Fóti Péter: Látogatás Summerhillben, 2010. október 4-5.
By knauszi on 2011. már. 13. - 10:38
Első - remélhetőleg nem utolsó - virágkorát akkor élte, amikor a 60-as, 70-es években az USA-ból kiinduló ellenkulturális mozgalom felfedezte Summerhillt, amely nemcsak egy alternatív teória volt, hanem konkrét gyakorlatát is mutatta az addigi módszerektől gyökeresen eltérő iskolai nevelésnek. Az iskolaalapító A. S. Neill nevét felkapta a világhír, és ezt nemcsak könyvének eladási számai és a látogatók tömege bizonyították, hanem az a kb. hatszázra tehető iskola, amelyek Summerhillt mintának tekintették.
A legelképesztőbb persze a közösségi gyűlés volt, amitől féltem is, arra gondolva, hogy egy olyan gyűlésre csöppenünk be éppen, ahol semmi sem lesz, vagy csak a szokásos erőltetett izé, amit felnőttek manipulálnak. Nem volt az! Csak példaképpen: két kislány ült nem messze tőlem, akik az érvényes szabályok szerint nem mehettek ki egyedül-kettesben a városba. Engedélyt kértek a gyűléstől erre. Rövid vita után megkapták ezt egy szavazás után. Láttam, hogy egymásra néznek és boldogok. De ez csupán két perc volt abból az órából, ami a szemünk előtt zajlott egy gyűlésben, ahol tanárok és gyerekek ültek egymás mellett vegyesen, ahol mindezt egy gyerek vezette, támaszkodva a gyűlés titkárára és a többiekre.
Az iskola erőssége abban van, ahogy a különböző országokból származó tanulók együtt dolgoznak, és éltetik az iskolai közösséget kiemelve annak nemzetközi jellegét. A tanulók megtanulnak kompromisszumokat kötni, tárgyalni, egymást megérteni, és magukat megértetni a közösségben. Arra az időre, amikorra elhagyják az iskolát, magabiztos, harmonikus érett fiatal emberekké válnak. Tudásuk kiterjed a nyilvános intézmények világára is.1
(Az Ofsted, az angol iskolafelügyelet jelentése, 2007)
Bevezetés
Nemcsak a gazdaságban, hanem az iskolázás/nevelés történetében is vannak ciklusok! Ez igaz nemcsak Magyarországra, hanem Angliára is, ahova tavaly ősszel negyedmagammal ellátogattam megnézni az Anglia északkeleti részében, Londontól 150 km-re fekvő summerhilli iskolát. Az iskola, amely idén fogja ünnepelni 90 éves fennállását, jól mutatja az angol iskolarendszer ciklusait! Az iskola alapítása összekapcsolódott az első világháború utáni reformpedagógiai fellendüléssel, és más iskolákkal együtt már akkor bizonyította a reformpedagógia egy sajátos ágának igazát anélkül, hogy széles körben elterjedt volna.
Első - remélhetőleg nem utolsó - virágkorát akkor élte, amikor a 60-as, 70-es években az USA-ból kiinduló ellenkulturális mozgalom felfedezte Summerhillt, amely nemcsak egy alternatív teória volt, hanem konkrét gyakorlatát is mutatta az addigi módszerektől gyökeresen eltérő iskolai nevelésnek. Az iskolaalapító A. S. Neill nevét felkapta a világhír, és ezt nemcsak könyvének eladási számai és a látogatók tömege bizonyították, hanem az a kb. hatszázra tehető iskola, amelyek Summerhillt mintának tekintették.
Mint tudjuk, a történelem a 70-es évek második felében másféle fordulatot vett, és a Summerhillt követő iskolák elsorvadtak elsősorban azért, mert anyagilag nem bírták a versenyt, az adófizetők pénzéből finanszírozott “ingyenes” állami iskolákkal. Summerhill azonban fennmaradt, és vele a remény is, hogy egyszer a liberális oktatás újra nagyobb befolyásra fog szert tenni. A liberális jelzőt itt értelmeznem kell: ezen a kifejezésen azt értem, hogy az iskola gyakorlatát demokratikus elvek, az egyéni szükségletek tisztelete és olyan módszerek jellemzik, amelyek arra törekednek, hogy a gyerekek érezzék saját erejüket és hatalmukat saját életük felett mind egyénileg, mind egy közösség tagjaként.
Angliában az 1988. évtől, az „Education Reform Act” életbe léptetésétől az iskola egyre jobban a gazdasági érdekeknek a kiszolgálójává vált, és az oktatási bürokrácia a maga sajátos mindent mérő, mindent uniformizálni és ellenőrizni akaró hatalma egyre jobban érvényesült.
Eközben azonban Neill és Summerhill nem merült feledésbe: Neill könyvei folyamatosan kaphatók a távoli Japántól az USA-ig, és a vasfüggöny leomlása után 2004-ben magyarul is megjelent Neill először 1960-ban kiadott bestsellere “Summerhill – A pedagógia csendes forradalma” címmel.
Az iskola egy kelet-angliai kisváros, Leiston szélén található, egy nagy kert veszi körül. Egyszerre 80 gyerek látogatja, akiknek életkora 5 és 16 év közötti. Az iskola a Neill család tulajdona, jelenlegi igazgatónője A. S. Neill lánya, Zoe Readhead. Az iskola magát a leghosszabb idő óta fennálló gyerekdemokráciának2 nevezi, és az iskolai önkormányzatot ma is hasonlóképp működteti, mint a kezdetek idején.
A bennlakásos iskola, ahol a gyerekek egy jó része külföldről érkezik, az 1988-as oktatásügyi fordulat óta különösen sok oktatásügyi vizsgálat tárgya volt. Őfelsége tanfelügyeleti igazgatósága végül 1999-ben elhatározta, hogy a 90-es évek eleje óta a különös tekintettel megfigyelendő iskolák listájára (titokban) felvett iskolát megpróbálja bezáratni úgy, hogy olyan dolgokra kényszeríti, amelyeket az iskola úgysem fog teljesíteni. Amíg fennhangon hirdették, hogy az iskolának az angol iskolarendszer tradíciói szerint joga van egy saját filozófiára, addig konkréten ennek a rendszernek egyik legfőbb oszlopát körmönfont érvekkel megtámadták. Ez az elv kimondta, hogy az iskolai órák látogatása önkéntes jellegű. Az iskola arra volt kényszerítve, hogy független szakértőkkel külön “megvizsgáltassa” magát, és megtámadja az oktatásügyi kormányzat megrovó ítéletét. A per magas költségeit az iskola a volt diákok és a támogatók adományaiból fedezte. A 2000 elején lezajlott per - amelyről a BBC 2008-ban játékfilmet is készített - három tárgyalási nap után egy peren kívüli kiegyezéssel végződött. Az ok, amiért az igazságügyi kormányzat visszavonult a vádtól, éppen az volt, hogy az iskolát annak tudta nélkül tartották egy megfigyelési listán, és ha ez a nyilvánosság elé került volna, nehéz helyzetbe hozta volna a hatóságot. Az iskola a peren kívüli kiegyezésben foglaltak alapján csak négyévenként vizsgálható, és akkor is csak úgy, hogy a vizsgáló bizottságnak egy az iskolafelügyelettől független tagja is van. A vizsgálat maga csupán arra szorítkozhat, hogy az iskola vajon saját elveinek és filozófiájának megfelelően működik-e.
Az iskola a per óta eltelt időben prosperál. A legutóbbi 2007-es iskola-felügyelet jelentése megjegyzi, hogy a tanulók és a szülök nagyon elégedettek az iskolával. Az iskola életének középpontjában a hetente többször is ülésező tanácskozás áll, ahol a tanulók és a tanárok (és nevelőtanárok) egy ember - egy szavazat alapon az iskolai élet széles területét maguk irányítják.
Az iskolával magam a 2000-es évek elején ismerkedtem meg, először Matthew Appleton könyvét a „Free Range Childhood”-ot majd később Neillt és a kiterjedt Summerhill-rodalmat olvasva. Miközben Summerhill a magyar tanárképzésben bevonult a kötelező irodalomba, a gyakorlatban nálunk nincs olyan iskola, amely Summerhillt követendő példának tekintené. Gyakran a tanárképzőn kiadott és előadott tananyag nem képes arra, hogy felkeltse a figyelmet, és az iskoláról szólva a leggyakrabban a tanulók azt gondolják, hogy az iskola régen bezárt, és elveit megcáfolta az élet. Ezzel szemben ma lehetséges, hogy egy újabb fellendülés kezdetén vagyunk, amit jelez a Summerhillhez hasonló iskolákat összefogó világméretű IDEC-nek és európai szervezetének az EUDEC-nek (Demokratikus Nevelésért Közösség) három évvel ezelőtti megalakulása. Magyarországon jelenleg a megalakulását kimondó bírósági döntésre vár a Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület, amely az EUDEC tagja lesz.
Útinapló - részletek
Előkészületek
Valamikor 2009 nyarán kaptam egy meglepő elektronikus levelet korábbi kollégámtól, Vekerdy Tamástól, hogy látogassunk el családostul az angliai summerhilli iskolába. Természetesen kaptam az ajánlaton, és rögtön szervezkedni kezdtem, de az iskola igazgatónőjének a betegsége keresztbe tett terveinknek. Már ebben az időben gondoltam arra, hogy magunkkal vigyük Mihalicz Csillát, a Nők Lapja újságíróját is.
Zöld jelzés csak valamikor 2010 tavaszán érkezett Zoetól, és akkor nekifogtam a szervezésnek. Pontos időpont-egyeztetés, repülőjegy, szállás kimondva egyszerűnek hangzik, de persze nem volt az. Mindezzel együtt 2010 nyarán kész volt a terv, hogy október 3. és 6. között utazunk, 4-ét és 5-ét az iskolában töltjük.
Az utazás előtti időben átgondoltam, hogy milyen kérdéseket teszek majd fel: Az egyik így szólt: hogyan alakult ki az, hogy Summerhill azt mondhatja, az iskolának joga van saját filozófiára? Nálunk mindezt más dolgok helyettesítik: a tanárok közössége által elfogadott pedagógiai program (gondolom, biztos mindenféle megkötéssel) és még sok más törvényi, rendelkezési szabály.
A másik kérdésem így szólna: hogyan alakul ki az iskola „nagy gyerekekeiben”3 a közösségért érzett felelősségérzet? Miért dolgoznak a közösségért? Miért nem inkább csak egyszerű fogyasztói a szülői pénznek és az általa vásárolt tanári figyelemnek?
Leistonban
Október 4-én egy előző napi hosszú és kalandos út után 10:15-re megérkeztünk az iskolába. Az iskola bejáratánál tábla jelzi, hogy minden látogatónak jelentkeznie kell az irodában. Itt találkozunk John Walmsleyvel, aki ugyancsak az iskola látogatója, fényképész. A titkárnő előkerít egy tanárt (Michael), akit ismerek már fényképekről. Ugyancsak elénk jön Suria, egy kislány (talán 13 éves körül), aki a látogatókkal foglalkozó bizottság tagja, és aki gyors iramban körbevezet bennünket az iskolában. Azért gyorsan, hogy a 10:50-es délelőtti teát már az ebédlőben élvezhesse/élvezhessük. Először elmegyünk a 2. "korosztály" részlegébe, ahol három terem nyílik egymásba. Az első kettőben is vannak gyerekek, játszanak vagy olvasnak a kényelmes díványon, míg a harmadik teremben egy tanár tanul egy vagy két gyerekkel. Tovább megyünk a zenei stúdió felé, de zárva találjuk. Mellette van a kémia-fizika terem, ahol szintén van egy tanár és néhány gyerek (a második napon itt számos gyereket láttam asztaloknál ülni és tanulni.) A következő a számítástechnika-terem, amely mint később megtudom, hasonlóan a művészeti és a famegmunkáló teremhez mindig nyitva áll egy tanárral. A teremben vagy 5-6 számítógép, de nem mind foglalt.
Tovább megyünk a legkisebb gyerekek szállásához a San mellett (a szanatórium nevéből lett rövidítve), ami valamikor a beteg gyerekek egy kicsit félreeső épülete volt. Itt tudjuk meg, hogy jelenleg csak egy itt alvó gyerek van. Az iskola létszáma jelenleg hetven gyerek. A nyáron tizenketten fejezték be az iskolát, fiatalokra lenne szükség.
Lassan a nagy ház fele sétálunk. Átmegyünk egy irodalomórán, ahol egy tanár ül egy gyerekkel szemben, majd a könyvtáron át a nagy házba, annak nem igazán fő-, de fontos oldalbejáratán. Ez az oldalbejárat köti össze a legtöbb épületet a főépülettel, és itt van a jelenlét tábla, a napi és heti programokkal, a grafiti fallal. Innen a folyosó három fontos hely felé vezet: jobbra a konyha, balra az ebédlő, előre a gyűlésterem. A gyűlésterem mindig nyitva áll, hiszen ez egyben a nagy ház központja, ahonnan a lépcső felvezet az emeleti hálószobákhoz. Ha nincs gyűlés, akkor itt lehet játszani. A folyosóról nyílik még a művészeti terem.
John Walmsley, a fényképész mind a két nap kedves beszélgető partnerem lett. Ennek talán az lehetett az oka, hogy hamarosan kiderítettük, milyen véletlenek vannak a világban. Nekem megvan az a képes könyv, amelyet ő készített az iskoláról 1967-68-ban. Emlékeztem még arra is, hogy a könyv utolsó oldalán az akkor 85 éves Neill látható távozóban kutyájával.
Első beszélgetésünkkor megjegyzi a fotós: „ez egy nagyon érzelmekkel töltött hely”. Egyetértek. Később megtudom, hogy nem volt az iskola diákja, de valahogy felfedezte a helyet, és eljött. A még ma is elő 93 éves Leila Berg készítette a szövegeket a könyvhöz. John akkoriban 20 éves volt, a „Guildford School of Art”-ban tanult, és azóta is szabad foglakozású fotós.
Később, amikor beszélgetünk, megkérdezem, hogy szerinte is igaz az, hogy Summerhill korábban sokkal leromlottabb hely volt. Igen – mondja - a gyerekek is piszkosak voltak, de az, hogy a hely leromlott volt nem igazán zavarta a gyerekeket. Sőt – meséli - volt valahol egy szemétdomb is az iskola körül, ahonnan a gyerekek újra felhasználtak dolgokat. Később megtalálom az egyik képen a szemétdombot a könyvben.
Honti Mária, Vekerdy Tamás felesége beleolvas a könyvbe, és megtalál egy érdekes részletet: a gyerekek akkoriban, amikor John 1967-ben Summerhillbe érkezett, körülvették, és John jó ideig azzal foglalkozott, hogy magyarázta nekik: nem adja oda a fényképezőgépét, és nem is ad kölcsön nekik pénzt. Mária azt mondja, hogy ez egy jele lehet a gyerekek elhanyagoltságának, de azt is mondja, hogy most nem érzékelt ilyesmit.
A tea végeztével odajött Michael, az egyik nevelőtanár, és odahívott még két gyereket, akikkel egy ideig beszélgettünk az iskolai törvényekről. A beszélgetés közben megérkezett Zoe is. Ekkor készült az első hangfelvétel.
Az önkormányzati ülés
A legelképesztőbb persze a közösségi gyűlés volt, amitől féltem is, arra gondolva, hogy egy olyan gyűlésre csöppenünk be éppen, ahol semmi sem lesz, vagy csak a szokásos erőltetett izé, amit felnőttek manipulálnak. Nem volt az!4 Csak példaképpen: két kislány ült nem messze tőlem, akik az érvényes szabályok szerint nem mehettek ki egyedül-kettesben a városba. Engedélyt kértek a gyűléstől erre. Rövid vita után megkapták ezt egy szavazás után. Láttam, hogy egymásra néznek és boldogok. De ez csupán két perc volt abból az órából, ami a szemünk előtt zajlott egy gyűlésben, ahol tanárok és gyerekek ültek egymás mellett vegyesen, ahol mindezt egy gyerek vezette, támaszkodva a gyűlés titkárára és a többiekre.
A közösségi gyűlés után összegyűlnek a tanárok a tanáriban, ami a nagy teremből nyílik. Az ajtón zár van, amit be lehet úgy állítani, hogy kívülről csak kulccsal lehessen bemenni. A tanárok itt nem akarják, hogy zavarják őket. Nekem eszembe sem jut, hogy oda is bekukkantsunk.
A gyűlés után szállásunkra visszatérve Honti Mária megkérdezte, hogy Summerhillbe adnám-e a saját gyerekemet. Én visszakérdeztem, amire ő azt mondta, hogy a bentlakás miatt nem. Erre én fordítottam a dolgon, és Vekerdy Tamásnak szegeztem a kérdést: ha a közelében lenne egy Waldorf-iskola és egy Summerhill, akkor ő hova adná a gyerekét? Azt mondta, Summerhillbe. Azért leesett az állam, de örültem.
Még az iskolában megállapodtunk Zoeval, hogy másnap folytatjuk a beszélgetést.
Október 5., kedd
Az iskolába érve körbesétálunk várva a teaidőt. Jártunk a famegmunkáló műhelyben. A veszélyes gépek egy elkerített helyen vannak, és azokat csak azok használhatják, akiknek már van tapasztalata. Számos gyerek van a műhelyben, kettő közülük egy díványon egy fegyverekről szóló könyvet olvas, egy másik éppen egy rudat húz elő, hogy megvalósítsa tervét, ami egy fegyver előállítását célozza: két farúd között egy lánc van, és az egésszel közelharcban nagyokat lehet csapni vagy távol tartani az ellenfelet. A körfából le is vágja a megfelelő darabokat kézi fűrésszel.
Megkérjük a titkárnőt, hogy kérdezze meg Zoet, hogy mikor jön. Meg is teszi, és amikor később visszatérünk, integet, hogy Zoe már megjött. Ekkor születik az interjú harmadik, 50 perces hanganyaga.
Otthonról visszatekintve
Hazaérkezve először lefordítottam és leírtam a három beszélgetést Zoeval, majd lefordítottam egy interjút, amit Zoe adott a bécsi „Der Standard” című napilapnak. Ugyancsak érdemesnek tartottam a magyarításra egy előadásrészletet, amelyet a zürichi egyetem pedagógia professzora Jürgen Oelkers tartott éppen látogatásunkkal egy időben. Ami pedig Summerhill elveinek legtömörebb összefoglalását illeti, álljon itt az a néhány bekezdés alakuló egyesületünk, a Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Egyesület készülő szórólapjáról.
A magyar (és a világ) iskolarendszerét más alapokon kellene berendezni. Nevezzük ezt az alternatív iskolarendszert demokratikus-közösségelvű, a gyerekek érdeklődésén alapuló, felesleges kényszerektől eltekintő iskolarendszernek. Pozitívan kifejtve ennek a rendszernek két alapvető elve van:
- a tanulók maguk irányítják a saját tanulásukat,
- az iskolájuk működését érintő döntésekbe egyenrangú beleszólásuk van.
A fenti elveken alapuló, ma csupán csiráiban létező alternatív iskolarendszer – ha nem is Magyarországon - hosszú hagyományokra tekint vissza, módszereit világszerte alkalmazottak, kisebb körökben elfogadottak és a gyakorlatban bizonyítottak.Mit jelentenek ezek az elvek?
- Az önirányító és önszabályozó tanulás azt jelenti, hogy az egyénnek joga van – életkorától függetlenül – a tanulását saját maga által irányítani és szabályozni. Ehhez általában nem szükséges tanterv: ehelyett a tanulási folyamat egyénre szabott és a tanulót természetes kíváncsisága és személyes érdeklődési köre motiválja. A tapasztalat és a kutatások igazolják, hogy az ezen elveken működő iskolák kifejezetten hatékonyan készítik fel a diákokat jövőbeli karrierjükre és felsőfokú tanulmányaikra.
- Olyan országokban, ahol a felsőoktatásban való részvétel feltétele egy meghatározott nemzeti vizsgarendszerben való sikeres vizsga, az ilyen iskolák diákjai nagyon jó eséllyel érnek el kiemelkedő eredményeket (Anglia, USA, Németország). A demokratikus döntéshozatal biztosítja, hogy a közösség minden tagja hatékonyan irányíthassa a saját tanulását. Az iskolai gyűléseken minden résztvevőnek egyenlő szavazata van, kortól függetlenül. Az iskolagyűlés hatásköre iskolánként különböző, de általában magába foglalja a magaviseletet meghatározó szabályokat, a helytelen magatartás szankcióit, a felmerülő problémákkal való bánásmód stratégiáit, az alkalmazottak kinevezését és új diákok felvételét. A diákok élesben tapasztalják meg a demokráciát, és az iskola elvégzése után készen állnak aktív állampolgárként élni felnőtt életüket. Az iskolagyűlés szabályainak a közösség szerez érvényt, többnyire egy diákokból és alkalmazottakból álló igazságszolgáltató bizottság segítségével.
Az oldalon John Walmsley fotói láthatók. A jobb egérgombbal előhívható helyi menüt a művész kifejezett kérésére tiltottuk le.
- 1. “A strength is the way in which pupils from different countries work together to form the school community, celebrating its international dimension. Pupils learn how to get on with each other through compromise, negotiation and communication within the community so that by the time they leave they are well rounded, confident and mature young people. Pupils develop a sound knowledge of public institutions.”
- 2. Magam nem szeretem ezt a kifejezést, és helyette gyerek-felnőtt demokráciáról beszélek megszorítva azzal, hogy természetesen vannak az iskola életének olyan területei, ahova a demokrácia nem terjed ki (megosztott felelősség). Részletesebben lásd: http://www.foti-peter.hu/082foti.pdf
- 3. A „nagy gyerekeknek” különös jelentősége van Summerhillben. Ők azok, akik az iskolában eltöltött hosszú idő végén az iskolai élet felelős posztjait töltik be. Gyakran jobban ismerik az iskola életét, mint a frissen odakerült tanárok.
- 4. Megkockáztatnék egy magyarázatot, amiért ez így van: A hatalom ide koncentrálódik: Summerhillben nem mehetsz oda egy tanárnőhöz, hogy tessék elengedni a városba, ha ez ellenkezik a szabályokkal, mert erre a tanárnak nincs hatalma! Ez a mechanizmus teszi élővé a gyűlést.
A szerzőről:
Hozzászólások
Kedves Péter, nagyszerű
Kedves Péter,
nagyszerű élmény lehetett. Ahogy elnézem a fotókat, fantasztikus hangulata lehet...
Amikor pár éve elolvastam azt a könyvet, ami Summerhillről szólt, sokat gondolkodtam, nyilván összevetve a hazai viszonyokkal, nálunk nem lenne e járható.. És azon is gondolkodom, miért nem tudnják az alternatív iskolák, amik képesek választ adni a legégetőbb kérdésekre az oktatásban, ráadásul működőképes választ, igazán terjeszteni a gyakorlatukat. Ott miféle kihatása van a környezetre ennek az iskolának? Vannak követői? Bővül a létszám? Adnak e módszertani segítséget a hasonló gyerekeket oktató iskoláknak?
Mostanában a blogon levelezek egy hölggyel, kint él Londonban az egész családja, gyerekek is, akik általános iskolás korúak. Amilyen problémákat leír, abból azt látom, ott is vannak gondok....Vajon ott a megoldási javaslatokért kopogtatnak e az alternatív megoldásokkal sikeresek ajtaján?
Elkésett válasz...
Csilla: Megpróbáltok a világon máshol Summerhill-eket alapítani?
