A szelekcióról nagyon egyszerűen

Radó Péter írása

A szelekció felerősíti a hátrányok hatását, az integráció lecsökkenti. Ez ilyen egyszerű.

Persze, minden gyerek más, egyedi és megismételhetetlen. Erről elméletileg nem kell meggyőzni senkit, már ha eltekintünk attól az apró problémától, hogy az oktatási gyakorlatban ennek az elméleti tudásnak szinte semmi jelentősége nincs. Az emberek kategorizálnak: oly módon képesek elboldogulni egy nyomasztóan bonyolult világban, hogy a többi embert bizonyos tulajdonságaik alapján kategóriákba sorolják, s e kategóriákhoz tulajdonságokat rendelnek. Ha „jól tudjuk”, hogy milyenek a vállalkozók, a romák, az elvált szülők gyerekei vagy a „migránsok”, máris kész viselkedési mintáink vannak velük szemben, s csináljanak bármit, az nem fog meglepni minket. Az első ábrán nem kell tehát különböző színűre festeni minden egyes gyermeket; elég, ha megkülönböztetjük a szegény és gazdag családban élőket, a romákat és a nem romákat, az értelmiségi és „iskolázatlan” szülők gyerekeit, valamint az SNI-s és „ép” gyerekeket. Ha van egy kisvárosunk és/vagy 4-5 falunk nagyjából egy bokorban, mindegyik kategóriából akad egy kisebb-nagyobb kupacnyi gyerek. Van, akiből több, s van, akiből kevesebb. És persze vannak iskoláink, ahová eloszthatjuk őket, hogy szivacsolják a tudást.

Namármost. Ha van a hátterük alapján véges számú kategóriába sorolható gyereknépességünk és van elegendő számú megközelíthető iskolánk, akkor a különböző hátterű gyerekek különböző iskolákba kerülnek majd. Ennek két, egymás hatását erősítő oka van. Az egyik az, hogy – igen helyesen – a szülők döntik el, hogy hová adják a gyereküket tanulni, s a magasabb státuszú, nem roma és „ép” gyerekeket nevelő szülők oda íratják a gyereküket, ahol legjobb tudásuk szerint a legjobb lesz a gyereknek. Ezek a „jó iskolák”, amit a szülők onnan tudnak, hogy oda jár a többi magasabb státuszú, nem roma és nem SNI – mindösszesen „tehetséges” – gyerek. A többiek abba az iskolába küldik a gyereküket, ami közel van és/vagy, ahol az iskola azt mondja magáról, hogy náluk a szegény, roma vagy SNI gyerekek is sokat tanulnak. A másik ok az, hogy az iskolák is szeretik, ha nincsenek nagy különbségek a gyerekek között, mert így könnyebb tanítani. Ezért aztán mindegyik iskola mond valamit arról, hogy miben jobb a többi iskolánál; jók a tehetséges, a roma, a tanulási nehézségekkel küzdő, a nagy mozgásigénnyel rendelkező, vagy a görög bukolikus líra iránt érdeklődő gyerekek oktatásában. Az iskolák szeretnek különbözni, ezért missziójuk van: jó keresztényeket nevelnek, megmentik a kék bálnákat, vagy megmentik a szegény sorsú okos gyerekeket. Ennek érdekében – már amelyik megteheti – igyekszik szelektálni a beiskolázás során. Azok, amelyek ezt nem tehetik, erényt kovácsol abból, hogy azokat oktatják, akik jutnak. 

