A nők nélküli történelem patriarchális világunk adekvát kiegészítője és megerősítője.

Ennél azonban többről van szó. A történelem iskolai tananyagából kibontakozó világ nemcsak attól férfielvű, hogy férfiak a szereplői, hanem az általa megjelenített értékrendtől is. Nagyon kockázatos dolog sajátos férfi és női értékrendről beszélni, semmiképpen nem akarom az értékeket biologizálni, vagy pláne előírni, hogy hogyan gondolkodjék egy nő vagy egy férfi. Az azonban kétségtelen, hogy bizonyos értékek hagyományosan inkább a nőkhöz, mások inkább a férfiakhoz kötődnek, és alighanem kijelenthetjük, hogy mai történelemtanításunk az utóbbit közvetíti – mind a fiúk, mind a lányok felé. Az utóbbit fogadtatja el mint természetes normát. Ha nagyon radikálisan akarok fogalmazni – és igen, most ezt akarom tenni –, akkor azt mondom, hogy az agresszió kultúrájáról beszélek. Legközvetlenebbül persze a háborúk kapcsán. Bármennyire is igaz, hogy a háborúk megkerülhetetlen részei az emberiség történetének, hogy a háború ellenes neveléshez is szükséges megismerni a háborúkat, és hogy a háborúk megértése nélkül nem értjük meg az ember működését, ennek ellenére: van igazság abban, hogy a történelemtanításban túl sok a háború. Pontosabban itt is: túl sok a reflektálatlan, túl könnyen kezelt, túl könnyen elintézett háború. Történelemtanításunk trivializálja a háborút, néhány sorban elintézhető sztenderd konfliktuskezelési módként jeleníti meg. Később szeretnék rátérni arra, hogy mi minden hiányzik ebből a megjelenítési módból, itt csak egy elemre utalnék: míg a 20. század háborúi esetében szerencsére nagy hangsúlyt kap a szenvedés, a szörnyűségek bemutatása, a korábbi háborúk kapcsán, különösen az ókor és középkor vonatkozásában ez nem jelenik meg, holott azok is az ölésen alapultak. Minél élményszerűbb és izgalmasabb a történelemtanítás, annál kifejezettebb lesz a háború romantikája, a férfias kaland apoteózisa.

De az agresszió kultúrája nemcsak a háborúkhoz kapcsolódik. „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” Klausewitz híres mondása világosan beszél a politikában mindig is benne rejlő háborús logikáról. Itt is a „ki kit győz le” kérdése uralkodik, a zéró összegű játszmák világa ez, amely kíméletlen a másik emberrel, ha a célok érvényesítéséről van szó. „Csapásokat adunk, és csapásokat kapunk. Az élet nem habostorta, Pelikán.”

Van-e alternatívája az agresszió macsó kultúrájának? Most veszem a bátorságot, és ezt a másik világot azzal a kifejezéssel nevezem meg, amelyet Ferenc pápa olyan szívesen és gyakran használ: a találkozás kultúrája. Odalépni a másik emberhez, és megpróbálni megérteni. Ráhangolódni a másikra és együttérezni vele. Különösen odafigyelni a szenvedésre, ami ugye éppen az ellentéte annak, amit az előbb a háború trivializálásának neveztem. És ez kétségkívül inkább feminin dolog. Gondoskodás és win-win játék. Valami olyasmi, ami mindig jelen volt a történelemben, de általában a háttérben, a magánélet homályában. Otthon, a négy fal között.

Amikor azt mondom, hogy történelemtanításunkban láthatatlanok a nők, azt is mondom, hogy a gyűlölet kultúrája elfedi a szeretet kultúráját, és azt a nagyon fontos összefüggést, hogy az emberiség már rég kipusztult volna, ha az utóbbi nem lett volna jelen mindig a történelemben. Félreértés ne essék, nem állítok olyan butaságot, hogy a férfiak gyűlöletre születtek, a nők pedig – ó, Antigoné! – csak a szeretetre. De azt igenis állítom, hogy a férfiasság uralkodó konstrukciója sok vérzivataros századon keresztül volt táptalaja a gyűlöletnek, miközben a másik iránti érzékenység inkább csak azokban a sarkokban bontakozhatott ki, amelyeket a nők uraltak.

Elgondolható-e a történelemtanítás olyan újragondolása, amely felszámolja a nemi egyoldalúságot? Elgondolni könnyű (ha megpróbálod), de ahhoz le kell számolni három egymással összefüggő bálvánnyal vagy rögeszmével. Befejezésül ezekről szeretnék egy pár szót szólni.

1. A politikatörténet elsődlegességének rögeszméje

Igen, a történelemtanítási kánon teljes újragondolását javaslom a legkiválóbb történészek bevonásával. Aki látott már élő tizenhárom évest, gondolhatja-e komolyan, hogy a Német Császárság létrehozásával, a védővámokkal vagy a nemzeti tanácsok megalakulásával kell megszerettetni velük a történelmet? És ha nem, akkor mi az a magasabb cél, ami miatt ezeknek a kamaszoknak erről tanítunk? Mitől nélkülözhetetlen ez a tananyag?

