Egy elmaradt találkozás?

A tanárok és a kultúraváltás. Viszonzásul Karlowits-Juhász Orchideának. Trencsényi László írása

A XII. Miskolci Tani-tani Konferenciára előadással készültem a fenti címmel. A délutáni szekcióülésre várakozva a délelőtt tanulságai, tapasztalatai gazdagították mondanivalómat, így az előadásból némiképp a jeles konferencia egyik szólamának reflexiója lett.

A csobánkai tanoda szép, egyben drámai történetével kezdődött a nap. A Pilisben meghúzódó település oktatásának, kulturális életének történetét én korábbról ismerem. Egy időben lelkes pedagógusok, könyvtárosok „általános művelődési központot” szerettek volna szervezni itt. Akkor még nem uralta el a falut egészen a „nyaralótársadalom”, a pompás villák társadalma, a helybéli cigányság is talált munkahelyet. Nem lett Csobánkán ÁMK!

Nos a szép előadás nyomán gondoltam először – kissé általánosítva és indulatosan (nem Csobánkára gondolva, hanem általánosítva):

Nesze nektek, pedagógusok! Nem csináltatok ÁMK-t, azaz nem vettétek jó néven, hogy egy település közintézményei, közművelődése, kisgyermeknevelése, tudásközpontja-könyvtára, sportlétesítménye, iskolája egy ernyő alatt, egy szervezetben, önkormányzati fenntartás alatt szerveződjék, intézményesüljék. Hát most itt van! Megkapjátok az „iskolátlanítás” megannyi új – minden hatalmi, állami nyomás ellenére – organikusan kialakuló változatát. Olyan közösségi, mondhatni civil kezdeményezéseket, melyek hatékonyabbak egy-egy válságba kerülő helyi társadalom kihívásainak megválaszolására: tanodát, „tanulói csoportot”, „közösségi tanulást” – ez már egy másik szekcióelőadás kulcsfogalma volt, egy peremre szoruló kistelepülés megmentésében megjelenő módszer gyanánt, más, ismertebb szóval a „közösségfejlesztés kultúráját”. Hogy aztán ezek a civil kezdeményezések számítanak-e a pedagógusokra? Ez szakmánk tisztességén, elsorvadó társadalmi elkötelezettsége újraéleszthetőségén múlik. (A kérdés annál is izgalmasabb, mert több szekcióelőadáson is felvetődött, hogy egy-egy ilyen „organikus, kultúrával, tanulással segített településrehabilitáció” sikerének is záloga némi „értelmiségi export”. Így volt ez Csenyétén is annak idején, így van ez Toldon is, s így van – a konferencia tanulságai szerint – a baranyai Tésenfán, vagy Tiszavasvárin (nevezzék szupervizornak, mentornak, akárminek az illetőt) Értelmiség és népe találkozójára ezekben az esetekben is szükség van!

A konferencia megszólalásai persze az ellenkezőjére is szolgáltak igazolásul – előadásom eredeti mondandóját igazolva. Mert kitűnt egy iskolai lemorzsolódást vizsgáló igen korrekt kutatásból, hogy a pedagógusok jelentős része pontosan tudja a kór – tudniillik a lemorzsolódás – okait, ám e tudás nem ösztönzi őket cselekvésre. A felelős – mondatik ki – a „társadalom”. Ez a szó nagyon veszélyes! Eltakarja a felelőst, miközben tudományosan hangzik. Amikor nevelésfilozófia óráimon a tanárjelöltek a „társadalmat” emlegetik nevelő ágensként, mindig rákérdezek: találkoztak-e már Társadalom bácsival? Én még nem. A buszvezetővel, az óvónővel, a szomszédasszonnyal, a sztrájkoló autószerelőkkel, a kalauzzal, a hentessel, a sarki rendőrrel, Józsi bácsival és Józsival, Pállal és Palival találkozunk rendre! Belőlük szerveződik a különböző értékekből, gesztusokból, hagyományokból, jövőképekből jól-rosszul – nevelő hatásként is értelmezhetően – integrálódó társadalom.