Az iskolák mindig alkalmazkodnak az általuk oktatott tanulócsoport összetételéhez. Ez az alkalmazkodás széleskörű autonómiát élvező és jól vezetett iskolákban jellemzően szervezett és tudatos: a tanulók megismerésén, a szülői igények rendszeres felmérésén, ciklikus önértékelésen, az adottságokra reflektáló programalkotáson, valamint pedagógiai-módszertani és tanulásszervezési kísérletezésen keresztül valósul meg. Mindezek során kristályosodik ki, hogy adott tanulói összetétel mellett mi működik és mi nem. Egy olyan a magyarhoz hasonló oktatási rendszerben, ahol iskolai autonómia gyakorlatilag nincs, és az iskolákat hivatalnokok kívülről mikro-menedzselik, ez az alkalmazkodás spontán, az esetek döntő többségében nem tudatos, tehát reflektálatlan: a tanulókkal szembeni elvárások csökkentésével vagy növelésével, egységes és szűkös (jellemzően tradicionális) tanulásszervezési és módszertani eljárások alkalmazásával, a sorból bármilyen irányban vagy módon „kilógó” gyerekek büntetésével történik. A tanulói háttérhez való alkalmazkodás tehát elkerülhetetlenül megtörténik minden egyes iskolában. Ha az iskolák tanulói összetétele erőteljesen homogén, akkor az iskola egy idő után szinte kizárólag azokat a képességeket tartja meg, melyek segítségével egy bizonyos hátterű tanuló csoport oktatása során elboldogul. Az oktatásfejlesztés legnagyobb illúziója az, hogy az iskolák fejlesztéssel és képzéssel felkészíthetők arra, hogy sikeresen oktassanak olyan gyerekeket, akik nem bukkannak fel az iskolában. A csak szegényeket, csak középosztályi gyerekeket vagy csak SNI gyerekeket oktató iskolák csak e gyerekek oktatására alkalmasak, máshoz nem értenek. Ezért ha egy középosztályi iskolában felbukkan egy SNI gyerek, akkor kudarcot vall, de ha egy szegényeket oktató iskolában megjelenik egy jómódú értelmiségi családból származó gyerek, ő is mélyen a lehetőségei alatt fog teljesíteni, még ha nem is bukik meg feltétlenül.

Nézzük most meg, hogy mi történik, ha ugyanott nem négy, csupán két iskolánk van? Ha ugyanakkora gyereknépesség kiszolgálására fele annyi iskolánk van, a két iskolának értelemszerűen nagyobbnak kell lennie kétszer annyi párhuzamos osztállyal, hogy le tudjanak ültetni minden gyereket. A gyereknépesség összetétele természetesen nem lesz más, lesz belőlük mindeféle: szegény és gazdag, „jó családból” való és iskolázatlan szülők által nevelt, roma és nem roma, SNI és nem SNI, kétszülős családban élő és egyedül nevelt, „keményen dolgozó” és közmunkás szülők gyereke.

Az lesz, hogy különböző hátterű gyerekek kerülnek össze ugyanabba az iskolába. A magasabb státuszú szülők persze nem változnak, ha tehetik, oda viszik a gyereküket, ahol hitük szerint jobb lesz neki. Mivel azonban az iskolakínálat jóval kisebb, a szülők szelektív iskolaválasztással kapcsolatos mozgástere is kisebb. (Ez nem szünteti meg a jogukat a szabad iskolaválasztásra, csak korlátozza a lehetőségeiket.) Ha viszont nagyobbak az iskolák, nem áll majd módjukban szelektív beiskolázási politikát folytatni, mert fel kell tölteniük az osztályaikat, ahogy mondani szokták: megváltoznak az érdekeltségeik. (Különösen, ha az állam korlátozza a szelektív beiskolázást és a finanszírozással is érdekeltséget teremt a minél több gyerek beiskolázására.) 

Mindennek az lesz a következménye, hogy minden iskolában lesz mindenféle gyerek. Lehet, hogy a gazdagabb, nem roma és „ép” – mindösszesen a „tehetséges” – gyerekek szüleinek egy része még mindig talál ötven kilométerrel arrébb egy jó kis szelektáló iskolát, ahová méltányosan magas tandíj ellenében elautóztathatja a gyerekét, de a szülők többsége ezt nem lesz képes vállalni. Az is lehet, hogy a két iskola valamilyen mértékben eltérő hátterű gyerekek oktatására szeretne majd berendezkedni, de van egy nagy rakás oktatáspolitikai eszköz, amivel ezt a törekvést még elfogadható korlátok közé lehet szorítani. Az sem kizárt, hogy a nagy össznépi elkülönülési játék keretében számos iskola külön osztályokba szervezné a különböző hátterű (bőrszínű, „tehetségű”) gyerekeket, de ennek visszaszorítására is vannak eszközök. Összességében a kevesebb iskola és az okos szabályozás – na meg a szabályok betartásának kikényszerítése – szép színes, változatos és gazdag tanulói közösséget eredményezne.