Egy operett szereplői vagyunk

Nahalka István írása

Minden értelmiséginek a társadalmi átlaghoz képest nagyobb felelőssége van abban, hogy gondolkodjék el ezekről a kérdésekről, kapcsolódjék be azokba a folyamatokba, amelyekben a társadalom – esetleg – képes lesz kiküzdeni egy értelmesebb, igazságosabb, és az egész társadalom számára hasznosabb iskolarendszert.

Még 2014 áprilisában írtam egy tanulmányt a Taní-tani Online számára a középiskolák rangsoráról. A célom az volt – még ha ezt nem is világítottam meg eléggé az írásban –, hogy mindenféle rangsor értelmetlenségét támasszam alá. A pedagógiai hozzáadott értéken alapuló megoldás nagymértékben különbözik bármelyik másiktól, miközben nem hiszem, hogy lenne olyan szakember, aki más, a sajtóban is megjelenő listák mögé helyezné szakmai tartalmát tekintve. Ez a tény önmagában élő cáfolata annak, hogy a szülők és a középfokon továbbtanulni szándékozó gyerekek döntéseikhez megfelelő támogatást kaphatnak ezektől a rangsoroktól.

Eltelt közel két év, és valami miatt az egyik internetes orgánum érdemesnek találta a tanulmányomat és a konkrét rangsort arra, hogy hírt adjon róla, mert éppen, mint ahogy minden évben novemberben, decemberben, aktuális lett a középfokon való továbbtanulás témája. Nem értettem egészen a dolgot, hogy tudniillik miért veszik elő az írásomat és a rangsoromat ilyen késéssel, de természetesen szívesen beszéltem az újságíróval, aki írt is egy cikket. Azóta már vagy a tizedik médium keres meg, és kér fel valamilyen, rangsorokkal vagy középfokon való továbbtanulással kapcsolatos interjúra vagy szereplésre. Nem vagyok jó nyilatkozó, azt hiszem, egyik esetben sem tudtam frappánsan elmondani, hogy mit is gondolok a „dologról”. Ezért most úgy döntöttem, hogy a számomra sokkal inkább adekvát módon, tehát írásban szeretném ismertetni a véleményem, elsősorban a felvételikkel kapcsolatban, és a rangsorok kérdését hanyagolva.

A decembertől februárig tartó időszak az érintett családokban azzal telik elsősorban, hogy a hat vagy nyolc évfolyamos gimnáziumokban, illetve a középfokú iskolákban való továbbtanulás kérdésein rágódnak gyerekek, szülők, testvérek, nagypapák és nagymamák, és ki tudja, még ki mindenki. No, ez természetesen inkább a tanultabb felnőttekkel rendelkező családokban igaz, ők nagyobb ügyet csinálnak ebből, sokat beszélnek róla, információkat igyekeznek szerezni, latolgatják a döntési lehetőségeket. Még most, az írás elején szeretném nagyon nyomatékosan leszögezni, hogy egyáltalán nem őket szeretném bántani (mert – ahogy mindjárt kiderül – igencsak bántani fogok). Minden szülő a saját gyerekének a lehető legjobbat akarja, ezért mindent megtesz (legalábbis, ha kellő ismerettel, kapcsolatrendszerrel és eltökéltséggel rendelkezik gyermeke iskoláztatásával kapcsolatban). Ez a magatartás egyáltalán nem kárhoztatható, még az sem, ha számos szülő abszolút természetes módon kihasználja a társadalmi helyzetéből adódó lehetőségeket (természetesen nem a visszaélésekre gondolok). Más baj van itt.

