Kicsiny káté az iskoláról
Knausz Imre írása
Röviden azért, mert az iskola minden elemében azt sugallja, hogy amit tanít, az egyrészt nem érdekes, másrészt megtanulhatatlan. Más szavakkal: következetesen rombolja a tananyag iránti érdeklődést.
Az elmúlt 10-15 évben számos írásban fogalmaztam meg nézeteimet a magyar közoktatás helyzetéről. Ezek az írások a szakcikk és a politikai stratégiaképzés határán mozogtak, a politikai mozgalmak néha elméletnek nevezik ezt a műfajt. 2018-ban Műveltség és demokrácia címen publikáltam egy esszékötetet, amely ugyanúgy visszahangtalan maradt, mint egyéb írásaim. Bár kevés számú ismerősöm szerint ezek fontos gondolatokat tartalmaztak, én úgy érzem magam, mint egy álomban: szenvedélyesen beszélek, de nem jön ki hang a torkomon, és senki észre sem veszi erőfeszítéseimet. Ezért készítettem nézeteimről egy rövid összefoglalást Tézisek a műveltségről címen, de persze ez még kevesebb emberhez jutott el. Az alábbi írás nagyon direkten fogalmazza meg a politikai konzekvenciákat. Egy kicsit kétségbeesett kísérlet, hogy hallhatóvá tegyem magam. Aki úgy érzi, van benne valami, annak javaslom, hogy olvassa el a Műveltség és demokrácia esszéit. Ezekben vannak lábjegyzetek meg minden, ami itt nincs. És utána cselekedjen. Ha teheti.
Mi ma az iskola társadalompolitikai funkciója?
A modern iskola a műveletlenség újratermelésének intézményrendszere.
Tehát hibásan működik a rendszer?
A jelek szerint ez nem rendszerhiba, jelentős mértékben funkcionálisnak tűnik. Ez azt jelenti, hogy az iskola „tervezete szerint” úgy működik, hogy a fiatalok jelentős részét elzárja a műveltségtől.
Hogyan tudja ezt elérni?
Míg korábban – a 19. században – az volt a jellemző, hogy a lakosság túlnyomó többsége – egyszerű szavakkal meghatározva: a munkások és parasztok gyerekei – nem járhatott a műveltséget közvetítő középfokú iskolákba, a 20. században a középfokú oktatás (szinte) általánossá vált. Ez azonban nem jelentette a tudás demokratizálását. A túlnyomó többség ma is műveltség nélkül lép ki a rendszerből, noha életének jelentős részét töltötte az iskola komor falai között.
De miért?
Röviden azért, mert az iskola minden elemében azt sugallja, hogy amit tanít, az egyrészt nem érdekes, másrészt megtanulhatatlan. Más szavakkal: következetesen rombolja a tananyag iránti érdeklődést. Ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik az általános iskola felső tagozata, amely egyfajta motivációs kapuként működik. Majdnem mindenki átjut rajta (elvégzi), de az érdeklődést (pszichológusok kedvéért: az intrinzik motivációt) a többség egy ponton bizonyosan elveszíti, így a tananyag nem válik műveltséggé, elfelejtődik, és a középiskolába már egyrészt nagy tudásbeli hiányosságokkal lépnek be, másrészt azzal a meggyőződéssel, hogy az iskolai tudás alapvetően hülyeség, a világ egészen másról szól.
Lehet ezen változtatni?
Miért ne lehetne? Egyszerűen le kell mondani az előre kijelölt tananyag „átadásának” reménytelen kísérletéről (ami általában „a tananyag leadásában” merül ki), és a tanítás fő elvévé – különösen a felső tagozaton – az érdeklődés felkeltését kell tenni. De úgy tűnik, a politikai osztály ezt egyáltalán nem akarja.
Ez nem valamiféle összeesküvés-elmélet? A gonoszok összefognak, hogy a gyengék pórul járjanak.
Nem gondolom. Ez az egész nem tudatos. A hatalmon lévők – ha érzékelik is a problémát – egyszerűen nem gondolják, hogy ennek akkora súlya lenne, hogy érdemes volna túl sok pénzt fordítani rá. Az ő érdekeiket alapul véve, jó ez így is, ahogy van. Különös tekintettel arra, hogy az elitnek módjában áll gyerekeit alapítványi iskolákba vagy – a kevésbé elitnek – az államinál egy fokkal szabadabb egyházi iskolákba küldeni.
De amúgy van súlya ennek a problémának?
Nagyon is. A műveltség valójában világismeret. Egyedül ez teszi lehetővé, hogy az ember autonóm módon átgondolja a helyzetét a világban, és kritikusan viszonyuljon ahhoz a környezethez, amely jelentős mértékben felelős a gondjaiért. De azok az attitűdök és kompetenciák (pl. oksági gondolkodás, kreativitás, együttműködés) sem alakulnak ki műveltség nélkül, amelyek képessé tesznek komolyabb kvalifikációk megszerzésére. Műveltség nélkül a hátrányosabb helyzetű fiatalok izolálódnak, manipulálhatóvá és kiszolgáltatottakká válnak, továbbá csak a legrosszabbul fizető munkákra lesznek képesek.
Kik azok a „hátrányosabb helyzetű” fiatalok?