Zoe: Ez mindenütt a világon megtörténik. Ezek szinte kivétel nélkül nem bentlakásosak. Minden hely nagyszerű, ahol a gyerekek lehetőséget kapnak egy boldog gyerekkorra! Azonban a közösség itt egy bentlakásos iskolában összevetve egy nappali iskolával óriási. Itt a közösségi élet a gyerekek életének jóval nagyobb részét teszi ki. Emberek kérdezik, hogy tudnék-e máshol Summerhilleket indítani. Persze tudnék, ha valaki pénzt adna erre. Nekem ez annyira a véremben van, hogy ezt könnyen meg tudnám csinálni. Lehetne egy Summerhill USA egy orosz Summerhill, de arra nem vagyok képes, hogy ehhez a pénzt megszerezzem, de ha ezt valaki megteszi, akkor szívesen. ( http://www.facebook.com/l/sAQEDP8ZsAQGz348ERmtTOEOtBba5-w_DU2AGKRzF4VxfsQ/www.foti-peter.hu/zoe2010.html)
Most pedig általános kommentárjaim következnek:
Nem meséltem el, hogy milyen furcsa érzés volt Leistonban sétálni, és ott iskolásokkal találkozni, akik a helyi iskolába mentek, vagy jöttek. Ezek a gyerekek az átlagos színvonalú állami oktatást kapják, ami valószínűleg nem rossz. Ugyanebben a faluban/kisvárosban él Summerhill 60-80 diákja is, akikért a szülök nagy összeget fizetnek, még ha ez a tandíj kevesebb mint a fele annak, amit Eton-ban fizetnének a szülök, egy elit bentlakásos iskola után. Summerhillnek van ugyan néhány bejáró diákja is, de hogy ők helyi lakosok gyerekei nem tudom. Mégis az az érzésem, hogy a világ így rendben van. Aki Summerhill-t szeretne gyerekének, megfizetheti. A dolog persze igazságtalan, mert Summerhill magániskolaként nem kap állami támogatást. Ez nem azért jó, mert teljesen igazságos lenne, hanem azért, mert így az államnak kevesebb indoka van Summerhill életébe beavatkozni. A dolgok gyökerét tekintve Summmerhill egy más paradigmán alapul, mondhatnánk nagyon előkelően. Ugyanez azonban magyarul is elmondható. A világ iskolarendszere azon alapul, hogy a gyerekek tanulmányait a társadalom írja elő, és ennek módja a kötelező iskola és óralátogatás, a nagy legalább 4-8 órájában (+ házi feladat). Summerhill kiindulópontja az, hogy az iskolás tanulás csak egyik módja a tanulásnak. Ez a fajta tanulás azonban az iskola általános filozófiájának megfelelően a gyerekek önállóságának területére esik, vagyis a gyerekek megválaszthatják, hogy mennyit kérnek belőle. Ez igaz a többi tanulási formára is. (Játék, önkormányzat, beszélgetés). Miközben a gyerekek Summerhillben élnek, másfajta korlátokba ütköznek, mint Leistoni társaik. Számukra is léteznek korlátok, de azok más módon jönnek létre, mint azok, amelyek leistoni (és angliai stb.) társaikra érvényesek. Ezeket a szabályokat, amik az iskolai élet széles területét szabályozzák, nem az igazgató, nem a tanárok, nem a tanárok és diákönkormányzat, hanem a Summerhill-i közösség hozza a heti gyűléseken. Nem minden szabályt, mert vannak kivételek, mint a tanárok kiválasztása, egy-egy végképp összeférhetetlen összeférhetetlen gyerek elbocsátása, vagy biztonsági rendszabályok. De ezen túl az egyes tanár hatalmának határa megáll annál, hogy mit tanít az órán, és hogyan. Egy tanár nem írhatja felül a közösségi gyűlés döntéseit, a nélkül, hogy ezért felelősségre ne vonják. A közösségi gyűlés így nem csupán törvényhozó, hanem ellenőrző, igazságszolgáltató szerv is, aminek hatálya alá mindenki egyformán alávetett.
* * *
Igen valóban fantasztikus hely! Szeretném egy kicsit elhelyezni Summerhill-t, bemutatva, hogy kiket miket is inspirál ma, rajtam kívül!
Most találtam egy érdekes idézetet:
"Egy konzervatív hullámban Diane Ravitch 1986-ban egy sokak által becsült könyvben (The School we Deserve) erős kritikát gyakorolt a kezdeti Neill féle nevelési eszmékkel szembeni lelkesedéssel kapcsolatban. Neill ugyanis a szabadság és a korlátlan szexualitás üzenetét hozta, amit írók, mint Paul Goodman, Edgar Friedenberg, John Holt, Johanthan Kozol, George Dennison, Herbert Kohl, Ivan Illich és James Herndon elfogadtak. A következmények "anti-intellektualizmus, a tekintélyekkel kapcsolatos tiszteletlenség, és a munkamorál fontosságának lebecsülése voltak."