Legelőször is gondoljuk végig, hogy vajon a szülők, a gyerekek valódi döntési helyzetben vannak-e. Átélnek egy ilyen helyzetet, az biztos, de én ezt merő illúziónak tartom. Jókat beszélgetünk arról, hogy milyen fontos, hogy a gyerek a személyiségéhez leginkább illeszkedő iskolába kerüljön, szakértőket kérdeznek meg (ettől rettegtem mindig, hogy velem is ezt teszik, hát most megtették), hogy mi ajánlható döntési stratégiának, hogyan válasszanak iskolát a családok. Sokan várják, hogy a pszichológia vagy a pedagógia, vagy úgy általában a tudomány megmondja, mi a helyes magatartás ebben a helyzetben, és persze mindenki csalódott, hogy soha nem kerül elő a bölcsek köve. Közben egyáltalán nem vesszük észre, hogy egy pontosan kikövezett, és korlátokkal szűkre szabott úton haladunk, az iskola rendszere szinte kényszereket működtetve szabja meg, hogy mit tehetünk. A továbbtanulás lehetősége: hogy milyen körből választhat egyáltalán a család az iskolákat tekintve, valójában már korábban eldől. Lehet, hogy valaki ezt nem így érzi, hiszen bármilyen felvételire jelentkezhet a gyerek, és a felvételi eredményét kézhez kapva bármelyik magyar középfokú tanintézethez beadhatja a jelentkezését (a rendszer formálisan annyira liberális, amennyire csak lehet, furcsa is számomra, hogy miért él még ma is). Valójában azonban a tanulók korábbi életútja szinte determinálja azt a szűk kört, amely a lehetőségeket jelenti számára, és ez az életút bizony nagyon kevéssé alakult úgy, ahogy azt ő szerette volna, illetve csak nagyon kevéssé alakulhat bizonyos rögzült társadalmi mintázatoktól eltérően. Még az eljárás is világosan jelzi, hogy itt valójában nem választásról van szó. A rendelkezésre álló információk alapján (általános iskolai eredmények, versenyeredmények, és ha vannak, akkor felvételi pontszámok, valamint az elbeszélgetés eredménye) úgyis az adott középfokú intézmény, illetve fenntartója dönt arról, hogy bekerülhet-e a gyerek a hőn áhított iskolába, vagy sem. A családok legföljebb azt döntik el „szabadon”, hogy milyen iskolába jelentkezzen a gyerek. A kicsit is tudatosan mérlegelők elég jól bemérik maguknak az iskoláknak azt a körét, amelyen belül az intézmények egyáltalán esélyesek lehetnek számukra.

És ne kerülgessük a forró kását: a lehetőségek elsősorban társadalmi pozíció, szociokulturális háttér, szocioökonómiai státus által meghatározottak. Mert már a tanulás eredményei, a felvételi eredményei, a felvételin való elbeszélgetés során mutatott ügyesség (ha eljut egyáltalán a gyerek odáig) is jórészt determináltak a családi háttér által.

Az embernek talán antropológiai sajátossága, hogy gyermekei számára, amennyire csak tudja, biztosítani szeretné a jobb életkezdés lehetőségeit, jó ugródeszkát akar biztosítani ahhoz, hogy onnan elrugaszkodva majd az önálló életben sikeresek és boldogok legyenek (természetesen az, hogy mi a siker, és mi a boldogság, a család értékrendjének függvénye). Egyenlőtlen társadalomban élünk, ezért egyes embereknek, egyes társadalmi csoportoknak jóval több lehetőségük van arra, hogy úgy formálják magukat a társadalmi viszonyokat, például úgy alakítsák az iskolarendszert, hogy az az ő érdekeiknek, törekvéseiknek feleljen meg. A magyar iskolarendszerben olyan viszonyok formálódtak meg, amelyek nagyon erősen kedveznek a magasabb társadalmi presztízzsel rendelkező családoknak. Jól ismert tény, ebben az írásban nem is kívánom hosszasan, adatok tömegével bizonygatni, hogy az iskolarendszerben való előrejutás, az eredményesség nagyon erősen összefügg a társadalmi helyzettel. Annyira összefügg, hogy e mértéket tekintve az extrém adatokkal rendelkezők közé tartozunk a fejlett világ országai között. Ez jelentős probléma, egyrészt azért, mert mélységesen igazságtalan, részben pedig azért, mert nagy tömegben veszítünk el tehetségeket, hiszen a hátrányos helyzetűek között minden más csoporttal megegyező arányban megtalálható, kiemelkedni képes tanulók elé a rendszer maga jelentős akadályokat állít. Az akadályok állításának lényege a diszkrimináció, mind manifeszt, mind látens formáiban, vagyis az, hogy az iskola képtelen, vagy sokszor nem is akar igazodni a tanulók, különböző csoportjaik sajátosságaihoz, egyoldalúan előnyben részesíti a „fehér”, középosztálybeli családokban jellemző tudást, képességstruktúrát, kommunikációt, értékeket, normákat, magatartásformákat. Vagyis a hátrányos helyzetű gyerekek és családjaik nem okozói annak, hogy szocioökonómiai státuszukban mutatkozó hátrányaik az iskolában tanulási hátrányokká transzformálódnak; ezt a folyamatot valójában az iskola, az iskolarendszer generálja.