Zárójelben, de nem lényegtelen gondolatként idézem ide a XII. Tani-tani Konferencia utólagos mottójául ajánlva Karácsony Sándor mondatát A magyar béke című munkájából. „A nevelők lépjenek ki saját absztrakciójukból, és így szüntetnék meg a növendékek absztrakcióját is. Ne a nevelő éljen külön életet a növendéksereg csupádon-csupa külön életével, szinte szemközt, hanem egyfelől egy Péter nevű öregebb, húsból, vérből, velőből és lélekből összegyúrt élő ember éljen emberi életközösségben ifjabb Pálokkal, Jánosokkal, Istvánokkal, akik szintén emberek és külön-külön egyéniségek, másfelől ezek a Pálok, Jánosok, Istvánok is szűnjenek meg osztálytársak lenni s éljenek emberi életközösségben, mint nevelők és növendékek kollektívuma.”

Bizony a „növendékek absztrakciója” lehet a másik önmentő, önigazoló megközelítésmód – éreztem a konferencián néhány előadásban. Mert szociológiailag teljesen igaz, hogy egy-egy település iskolásai közül X% cigány (származású, identitású stb.), de „nékem mást rejt e térkép”. Pedagógiai értelemben többre megyünk – erre fiatal ELTE-s kollégáim figyelmeztetnek az „adaptív-elfogadó iskoláról” szóló bölcs könyvükben –, ha a bármely jóindulatú, ám mégis halálosan veszedelmes sztereotipizálás helyett az X%-nyi gyerekben nem egy „markert” keresünk, mutatunk ki, hanem keressük, látjuk bennük a „Pálokat, Jánosokat, Istvánokat”, a jó dalost, a kreatív csibészt, a szépen öltözködőt, a mesébe belefeledkező álmodozót, a leendő gazdászt, a takarékost, a pazarlót, a szeretőt, a haragvót stb.

S akkor most már jöhet az „eredeti” előadásom (tán megérti az olvasó, miképp kapcsolódik a reflexió ennek gondolatmenetéhez).

A korai iskolakritikák már akkor megjelentek, amikor még nem is szeveződött igazán rendszerbe az iskolák világa. De hát mi lenne, ha nem iskolakritika, Petőfi híres verskezdete? „Nem verték belém tanítók bottal a költészetet / iskolai szabályoknak lelkem sosem engedett”. Azt már az idézett Karácsony Sándor mutatta ki Arany János Bolond Istókja második énekéből sorról sorra, hogy a „tölgyek alatt” pihenni kedvelő egykori nagykörösi tanár debreceni diákéveinek keserű tapasztalatait öntötte versbe – valódi pedagógiai reform igényét megfogalmazva.

Voltak-e a hazai iskolatörténetben valódi remények a kritikák nyomán igazán „új iskolák” megteremtésére? Félve írom le, s bizonyságul mindössze az egykori népi kollégista, Juhász Ferenc rövid versére hivatkozom, a kissé romantikus Fáklyára, s benne a „lobogni jövőt, ifjúságot” akaró törékeny tanáralakra. („A diákjai nagyobbak nála / szűz mellükig ér ibolya-válla…”) A történelemből tudjuk, a „fényes szellők” hamar jégviharrá fagytak, s az iskola humanizálásának, találkozóhellyé válásának is úja jó időre (jó időre?) befellegzett.

Az már saját tapasztalat, hogy a diktatúra felpuhulásával, a társadalmi-politikai változásokra készülődően a magyar iskola is megmozdult. Az oktatáskutató Báthory Zoltán számolta össze, hogy a 80-as, 90-es években az iskolák 80 százalékában nyúltak hozzá a kollégák a tantervekhez, készítettek új tananyagokat, taneszközöket – s nem csupán az „ideológiailag avas” sorokat húzták át pirossal a tankönyveikben. Az innováció természetes lelke volt – legalábbis így éltük át akkor – a pedagógiának, kivirágoztak – jóformán még a NAT előtt – a „helyi tantervek”, „mozdonypedagógusokról” beszéltünk, az alternatív pedagógiákat bemutató szeánszokon százak töltötték meg a kultúrtermeket (pedig nem is kaptak rá a kollégák továbbképzési kreditet).

Majd a vártnál hamarabb éreztünk kifáradást, cinikus leállásokat, az innovációs késztetések kifagyását. Mik lehettek az okok? Kérdezem újra meg újra.

