Lencse Máté: Kipörgetel?!

Hogy akkor miért nem tudom elképzelni máshogyan? Miért ennyire fontos az önkéntesség? Nem tudnám megindokolni. Bízom benne, hogy akadnak, akik csak egyszerűen megértik.

Tiszta kép élt bennem arról, hogy kikre van szükség, mihez értsenek, milyenek legyenek. Keresgélni kezdtünk mindenfelé: ismerősöket, hallgatókat kérdezgettünk, megjelentünk az önkéntes napon toborozni, stb. Lett is egy névsor sokféle emberrel, sokféle kompetenciával. Aztán kiderült, hogy tőlünk függetlenül egy másik csapat szintén tábort szervez a nyárra. Találkoztunk velük, és megbeszéltük, hogy dobjuk össze, amink van és menjünk le több alkalommal. Körülbelül így indult az egész. 

Aztán bele is futottam az első komolyabb problémába. Történt ugyanis, hogy a listáról senki nem vállalkozott ténylegesen a feladatra. Szépen lassan nemet mondott mindenki, de akadtak jó páran, akik pedig egyszerűen csak eltűntek. Most is azt gondolom, hogy az önkéntesség alapvető eleme ennek a projektnek, még akkor is, ha rengeteg nehézséget hordoz magában. Ahogy azt kell, minden csapdába beleléptünk, és talán még ma is megvan egy-két gyerekbetegség. Sajnos több ezek közül gyógyíthatatlannak tűnik. Mert az önkéntesnek iskolába kell járnia, dolgoznia kell, van magánélete, minden más csak ezek után jöhet. És ezért nem is lehet elítélni senkit. Kell a diploma, kell a pénz, kell a szórakozás – tényleg semmi irónia! Bele lehet futni kivételekbe, de többnyire azért ez így normális. Ehhez kapcsolódóan aztán ott van az is, hogy ez nem munkahely, nincs szerződés, a pozíciók, viszonyok csupán informálisak. Ki dönt, ki mondja meg a másiknak, ha hülyeséget csinál? Milyen jogon? Az egyik önkéntes kirúgja a másikat? Egy olyan embert, aki a szabadidejét áldozza fel, hogy segítsen másokon, nem könnyű kritizálni. A nyarat végül a másik szervezés, illetve pár L. Ritók Nóránál jelentkezett önkéntes mentette meg. Sőt, úgy tűnt, jó sokan vagyunk. Többször már azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet valakinek megmondani, hogy nem kell a segítsége, mert túl sokan vagyunk. Mára azért ezek a pillanatok elmúltak, hiszen az önkéntesek jönnek-mennek. Hogy akkor miért nem tudom elképzelni máshogyan? Miért ennyire fontos az önkéntesség? Nem tudnám megindokolni. Bízom benne, hogy akadnak, akik csak egyszerűen megértik.

Végül három egyhetes tábort sikerült megszerveznünk nyárra. Néhány tény. Belecsöppentünk egy négyszáz főnél kisebb lélekszámú zsáktelepülés életébe. Egy közösség életébe. Összességében körülbelül ötven gyerek vett részt a foglalkozásokon. Jellemzően tizenöt-húsz fő volt egyszerre jelen. A két-három évesektől a tizennégy-tizenöt évesekig. A délelőtti program kilenctől délig tartott, a délutáni kettőtől négyig-ötig. A programok a művelődési házban (továbbiakban kultúr) vagy a focipályán zajlottak. Az önkéntesszállás remek volt. Néhány tény, ami önmagában nem mond semmit. Többek között azért sem, mert a legritkább esetben történt pontosan az, amit elterveztünk, és ezt fel kellett dolgozni.

Rutintalanságunknak köszönhetően lassan láttuk be, hogy bár alapvetően a gyerekek miatt vagyunk lent, velük szeretnénk játszani, őket szeretnénk fejleszteni (milyen nagy szó), nem hagyhatjuk figyelmen kívül a felnőtteket sem. A szülők támogatása és leginkább a bizalmuk nélkül, elég kevés dolgot lehet véghezvinni egy ilyen közösségben. Nagyon jól mutatja ezt az, hogy bár az első és a második tábor között semmiféle fejlődés nem történt a részünkről, a kommunikációban ez úgy jelent meg, hogy sokkal jobbak lettünk. Ez annak volt köszönhető, hogy a helyi segítőkkel megváltozott a viszonyunk.1 Elkezdtünk alkalmazkodni hozzájuk, tanácsot és segítséget kértünk tőlük, egyszóval kialakult egy partneri viszony ahelyett, hogy mindent jobban tudó idegeneknek könyveltek volna el minket – ezért ők is jobbnak látták a munkánkat. 