Az elit létrehozta azt a struktúrát és működést a magyar iskolarendszerben, amely erősen a családi, társadalmi háttér függvényévé teszi az előrehaladást. Amikor 4. osztályosok a gyerekek, néhány család számára okozhat komoly fejtörést, hogy tanuljon, vagy egyáltalán tanulhat-e a gyerek tovább egy nyolc évfolyamos gimnáziumban. Mások vagy részben azok, akik mégis maradtak az általános iskolában, illetve nem sikerült a felvételijük a nyolcosztályosba, hatodikos korukban állnak hasonló döntés előtt, menjen a gyerek hatosztályos gimnáziumba, vagy sem. Aztán jön a nagy többség számára a választás nyolcadikban. De hogy ezeken a pontokon valóságosan milyen lehetőségei vannak egy adott családnak, az nagyon jelentős mértékben korlátozott. Csak a legjobb eredményeket felmutatók kerülhetnek be a „kisgimnáziumi” formában működő iskolákba, illetve csak a legjobbak számíthatnak nyolcadikban is arra, hogy gimnáziumban, netán híresebb, jobbnak tartott négy évfolyamosban folytassák a tanulmányaikat. A jobb iskolai eredmények pedig igen nagy valószínűséggel jobb társadalmi hátteret, magasabb presztízsű családot jelentenek.

Közben a médiumok azzal foglalkoznak, hogy milyen nehéz is tulajdonképpen a szülők dolga (kimondva vagy kimondatlanul lényegében csak a gimnáziumokba aspiráló gyerekek szüleiről van szó). Egy operett-előadást látunk. A döntés nehézsége gigászivá nő, műproblémák, műkonfliktusok izgatják azokat, akik ugyan szintén kiszolgáltatottak, nem hoznak valódi döntéseket, de legalább a jobb lehetőségekhez férnek hozzá társadalmi helyzetükből adódóan. Nem állítom, hogy ezt szándékosan teszik, de a történéseknek az az igazi eredményük, hogy egyáltalán nem kell, hogy szóba kerüljön a valódi probléma. Mert, hogy a háttérben, az operett díszletei, a dalok, a táncok, a fecsegések mögött súlyos dráma zajlik. Ez a dráma a gyerekeknek (egy adott évfolyamnak) kb. a 60-70%-át érinti. Ők azok, akik szakiskolában, szakközépiskolában tanulnak majd tovább. Általában ezekre a helyekre is jelentkeznek, vagy legalábbis már eleve maguk is ezeket a helyeket gondolják reálisnak, még akkor is, ha a megjelölt iskolák között van is gimnázium.

Tudom, ilyenkor nagyon sokan mondják, hogy nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valaki kőművesnek, gépszerelőnek, szakácsnak tanul, ezek is igen jó szakmák, bárki, aki kellően törekvő, megvalósíthatja magát bennük. Egy igazán jó asztalos aranyat ér (és ez persze igaz). De ez egészében véve mégiscsak egy hazug ideológia. Csak elfedi a problémákat. Azért zajlik a kulisszák mögött dráma, mert a gyerekek igen nagy része belekényszerül egy olyan iskolai oktatásba, amely kb. a 25% számára alig biztosít a későbbiekben jó életkezdési lehetőségeket, ahol a világtendenciákkal ellentétben nem folyik az egész életen át tartó tanulásra való felkészítés, ahol 14 éves koruk után már szinte egyáltalán nem, vagy csökkentett mértékben kapnak közismereti oktatást, ahol közismerten alacsonyabb az oktatás színvonala, mint más iskolatípusokban. A dalok, a táncok, a fecsegés, az operettdíszletek, a műproblémák és a műkonfliktusok, és az egész erről folytatott intenzív diskurzus elsősorban azt szolgálja, hogy a drámát ne kelljen néznünk, ne kelljen róla beszélnünk.

