Keresztúri József: Miska bácsi

Személyes emlékezés Bácskai Mihályra (1929–2011)

Azt lehetett tőle megtanulni, hogy minden problémánkra a megoldás bennünk található, s hogy a problémák természetes részei életünknek. Azért vannak, hogy megoldjuk őket. Ettől leszünk valakik. Mert valakikké kell lennünk. Ez a gondolkodásmód akkortájt – és mindenkor – csak különleges egyéniségek mindennapi munkájában volt a pedagógiai működés jellemzője, mert nem megy kaptafára, módszertani sokszínűség, kreatív agy, hatalmas türelem és mindenekelőtt mérhetetlen szeretet kell hozzá.

A hetvenes évek elején Makóról Hódmezővásárhelyre kerültem középiskolába. Az egykori Cseresnyés Kollégiumban – amely akkor már Szántó Kovács János nevét viselte – Csaba Etelka tanárnővel Heltai Jenő Néma leventéjét próbáltuk. Jelmezesen-díszletesen, minden képzés nélkül betanulva, ösztönből-szívből, ahogy akkor még a színjátszó csoportok többsége tette a dolgát. És akkor történt valami, ami meghatározta az egész további életemet. A szomszédvár Szentesről diákszínjátszók érkeztek a kollégiumba, és bemutattak egy népi szólásokból összerakott, a népköltészet leány- és legénycsúfolóiból merítő szerkesztett játékot, amelyben a játszóknak nem kellett török bugyogót ölteniük, egyszerű egyforma fekete-fehérben is önmaguk lehettek, s mi, nézők is magunkra találhattunk az életre keltett figurákban és helyzetekben. Hogy a „Férhő kéne mönni”, vagy a „Meg kén házasonni”, vagy netán az „Álljon félre, aki házas” volt-e, már nem emlékszem, mert gyors egymásutánban mindhármat megnéztem, Szentes igen közel volt hozzánk, egy röpke stoppolás, akkor még nem féltek megállni az autóvezetők.

A csoport vezetője Bácskai Mihály tanár úr volt, akit azok is Miska bácsinak hívtak, akik nem ismerték. Mert már fiatalon is olyan Miska bácsis volt, olyan közeli rokonféle, olyan nagybácsiszerű, akihez segítségül lehetett fordulni. Aki nem mondta meg a tutit, csak meghallgatott, és rávezetett a megoldásra. Azt lehetett tőle megtanulni, hogy minden problémánkra a megoldás bennünk található, s hogy a problémák természetes részei életünknek. Azért vannak, hogy megoldjuk őket. Ettől leszünk valakik. Mert valakikké kell lennünk. Ez a gondolkodásmód akkortájt – és mindenkor – csak különleges egyéniségek mindennapi munkájában volt a pedagógiai működés jellemzője, mert nem megy kaptafára, módszertani sokszínűség, kreatív agy, hatalmas türelem és mindenekelőtt mérhetetlen szeretet kell hozzá. Nála ez mind együtt volt: felfedezte a színházcsinálás és a tanítás-nevelés szoros kapcsolatát, felfedezte, hogy a tanítványok okosak és alkotásra képesek, s mindezt felfűzte egy olyan metodikára, amely később drámapedagógia néven híresült el.

Bácskai Mihály és felesége. Forrás: PR Herald

Nagy találkozás lehetett, amikor Várkonyi Zoltán a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektoraként a közeli Madách (és egy évvel később a Vörösmarty) mellett megkereste a Horváth Mihály Gimnázium tanárát, csináljanak valamit együtt. Így születtek meg a híres drámatagozatok, elsőként és legnagyobb sikerrel a szentesi.

A vásárhelyi élmény óta folyamatosan találkoztak útjaink. Első drámatanári lépéseimet is ő irányította. Egy hét tábori együttlét alatt megtanultam tőle, hogyan szólítható meg a tanítvány alkotótársként, hogyan bányászható belőle ki mindaz, amiről ő sem tud, ami a mélyben kincsként ott rejtőzködik benne. Hogy humorral, mosollyal minden elérhető. Hogy nincs egy jó válasz, mert a világ – s benne az ember – ennél bonyolultabb. Hogy az igazságnak sok arca van. Hogy a megértés, az elsajátítás nem kizárólag fárasztó munka, hanem élvezetes játék, hogy a befogadás nem magányos szélmalomharc, hanem közösségi együttlét, összetartozás-élmény is lehet. Tőle tudom, hogyan lehetséges a színházművészet eszköztárát drámapedagógiai módszerekkel felhasználva összetett módon fejleszteni tanítványaink személyiségét, hogy kíváncsiságukat, nyitottságukat, átlagon felüli kreativitásukat és kommunikációs képességüket a felnőtt élet minden szegmentumában sikeresen hasznosíthassák. Tőle tanultam a tehetség tiszteletét és a türelmet is. Miska bácsit egyszer megkérdezte egy újságíró: mit szeretett különösen a drámatagozatos gyerekekben? Mire ő: „Mit szerettem bennük? A nemzeti értéket: a tehetséget. Azt a másságot, amit oly nehezen tűrnek, tolerálnak nálunk.”

A Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán töltött két évtized alatt folyamatos kapcsolatot tartottunk, hol mi mentünk, hol ők jöttek – már a szakmai tökéllyel felépített csapat tanártársaival –, hol az óceán partján futottunk össze egy nemzetközi fesztiválon, hol érettségi elnökként hallgatta szeretettel tanítványaimat. Mostani iskolámban, a Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskolában már nem láthatom vendégül, pedig az iskola pedagógiai filozófiája tőle eredeztethető. Tanártársaimmal egy olyan iskolát működtetünk, amely a drámát és a színházi nevelést célként és pedagógiai eszközként is a mindennapi tevékenység középpontjába állítja. Tevékenységünkben két irányból is törekedünk a hatékony fejlesztő eljárások tudatos alkalmazására. Egyfelől a tehetséggondozásra koncentrálunk (bizonyos területeken kimagasló fejlettségi szint elérése), másfelől a felzárkóztatásra (nevelési-képzési deficitek kiküszöbölése) fektetünk hangsúlyt. Egyszerre vagyunk befogadói a különleges tehetségű és a tanulási, beilleszkedési, magatartási zavarokkal küzdő, sajátos nevelési igényű tanulóknak. Ez is Miska bácsi öröksége, messze Szentestől, valahol Kelenföldön, ahol most rá emlékezem. 

Személyes élményeimet zárja le Miska bácsi összetett mondatai közül egy: „A feladatunk az igényt megalapozni a tanítványainkban a művészi szép teljes meghódítására, életük harmonikus berendezésére, amely szegényebb maradna a dráma, a színházművészet értő befogadása nélkül.”