Sok esetben ez a partneri viszony tovább fejlődött, és több családhoz is közelebb tudtunk kerülni. November elején voltunk lent utoljára, amikor a hét végén megvendégeltek minket (nem újdonság egyébként, gyakran hívnak be a házukba és kínálnak mindennel, a kávétól a töltött káposztáig). De ez most más volt. Néhányan úgy döntöttek, hogy szeretnék viszonozni azt, hogy foglalkozunk a gyerekeikkel, úgyhogy főztek nekünk. Selyemkrumpli, rizibizi, rántott hús, uborkasaláta, kovászos uborka, kókuszgolyó és kóla várt minket a kultúrban megterített asztaloknál. Nem biztos, hogy így olvasva, elsőre érthető a tett súlya. Ebben a faluban nagyjából senkinek sincs semmije, nehezen, rossz körülmények között élnek, mégis fontosnak látták, hogy kifejezzék a hálájukat. Ráadásul az alapítvány felajánlotta nekik, hogy beszáll a költségekbe, amit viszont azonnal elutasítottak. Ők akartak adni, egyedül. Nekünk. Különösen ilyen pillanatokban gondolkodtam sokat azon, hogy mi is történt a nyáron, illetve azóta. Mit értünk el? Mit tettünk le az asztalra? Ha szigorú szeretnék lenni magunkkal, ha a neveléstudományt nézem, ha mérni szeretnék vagy ábrákat publikálni, akkor azt kell mondjam, hogy nem sok mindent. Ennek ellenére mégis összeszedtem néhány fontos dolgot. Néhány változást, a fejlődés jeleit (?), amiket megtapasztalhattunk pusztán annak eredményeként, hogy lent voltunk velük.

Remek példa a napok egyik állandó műsorszáma: a nápolyi- és szörposztás. Na most ez úgy nézett ki az elején, hogy kis túlzással komoly veszélynek tette ki magát az, aki vállalta az osztást. A gyerekek megrohamozták, kiszedték a kezéből, kiborult, eltűnt, összetaposták, a kicsiknek nem jutott, stb. Most úgy néz ki, hogy azért folyik a verseny, hogy közülük ki oszthasson. Aztán szépen, csendben leülnek, valaki körbeviszi a nápolyit, valaki meg a málnaszörpöt töltögeti a poharakba. Aztán a következő körben más, a következő alkalmakkor meg megint más. Ülnek, beszélgetnek, viccelődnek, néha persze akad egy-egy veszekedés, ha testvérének valaki többet ad, de a káosztól a rendig nagyon könnyen azonosítható változás ment végbe.

Aztán ott vannak a különféle versenyre épülő játékok.  Ezek ugyan a mai napig nehezen vezényelhetők, de sokat változtak a gyerekek. Először talán az jelent meg, hogy a testvérek egymás között hagyták nyerni a kisebbet. Mondjuk abban a játékban, ahol két csapatból egy-egy ember a saját számát hallva középre szalad, hogy megszerezze az ott lévő tárgyat (itt karkötővel ismerték meg a játékot, ezért karkötősnek is hívjuk, de lehet kulcs, kislabda, szóval igazából bármi). Cél, hogy visszavidd a saját csapatodhoz anélkül, hogy elkapna a másik. Elképzelhető, hogy mennyi esélye van egy ötévesnek egy tizenkét évessel szemben. Utóbbi viszont nagyon ügyesen el tudja játszani, hogy mégsem tudja elkapni az öccsét. Ez a mentalitás aztán minden kicsi-nagy párosításba beszivárgott, és a nagyok számára sem nyűg, sőt, kifejezetten büszkék a kistestvérre, és örömmel nézik, ahogy örül.

A versenyekhez kapcsolódik az is, hogy a győztes csapat miként viszonyul a veszteshez. Természetesen piszkálják egymást (talán túl szépen is fejezem ki magam), mert mindenki nyerni akar, de mostanra a végén már gratulálnak egymásnak, és a vereséget is jól viselik. Egy activity alkalmával, ahol minden kitalálás után egy kis csomag gumicukor volt a nyeremény, sikerült megszavaztatnunk a kicsik számára is egy-egy csomagot, hiszen szegények nem fogják tudni a nagyoknál gyorsabban kitalálni a feladványokat. Nagy öröm volt, hogy a legtöbb gyerek már természetesen, minden irigység nélkül mondta, hogy persze, kapjanak ők is. A csattanó végül az volt, hogy az egyik ötéves kisfiú ezután mégis nyert egyet… Itt egyébként megjelent egy másik pozitívum is. Elég könnyen elfogadták, hogy nincs annyi nyeremény, hogy ha valaki sokszor kitalálja a feladványt, minden alkalommal kapjon. Persze igazságosan azok kapták a legtöbbet, akik a legtöbbször mondtak jót, de mégsem annyit, ahány alkalommal. A szabályok elfogadása és betartása nagyon sokat fejlődött. Egy idő után még az is megjelent, hogy ők maguk tartatják be társaikkal azokat: nincs középen a karkötő, állj a vonal mögé, az már az ő térfelükön volt, stb. Éppen ezek a változások vezettek oda, hogy elkezdtünk kidobóst is játszani velük, amit eleinte sokszor leszavaztunk, mondván van elég veszekedés, verekedés anélkül is, hogy ez kvázi a játék része legyen. Most már komolyabb gond nélkül lemegy egy-egy partizán és persze nagyon szeretik.