És azt javaslom, hogy senki ne dőljön be annak, hogy állítólag itt a jelenlegi hatalom a gimnáziumi képzést vissza akarja szorítani. A médiakommunikációban megjelenhettek ilyen hangok, nagy tömegek számára lehetnek vonzóak a populista kijelentések („végre egy kormány, amelyik a kétkezi munkát pártolja, szemben a sok léhűtő érettségizettel”), de ne felejtsük el azt sem, hogy az érettségizettek számának, egyáltalán az érettségit adó iskolákba felvettek számának a visszaszorítása éppen a középosztály lehetőségeit szűkítené. Valójában az adatok nem is mutatnak lényeges változást, vagy ha igen, akkor azokból sokkal inkább a szakiskolai oktatás visszaszorulása olvasható ki (én egyébként emiatt nem bánkódok olyan nagyon). A legfrissebb statisztikai jelentésekből kiderül (a KSH honlapján bárki megkeresheti az információkat), hogy míg a 2015/2016-os tanévre nappali rendszerű képzéseket tekintve a szakiskolákba 14,3%-kal kevesebb tanuló iratkozott be, mint az előző tanévben, addig a gimnáziumok beiskolázási létszáma gyakorlatilag nem változott. Mondhatjuk persze azt, hogy a szakiskolai képzés átalakítása miatt fokozatosan kikerülnek ebből az iskolatípusból a négy évig ott tanulók, és helyükre olyan évfolyamok jönnek, amelyek már csak három évet lesznek ebben a képzési formában, és ezért láthatunk jelentősebb csökkenést a szakiskolákban. Én azonban úgy sejtem, hogy ez csak az egyik ok lehet. Erre utal, hogy 2015-ben 13,5%-kal kevesebben tettek szakmai vizsgát, mint 2014-ben, márpedig ezt a számot a szakiskolai képzés idejének rövidülése éppen, hogy ellenkező irányba kellene, hogy változtassa. Felvethető az is, hogy mégiscsak lehet valami a gimnáziumok visszaszorításában, hiszen – szintén nagyon friss adatokat citálva – az érettségi vizsgát tettek száma is csökkent 2015-ben 2014-hez képest, méghozzá kb. 7%-kal. Ez is érdekes, és erős figyelmet érdemlő jelenség, de valószínű, hogy szerepet játszik az adatok alakulásában a külföldön tanulók száma, a külföldön letett érettségik, illetve erős a gyanúm, hogy a csökkenés jóval jelentősebb része jut a szakközépiskolákra (amelyeknek egyébként a beiskolázási létszámuk 2015-ben szintén csökkent 2014-hez képest, mintegy 4,7%-kal). Ezek az adatok összességükben ugyan nem nyújtanak teljes mértékben tiszta képet a létszámok alakulásáról, de inkább azt erősítik meg: nem igaz, hogy a gimnáziumi képzés visszaszorulna.

És ha már a számoknál tartunk, érdemes felfigyelni arra is, hogyan alakult az elmúlt 5 évben a 16 éves korukban még tanulmányokat folytatók aránya. 2010-ben ez az arány 99,7% volt, és bár ez a legmagasabb érték a korábbi évekkel összehasonlítva, az azt megelőző pár évben hasonló volt az arány. 2014-ben a még iskolában tanuló 16 évesek aránya már csak 92,6% volt. És ezt nem írhatjuk a képzési szerkezet változtatásának számlájára. Eközben a magyar oktatási kiadások aránya a GDP-n belül a 2005. évi 5,33%-hoz képest 2014-re (fokozatosan, tehát már a 2010-et megelőző időszakban is romlott az adat) 3,93%-ra csökkent. Ilyen összetevői vannak annak a bizonyos, a kulisszák mögött zajló drámának.

Azt írtam az elején, hogy nem fogom bántani azokat, akik sokat rágódnak ezekben a hetekben a továbbtanulás kérdésein. Ehhez tartom is magam, ám valamit számukra is szeretnék megfogalmazni. Ők nagy többségükben értelmiségiek (legalábbis azok, akik igen jó hírű iskolákat céloznak meg gyerekeikkel). Egyáltalán nem várom el tőlük (sőt, a legnagyobb őrültségnek tartanám, ha így cselekednének), hogy a rendszer bornírtsága miatt gyermeküket ne akarják a legjobbaknak tartott iskolákba bejuttatni. Ám mint értelmiségiek igazán elgondolkodhatnának azon, hogy milyen folyamatok zajlanak a magyar iskolarendszerben, ha a kulisszák mögé próbálunk nézni. Minden értelmiséginek a társadalmi átlaghoz képest nagyobb felelőssége van abban, hogy gondolkodjék el ezekről a kérdésekről, kapcsolódjék be azokba a folyamatokba, amelyekben a társadalom – esetleg – képes lesz kiküzdeni egy értelmesebb, igazságosabb, és az egész társadalom számára hasznosabb iskolarendszert.

Mert az biztos, hogy itt nem pusztán valamilyen magatartásokról van szó, biztosan nem a felvételi rendszer valamilyen megreformálására van szükség. Maga a rendszer egésze a diszkriminatív folyamataival, az erősen szelekciós szisztémájával, az együttműködéssel szemben a verseny minden áron való előtérbe állításával, a túl korai életpálya választással, vagyis magával az iskolastruktúrával rossz, úgy ahogy van. Az operett-előadás, a vihar egy pohár vízben, vagyis a középfokú felvételik körül kialakuló hajcihő legalább arra jó, hogy egy újabb esemény legyen, ami erre a nagyon rossz helyzetre figyelmeztet bennünket.