Diane Ravitsch, aki egy jelentős oktatástörténész úgy látta, hogy Neill
· anti-intellektuális
· tiszteletlen
· és megveti a tisztességes munkát.
Szerintem azonban ez egy nagyon hamis optika. Igen Neill valóban azt mondta, hogy az érzelmek elsődleges szerepe kell legyen az oktatásban, és az iskolát ennek az elvnek szellemében alakította ki. Mindez azonban nem anti-intellekzualizmus, hanem a dolgok helyrerakása.
Ami a tiszteletlenséget illeti arra csak azt mondhatom, hogy Neill volt az egyike azon úttörőknek, akik azt mondták, hogy a gyerekeknek is vannak jogaik, és joguk van részt venni saját életük irányításában.
Aki pedig Neillre azt mondja, hogy lebecsülte a tisztességes munkát, az nem tudja mit beszél, mert azt már mindenki tudja, hogy egy iskolát fenntartani - még ha ebben Neill szerepe a propagandistáé IS volt - nem könnyű dolog. Szerintem Neill-ben az volt éppen a nagyszerű, hogy egy uj világ alapkövét igyekezett lerakni.
Az már a mi szerencsétlenségünk, hogy a verseny az iskolák terepén teljesen lehetetlen. A Góliát olyan erős - itt az állami/önkormányzati iskolarendszerre gondolok, hogy Dávidnak nincs esélye, holott, amit kínál sokkal jobb, mint amit Góliát az adófizetők pénzén teremt látszólag ingyen, valóban azonban pazarolva mindent.
Az idézet még egy szempontból fontos nekem: felsorolja "hőseimet", akiknek a munkásságát igyekszem megmenteni a feledéstől, mert nagyon értékesnek tartom őket. Ide másolom a neveket és azokat a linkeket, amik a "hősök" munkáihoz vezetnek:
John Holt: http://www.facebook.com/l/xAQFadzQFAQFnvmAJHILrSloA2p04BBAYcWthJIOvsCU1pw/www.foti-peter.hu/holt-konyvek.html
George Dennison: http://www.facebook.com/l/bAQE0eFtQAQEHH7hmnGA02kZSDmnBz3SFaFMCxc4V8Lnjcg/www.foti-peter.hu/dennison-oldal.html
James Herndon: http://www.facebook.com/l/sAQEDP8ZsAQE0R5MhExQL8S8yl2ktyHMdcRe-QptjG7DyuQ/www.foti-peter.hu/herndon-oldal.html
Herbert Kohl: http://www.facebook.com/l/bAQE0eFtQAQEYxbeMWfdMwNYLpsMihQiT0_ut0ucZQj41fg/www.foti-peter.hu/herbert-kohl.html
Edgar Friedenberg: http://www.facebook.com/l/EAQHUYQuNAQGgKTZJ0ZImdbYLgrClmWPMY5B6TpbYA0ceZQ/www.foti-peter.hu/friedenberg-herndon.pdf
Diana Ravitsch-al ellentétben úgy találom, hogy ezek az emberek megértették Neill munkásságát és pozitív irányban továbbvitték azt amit elkezdett mondani. Rajtuk kívül, ma sokan (ha az egész lakossághoz képest persze kevesen) vannak, akik tovább viszik a mindennapokban a Neill-i gondolatokat, amit Colin Ward igy fogalmazott:
· Kényszerek nélkül (No compulsion)
· Büntetés nélkül (No punischment)
· Önkormányzattal (Self goverment)
· (Kézzel fogható szexuális szabadsággal) tacit sexual freedom
is lehet iskolát működtetni! Működik, és nagyszerűen működik, mint azt a képek is igazolják. Csak észre kéne venni, és elég bátornak, kitartónak lenni hozzá (meg persze anyagilag sem árt, ha az ember ebbe bele tud fektetni valamit). A mai oktatási ámokfutás sem fog örökre tartani.