A második nyári táborban levelezésbe kezdtünk a gyerekekkel. Hamar kiderült, hogy finoman szólva sem írnak túl jól, és próbáltunk kitalálni valamit, amivel ebben tudnánk segíteni nekik. Az akkori és a mostani levelek összehasonlítása során szintén csak nagyon apró pozitívumokat lehet észrevenni, de érdemes végigvenni őket. Gyorsan egyértelművé vált, hogy semmilyen direkt módszer nem hoz eredményt. A helyesírásra való figyelmeztetés, a koncentráltabb levélírásra való kérés rendszerint abba a válaszba torkollt, hogy úgyis megértjük, ami jogos, ámde téves felvetés, mert eleinte nagyon nehezen értettük a központozás nélküli, egyénien tördelt, csúnyán írt leveleket. Ezeken a területeken egyébként véleményem szerint elhanyagolható fejlődés látszik. Úgy döntöttünk, hogy sokat, szépen és helyesen írunk nekik, és türelmesen várjuk a változást. Ez tartalmi elemekben már meg is jelent. Sokaknál hosszabbak lettek a levelek, eltanultak tőlünk néhány formulát (kedves xy, szeretettel, xy, keltezés stb.), több szót használnak, illetve ha írásjel nélkül is, de megjelentek a kérdések. Ami szintén üdítő változás, hogy a levelek már sokszor kapcsolódnak egymáshoz. Eleinte, ha írtál valakinek, kaptál egy levelet délután vagy másnap, amelyben válaszolt, de nyoma sem volt benne a te levelednek. Most már a legtöbb kérdésre válaszolnak, sőt vissza is kérdeznek néhányan. Remélhetőleg a fejlődés tovább folytatódik, és esetleg kiterjed a stílusra és a helyesírásra is. Néhányukkal már e-mailen és cseten is tartjuk a kapcsolatot, amitől szintén az írásuk fejlődésének támogatását várjuk.

Amikor megkezdődött az óvoda, az egyik anyuka révén több pozitív visszajelzést is kaptunk. Két kisfiúról van szó. Egyikük nehezen barátkozott, és keveset beszélt, de a nyár után örömmel kapcsolódott be az óvodai életbe olyannyira, hogy sokszor haza sem akar menni. A másik kisfiúval pedig rengeteg baj volt. Szintén keveset beszélt, azt is összefüggéstelenül, főleg káromkodott, és rengeteget verekedett. Róla is az jutott vissza a fülünkbe, hogy sokkal kevesebb a baj vele, jobban kijön a többiekkel, és beszédes lett. Egyik esetben sem hiszem, hogy mi lennénk a fő okai a változásnak, de óriási öröm perceket sétálni a pályára A-val beszélgetve, mert már tényleg válaszol a kérdésekre, figyel, mesél és teljesen érthető, amit mond – ebben mondjuk a legnagyobb szerepe valószínűleg a logopédusnak van, akihez elkezdett járni. 

Fontos még beszélnünk a nyári korrepetálásokról is. A legkézzelfoghatóbb eredmény, hogy az a négy gyerek, akiket önkénteseink korrepetáltak, gond nélkül megoldotta a pótvizsgát (három matek, egy kémia). De van ennél két szemléletesebb példa is. Említettem, hogy bár volt napirend, ezt nehéz volt betartani. Sem a reggel kilenc, sem a délután kettő nem volt ugyanis megfelelő a gyerekeknek, akik rendszerint jó fél-egy órával hamarabb ott lógtak már a kerítésünkön, a népszerűbb önkéntesek neveit kiabálva, meg úgy általában azt, hogy menjünk már. Egyszer azonban, a harmadik nyári tábor alkalmával az történt, hogy nem valamelyikünk nevét skandálták, hanem azt, hogy matek-matek-matek… Érdekes élmény volt. Ahogy az is, hogy önkénteseink sokszor estébe nyúlóan gyártották a matekpéldákat, mert olyan nagy volt rá az igény. Játékok helyett akár a focipályán is sokan a kockás lap fölé görnyedtek, és feladatokat oldottak meg. Olyanok, akikkel addig nem tudtunk mit kezdeni, akár két-három órát is csendben matekoztak. Tényleg volt olyan gyerek, aki az esti megbeszélések alkalmával külön téma volt, mert nem tudtuk lekötni sehogyan sem, aztán egyik nap magától kért feladatokat, és leült egyedül megoldani azokat. Óriási szerencsénk volt, hogy olyan emberek jöttek velünk, akik ilyen könnyen és gyorsan megtalálták az utat a gyerekekhez a matekon keresztül is.