A hatalom ijedt meg a szellemet rejtő palack kibontásától? (A rendszerváltás utáni bármelyik kormányzatban volt késztetés, hogy mégiscsak ő, a központ regulálja a folyamatokat, nem a felszabadított pedagógustársadalom.) Vagy az okok közt tarthatjuk számon azt, hogy a szabadsággal élve éppen az alternatívok java – nem kevesen – vonult ki a „mainstream iskolából” az alapítványi világba, ott csinálta meg saját iskoláját – jóformán magára hagyva az innovációkért egyre kevésbé lelkesedő közoktatást? Vagy az új szabályok, az – így-úgy – berendezkedő konszolidáció ára az innovációs hajlandóság elszürkülése? Vagy éppenséggel az új, legújabb szabályok keltette pánik? Vagy a felelősségáthárítás? („A társadalom nem engedi…”)

Az is igaz: „népből jött”, elkötelezett pedagógusok híján nem lehet kultúraváltást csinálni. Kevés tolsztoji fordulatot ismer szakmánk, s az első generációs mobilitás szakmánkban tragikusan csekély.

Miért e „rettenetes kísértés a kudarcra”? – kérdezem újra meg újra parafrazeálva a kedves Loránd Ferencünk által oly gyakran idézett Brecht-sort (az eredetiben: „rettenetes a kísértés a jóra”).

A pedagógustársadalom köztes, (alsó) középosztályi helyzetében is látok magyarázatot. Tanárnő, megveszem magát kilóra – mondja a gazdag gyerek –, igaz történet, egy miskolci tanítványom mesélte, s tanára már gyűlöli őt, előáll a „Tantalusz-szituáció” klasszikus, indulatkeltő helyzete. A „másik oldalon”: a leszakadástól, a „hozzájuk szegényedéstől” félve óvakodik a szegénység bugyraihoz alászállni, „ezeket” a diákjait sem szereti. Vékony, vékonyodó státuszkülönbségét hangsúlyozza: ő tudja a tananyagot. Önigazolásul aztán már akár rasszista is lesz. („Elvették az eszközöket tőlünk.” Ezzel az ideológiával még pofozkodnának is sokan.)

S marad minden a régiben. Még jól is jött az illiberális fordulat. Elrendezi a viszonyokat.

Záradék

Az igazán pesszimistára sikeredett előadásomra egy kedves kortársam és vitapartnerem – a „mai kocsmán túllépve” – még univerzálisabb, globális apokaliptikus látomással „licitált rá”, az (európai) felvilágosodás öntudatteremtő ciklusától mentes, úgymond törzsi kultúrák totális világuralmáról beszélt. Ebben a vízióban igazán „potomság” a mi pedagógiai nyavalygásunk. Mit válaszolhattam rá? A „mégis” ethoszától vezérelten először Szabó Lőrinc „Különbékéjével”. ( „Ha tudtam volna régen, amit / ma már tudok, / ha tudtam volna, hogy az élet / milyen mocsok, / nem fütyörésznék most az uccán / ilyen vigan… s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.”). Majd gyakorlatiasabban?

Három példa jutott eszembe, ebből sajnos az első kettő kitalálás, fikció, s csak a harmadik valóság. De az aztán igen! Mihalkovnak van egy gyerekverse, a Tótágas. (Mienk a világ címmel készült belőle jó magyar film). A városka felnőttjei a mese szerint egy éjjel kiköltöznek, mert nem bírnak együtt élni megannyi rossz gyerekükkel. Reggel a gyerekek ráébrednek szabadságukra, eleinte nagy élvezettel veszik birtokba a várost, estére belefáradnak mindebbe, a városba érkező Bohóc teremt rendet, elfogadván a gyerekek világát – a történet végén a szülők hazasettenkednek, s minden jóra fordul. A másik híres film a Fahrenheit 451 – egy olyan disztópia, ahol tilos az olvasás, könyveket égetnek a „tűzoltók”, a főhős megismerkedik a titkos könyvolvasók világával, eljut a titkos szigetre, ahol haldokló öregek adják át tudásukat, s mesélik unokáiknak – hogy ki ne pusztuljon az irodalom – a híres regényeket. Végül a harmadik: Janusz Korczak életének és halálának mintája. A varsói Árvaház Öreg Doktora 1942-ben nem élt a gettó kiürítésekor a menlevéllel, hiszen a „gyermeknek a tisztelethez való jogairól” írt korábban, s a méltó élethez való jog mellett a méltó halálhoz való jogukat is tisztelte, s velük masírozott a vadgesztenyés zászlóval a gázkamrákig.