Nos, ideje lenne szembenézni azzal, hogy a történelem nemcsak politika. A mindennapi élet története legalább száz éve polgárjogot nyert a történettudományban, és alternatív programok formájában elkezdett beszivárogni a hazai történelemtanításba is, ám a kötelező tananyag felülírására soha nem került sor. A hétköznapok a történelem apró betűs témái közé tartoznak, ún. érdekességek, olyasmi, amire egy kicsit rápillanthatunk, de tudásán vagy nem tudásán nem múlik semmi. Pedig az életmódtörténet nemcsak érdekes, hanem egyenesen nélkülözhetetlen a politikatörténet megértéséhez is. Kontextualizálja a politikát. Az egy dolog, hogy mi volt az athéni népgyűlés hatásköre az 5. században, más dolog, hogy egyáltalán hogy tudtak rajta szólni egymáshoz az emberek. Mégis, hogy kell elképzelni egy ilyen vitát? És míg a polgárok ott vitatkoztak, mit csinált a feleségük? Nem, a nők valóban nem vettek részt a politikában, ez azonban csak akkor válik láthatóvá, ha az életmódtörténet megmutatja, hogy léteztek, és cselekedeteik nélkülözhetetlenek voltak a társadalmi újratermelés szempontjából.

És igen, a háború is csak akkor érthető meg, ha az életmódtörténet feltárja a permanens szenvedést, amit okozott: a csatatéren és otthon a gyermeküket vagy férjüket elvesztő nőknek.

2. A mindent lefedő lineáris elbeszélés rögeszméje

Az a baj az életmódtörténetre vonatkozó igénnyel, hogy a történelemórák már így is zsúfoltak. A javaslat lényege azonban nyilván az, hogy az eseménytörténeti túlzsúfoltságot kell felszámolni. Kevesebb dologról tanítani mélyebben. A kilométer széles és milliméter mély tananyagot váltsák fel mélyfúrások, ahol a tanulók kérdései is megszülethetnek, és ha kérdés van, akkor kutatás is van, vagy óvatosabban fogalmazva: utánanézés, a válaszok keresése, a források kritikus értelmezése, egyáltalán olyan önálló tanulói tevékenység, amely ébren tartja a történelem iránti érdeklődést. Amit nem intenek le azzal, hogy majd visszatérünk rá akkor, amikor itt lesz az ideje.

A szakirodalom mélységelvű tantervről beszél, és egyben moduláris tantervről, amelyben az egyes témák nem feltétlenül épülnek egymásra. Megtehetik, mert önmagukban is érdekesek, nemcsak azért tanítjuk őket, hogy a következő téma majd érthető legyen. A „folyamatológiát” – Engel Pál nevezte így ezt a vértelen történelemtanítást – felválthatná az eleven élet. Ahol kérdezni tanítunk, és nem a válaszokat ismételgetni. És akkor lehet, hogy nem tanítják meg mindenkinek Bethlen Gábor külpolitikáját? Igen, még ez is lehet. De a rossz hír az, hogy Bethlen külpolitikájáról a magyar lakosság túlnyomó többsége semmit sem tud – dacára annak, hogy legtöbbünknek kétszer is megtanították. Ami cserébe nyerhető, az minden igazi történelemtanár álma: a történelem iránti érdeklődés. És persze még valami: igazi tér nyílhat a nők története számára is.

3. A koncentrikus tananyag rögeszméje

Igazából felfoghatatlan, hogy miért kell az általános iskolában a középiskolás tananyag makettjét tanítani. Az eufemisztikusan koncentrikusnak nevezett tananyag-elrendezési mód ugyanis ezt jelenti. Ez a rendszer önmagában is azt sugallja, hogy a tanítás során „a” történelmet vesszük át, és nem annak ilyen vagy olyan olvasatát. Azt sugallja, hogy a történelmet csak egyféleképpen lehet elbeszélni, úgy, ahogy azt a középiskola teszi: államtörténeti és férfiközpontú felfogásban. A 2012-es NAT-ban a koncentricitás már eléri azt a patologikus szintet, hogy egy táblázat párhuzamosan mutatja be, hogy az 5-8. és 9-12. évfolyamokon mennyire ugyanazt kell tanítani. Ezzel szemben nem ártana tudatosítani: semmi nem akadályozza meg, hogy legalább az általános iskolában mélységelvű-moduláris életmódtörténeti és nemi értelemben is kiegyensúlyozott tantervben gondolkozzunk. És erre égető szükség is volna, mert a jelenlegi történelemtanítás hatása alattomosan kettős. Egyrészt elidegeníti a gyerekeket a történelemtől, és így megfosztja őket a tudástól, másrészt észrevétlenül fertőzi meg őket az agresszió reflektálatlan kultúrájával.