Most körülbelül ezek jutottak eszembe. Két fontos megjegyzést azért hozzá kell fűzzek. Egyrészt fogalmunk sincs arról, hogy mennyi az általunk hozzáadott érték. Jó érzés viszontlátni azokat a dolgokat, amiket mi fogalmaztunk meg, vannak területek, ahol úgy érezzük, jó úton járunk, ugyanakkor számos más hatás is éri őket, szerencsére nem csak mi foglalkozunk velük. De igazából ez egyáltalán nem számít. Mármint, hogy ki, mit ér el, a lényeg, hogy úgy tűnik, van haladás. A másik, kicsit azért ehhez is kapcsolódik. Egy olyan faluban dolgozunk, amely az Igazgyöngy Alapítvány modellfejlesztésére lett kiszemelve, és ebből azért erősen következik, hogy lehet mire építkezni. És ez fontos is, hiszen ez is része lehet a modellnek, ha úgy látszik majd, hogy működik, hogy hasznos, akkor lehet, sőt kell is menni más falvakba is önkénteseknek.

Néhány dologban pedig biztos vagyok. Nyáron nagy szükség van ezekre a programokra, mert borzasztóan ingerszegény az a környezet, ahol élnek. Szóval önmagában az, hogy elfoglaltságot viszünk nekik, nagyon fontos. Ha pedig fejlesztő motívumokat is bele tudunk csempészni, hát az remek. A másik nagyon hangsúlyos dolog a közösség alakítása. Már a második hétre eléggé egyértelművé vált, hogy a gyerekek a szüleik konfliktusait hozzák magukkal saját veszekedéseikbe, verekedéseikbe. Sokszor olyan szitkokat vágnak egymás fejéhez, amelyeket nyilvánvalóan nem is értenek, csak hát hallották otthon. Sajnos sok az ellentét, éppen ezért is remek, hogy sikerült összerántanunk ezeket a gyerekeket. Mert hiába élnek egy utcában vagy közel egymáshoz, nem játszanának együtt, nem mennek a pályára focizni. Megvannak a rokonságok, barátságok, aztán annyi. Ezért is volt sok gond a programok alatt, mert össze voltak zárva, kénytelenek voltak együtt fonni, gyöngyöt fűzni vagy kidobózni. És ez is fejlődött. Még mindig nehezen nyelik le, ha valaki olyan kerül a csapatba, akit nem szeretnek, de kevésbé heves a tiltakozás. Már elfogadják olyan kezéből is a nápolyit, akitől eleinte nem. Persze még akadnak családok, amelyek nem engedik a többi gyerek közé az övéiket, de néha azért igen. Velünk néha igen, de figyeljünk, mert azok a másikak olyanok ám… Szóval már ezért is fontos, amit csinálunk, hogy ezeket a falakat lebontsuk, mert van elég gondjuk azon túl, hogy ne tudjanak együtt élni. És hát nincs sok értelme a gyerekeknek olyan dolgokért rosszban lenniük, amikről nem is tudnak.

Hogy hogyan tovább? Folytatjuk. Nyár óta kétszer voltunk lent, idén még szeretnénk menni. Karácsonyra. Aztán minden nagyobb szünetben, meg közben is rövidebb időkre. Hogy ne kelljen mindent elölről kezdeni, mert úgy tűnik, hogy megszerettek minket, időnként akár hallgatnak is ránk, és ezt kár volna veszni hagyni. És hát mi is nagyon szeretjük őket.

Sok dolgot szeretnénk, de talán az a legfontosabb, hogy eltűnjenek ezek a tűzoltásszerű dolgok, mint a pótvizsgára való felkészítés. De minden lassabban megy, mint ahogy az ember elképzeli, így például az is, hogy megszervezzük az online korrepetálás kereteit. Sajnos ebben a félévben is azokkal fogunk csak tudni foglalkozni, akik bajban vannak, de idővel az lenne a cél, hogy mindenkinek tudjuk támogatni majd a tanulását, és ne a pótvizsgákkal foglalkozzunk. 

Ja igen! Kipörgetel?! Sokat hallom, nem igazán lehet nemet mondani. Személyes sikerként élem meg, hogy néha türelmesen megvárják, amíg nem szédülök, sőt van, hogy ők mondják, hogy na, akkor most pihensz kicsit, de akkor később kétszer pörgetel ki!

Bármikor…

• 1. A kultúrban folyt a programok nagy része, és itt dolgoznak azok az asszonyok, akik a Szuno-projektet irányítják helyi szinten.