Azért használtam az összehasonlító alakot, hogy hangsúlyozzam: relatív hátrányos helyzetről beszélek, tehát nem abban a jogi értelemben használom a szót, ahogy azt az 1997. évi XXXI. törvény 2013-as módosítása meghatározza. Ezzel szemben arra utalok a kifejezéssel, hogy itt egy kontinuumról van szó, amelyben azok a „hátrányosabb helyzetűek”, akik elsősorban (de nem kizárólag) a szüleik iskolai végzettsége és/vagy anyagi helyzete, valamint lakóhelyük alapján rosszabb helyzetben vannak, mint társaik.
De végül is mindenki nem tanulhat tovább. Az iskolarendszer ebben az értelemben mindig „igazságtalan” marad.
Nem, egyáltalán nem az a kérdés, hogy ki tanulhat tovább. Szokjunk le arról, hogy a méltányosságot a társadalmi mobilitás perspektívájából nézzük! A kérdés az, hogy a dolgozó osztályok hozzájutnak-e ahhoz a műveltséghez, amely a nemzet részévé teszi őket, és amely képessé teszi őket helyzetük átlátására és kritikus vizsgálatára.
Mennyire lenne erőforrás-igényes egy demokratikusabb iskolarendszer kialakítása? Sok pénz kell a „tudvágy” megőrzéséhez és felkeltéséhez?
Egy szempontból igen: ha azt gondoljuk, hogy az iskolának társadalomátalakító szerepe lehet, akkor nagyon felkészült és nagyon elszánt pedagógusokra van szükség. Ez nem megy kiemelkedő pedagógusbérek nélkül.
Van erre esély a közeljövőben?
Szerintem nincs, az ellenérdekeltség nagyon erős. De addig is világossá kell tenni, hogy minden olyan politikai programnak, amely az elnyomottak érdekében megfogalmazódik, prioritásként kell tartalmazni a radikális oktatási reformot.
Hozzászólások
Kedves Imre!
Kedves Imre!
Csak részben tudok veled egyet érteni. Igen rendkívül szomorú, hogy a gyerekeink több mint negyede funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolából. Így őket valóban elveszti rendszer, és tényleg leginkább a felső tagozaton. Ez nem azt jelenti, hogy a tananyag általában érdektelen, hanem inkább azt, hogy vannak akiknek az. Még az sem a főok, hogy a tanárok bénák lennének és szegényes lenne a szakmai tudásuk.
Egy kreatív tanár, aki nincs túlterhelve se az iskolában se otthon, mert mondjuk neki kell kicsempészni a fürdőszobát, vagy egyéb másodállásban szerezni meg a betevőt, az ki tudná találni, hogy milyen módszereket alkalmazzon. Sokkal több időt igényel a differenciált oktatásra való készület, ami 26+ heti óraterheléssel igazán nehezen kivitelezhető. A hátrányos helyzetű gyerekek lemaradásának igencsak okozója a szegregált iskolák magas száma, ahol a pedagógusok is sokkal nagyobb terhelésnek vannak kitéve, ami tovább rontja a helyzetet.
És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a családi környezetnek is jelentős szerepe van pl. a motivációban, vagy az otthoni munka, házi feladat elvégezhetőségében.
És igen jelentős béremelésre és tehercsökkentésre lenne szükség, hogy a legjobbak menjenek tanárnak, és ott is maradjanak. A tananyagreform másodlagos kérdés, hiszen aki jól akar tanítani, és van rá ideje amúgy is folyamatosan reformál, érdekes órákat tart, és tudja azt is, hogy a gyerekek nem egyformák.
Majdnem mindenben egyetértünk
Majdnem mindenben egyetértünk, és ha más jött ki az eredeti szövegemből, az nyilván az én hibám, és őszintén sajnálom. Ahol talán nem ugyanazt mondjuk, az a tananyag érdektelensége. Ez egy bonyolult kérdés. Ha a tananyag egyes elemeit nézzük, alig találunk olyan részt, amiben ne rejlene valami igazán érdekes, és amit ne lehetne érdekesen tanítani. Nem ezzel van a baj, hanem a tantervvel. A tanterv végig akar menni egy kánonon, "mindenről" tanítani akar, de mindenről csak egy keveset. És ez a kevés nem elég arra, hogy a tananyagban rejlő izgalmas mag ("a tananyag végső misztériuma" – ahogy Bernstein fogalmaz) feltáruljon. Valójában két dolgot javaslok: (1) tanítsunk kevesebb témáról, de "mélyebben", (2) a tanárnak legyen a mainál lényegesen nagyobb szabadsága abban, hogy a tematikát meghatározza (pl. annak alapján, hogy mi iránt kelthető fel hatékonyan a gyerek érdeklődése, ami viszont azzal is összefügg, hogy a tanár milyen témát szeret, és mihez ért jobban).
Ja, és most látom, hogy az
Ja, és most látom, hogy az utolsó mondatod viszont teljesen elfogadhatatlan számomra. "A tananyagreform másodlagos kérdés, hiszen aki jól akar tanítani, és van rá ideje amúgy is folyamatosan reformál, érdekes órákat tart, és tudja azt is, hogy a gyerekek nem egyformák." Éppen ellenkezőleg gondolom: a tananyagreform kulcskérdés. A másik kulcskérdés persze a tanári fizetés, de a szabadság, a tanári autonómia szinte ugyanolyan fontos. Mind az érdeklődés felkeltésének esélyei szempontjából, mind a tanári pálya vonzerejének szempontjából.