Trencsényi László: Elfelejtett iskolák

A Patapoklosi Református Elemi Népiskola, 1938/39. Forrás: patapoklosi.hu

Kolics Pál könyvéről (Elfelejtett iskolák. Szigetvár, 2013, Szigetvári Várbaráti Kör)

Akárhogy is zajlik – megtorpanva, nekilendülve, újra megtorpanva, olykor mintha visszafelé fordulva – hazánkban a szükséges társadalmi modernizáció, a sorsukban döntő mértékben megváltozott települések részei a történelemnek. S történeteik részei kell legyenek a közösségi emlékezetnek. Emlékművek? Kopjafák? Adyval szólva: a „kútágas nélkül maradt kutak”?

Az iskolák emlékéről kérdezem ezt Kolics Pál könyve nyomán. Amíg a XVIII-XIX. század – a kötet tanúsága szerint – a településfejlődés, az egykori modernizáció kulcseszközévé avatta az iskolát, s a kanyarulatos XX. századelő is a maga módján a települések kiemelt közintézményeként próbálta fenntartani („kőházak, iskolák, kutak” – írja versében az élhető élet hármas szimbólumaként József Attila) , addig a XX. század kanyarulatos második fele megannyi emberi drámát megidézve új kihívásokat diktált: a jövő nemzedékek hatékonyabb képzését, a (kis)települések közösségi létét illetően is. Megannyi fontos neveléstörténeti, politikatörténeti, közösségtörténeti vita tárgya volt eddig is a kistelepülések iskoláinak sorsa. (Becsületére váljon Baranyának, hogy e viták generálásában élénken részt vett, emlékezzünk csak az 1993-as szigetvári konferenciára. Majd a szomszédvár, Somogy vette át a stafétabotot, Jeney Lajos fejlesztési tervei próbáltak új lendületet adni a kistelepülések közösségi építkezéseinek, bennük az iskoláknak, s meg kell jegyeznünk, hogy a hasonló infrastruktúrával – és máig tartó, fokozódó szegénységgel – küzdő észak-magyarországi régió is szentelt figyelmet a kérdésnek, több kiadvány áll a kutatók rendelkezésére.)

A vitákat „ad acta” helyezte a történelmi idő. A jól vagy rosszul végbemenő közép-európai modernizáció csak az emlékeit hagyta az aprófalvak iskoláinak. Hagyta?

Ez nem magától értetődő folyamat. Értő, érzékeny és hűséges szakember kell hozzá, aki ezeket az emlékműveket (akár egy iskolaépület kerékvető kövét) nem engedi beomlani, az idő mohájával beborítani.

Kolics Pál – sorsának elkötelezettje – ilyen szakember. Aktív pedagógusi, intézményvezetői, akár ÁMK-igazgatói – de egyszerűen emberi – pályája is a megőrzés és a fejlesztés dilemmájának humánus megoldásai felé sodorta. Helytörténészként pedig elkötelezettje a szigetvári térség iskolatörténeti emlékei feltárásának. (Korábbi munkái, publikációi is ezt igazolták. Lásd pl. Lámpások Szigetvár és vidékén. Szigetvár, 2007.)

Ezúttal 10 település iskolatörténetéről rajzol pasztellszínű portrékat. Szeretettel, a hozzáférhető adatok tiszteletével, gondosan azonos, hasonlító szerkezetbe rendezve a rövid leírásokat. Adatok, évszámok és létszámok és az iskola falai közt meghatározó tanítószemélyiségek arcképvázlatai töltik meg a kötetet – ihlető képmellékletekkel, árnyalt irodalomjegyzékkel.

Voltaképpen szinte emléktúrára ösztönzi az olvasót. Ez is egy „Magyarország felfedezése”. (Talán el is fért volna a kötetben még egy térképvázlat, akár túraútvonal: ábrával, szimbólummal feltüntetve: mit talál a Vörösmartyval szólva „ősi házba” lépő kései látogató ebből a tárgyi világból. Vagy már semmit? Akkor még fontosabb munka az, amit Kolics Pál elvégzett. A könyv kiindulópontja lehet egy makro-összefüggésekre figyelő átfogó kutatásnak. Amolyan oktatáspolitikai-ideológia mentesnek. Ha van ilyen. Mindenesetre olyan kutatást gondolok a kisiskolákról – ennek előzményeit illetően Szigetvár és környéke élen járt a kezdeményezésben –, amelyik nem egy elképzelt oktatáspolitikai idea hintájában láttatja a múltat. A haza „túloldalán”, a hasonlóan nehéz helyzetű Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a Fókusz című folyóirat tett még erre kísérletet 2007 júniusában.

Addig is: kegyelettel megácsolt emlékmű. A baranyai kisiskolák, tanítók és egykori nebulók emlékműve. Ismeretük nélkül szegényebb a világunk.

A szerzőről: