Hová lettek a csellók?
Sinkó István képeiről. Trencsényi László írása
Sinkó 70 éves idén áprilisban.
A festőművésznek sokáig ez volt a vezető motívuma, több mint családi emlék, a szépen zengő húrok hangját idézte a kecses, de erőteljes test hol egészen elvont, hol egészen konkrét megjelenítése. Persze, drámai zengése e képeknek is volt, a színek és formák dinamikája nem valami rokokó idillben szólaló hangszert, hangzást idézett fel, sokkalta mozgalmasabb, vakító fényeket és tompa sötéteket egymás mellé rendezően. Vagy csak így emlékszem e képekre? S a legújabb képek kiáltó formáit s színeit látom visszamenőleg is?
Sinkó 70 éves idén áprilisban. Ha jól számolom, e hetven évből az utóbbi 40-50 esztendőben folyamatosan felbukkantunk egymás életében. Barátomnak merem mondani őt. A hetvenes évek vége felé együtt jártunk a fiatal képzőművészek stúdiójába, ahol fontos előadók fordultak meg, olyanok, akik meghatározták a múlt század utolsó harmadának művészetét, művészetpedagógiáját. Lantos Ferenc, Vitányi, Makovecz – én hirtelenjében rájuk emlékszem (Istenem, micsoda spontán „hazafias népfront” volt, sőt már-már „nemzeti együttműködés”. Volt.)
De csodálattal hallgattam őt is, amikor a Kaktusz-sziget (egy általános iskolai „múzeumpedagógiai és drámapedagógiai ihletésű állam-játék”) történetéről mesélt lelkesen. A Kaktusz-sziget visszatér még össze-összefűződő pályánkon: én hozhattam össze őt Lődi Virággal, a MOME doktoranduszával, hogy aztán az ifjú kutató megírhassa a „projektről” a Pedagógiai partizánakció című szakdolgozatát, melyet kiadáshoz segíthettem. Aztán csodálattal olvastam az akkori királyi palota – még egy darabig tán Magyar Nemzeti Galéria – teraszán született vizuális nevelési „módszertani forradalom” dokumentumát, a Nagy GYIK Könyvet, mely az ő szerkesztésében örökítette meg e műhely nagyszerű első periódusát, mestere, Szabados Árpád szellemi örökségének kincseit. Majd érdeklődéssel olvashattam Vásárhelyi Tamással (az akkor legendásan megújított, ma csomagolásra és roncsoló költöztetésre váró Természettudományi Múzeum kreatív szakemberével, szellemóriásával) írt közös könyvüket, mely a Múzeum az iskolatáskában címet viselte.
Aztán Debreczeni Tibor, a hazai drámapedagógia atyja „birodalmában” futottunk össze. A „nagy öreg” új művészetpedagógiai egyesületet kísérelt meg létrehozni, mely a játékot és a múzsák testvériségét képviselte (egy pár évig). Tibor nagykőrösi székhelyén szerveztünk együtt táborokat pedagógusoknak, ő hozta a vizuális kultúrát, én az irodalmat, drámát ebbe a közösségbe. Olyannyira, hogy újságot is szerkesztettünk éveken át, a 18 számot megélt Kútbanézőket, hol ő írt bele, hol róla írtunk, hol fordítva, a félbemaradt periodika is egyszerre tükre sikereinknek és veszteségeinknek. Még NAT-ra forgatott tantervet is írtunk, a Kútbanéző tantervet (tudomásom szerint egy iskolában alkalmazták – napköziben, pedig jó volt). S ha már tanterv? Akkor vajon mi sorsra jutott az ugyancsak közösen írt, a polihisztor táncos-játékos gyerekegyüttes-vezető, Váradi István csatlakozásával a kivételezett „bajnokképző” sporttagozatos iskoláknak készített művészeti tantervünk? Itt azt az elvet próbáltuk érvényesíteni, hogy e gyerekeknek a művészetből, az iskolából is mást kell mutatni. Miképp lehet megteremteni azt a kedvet, hogy azt a kis időt, amit törvényesen immár két világbajnokság között az iskola falai közt töltenek, szeressék, s azt éljék meg, hogy ebben az embert próbáló karrierben is lehet szükségük esztétikai élményekre… Tanítják-e ezeket a tanterveket?
Vagy annyi marad az emlékek villogó fényéből a drámai sötétek mellett, hogy egyszer – hatvan éves voltam éppen – összegyűjthettem, kiválogathattam ifjúkoromban eszmélésemhez „használt” képeimet, rajzaimat, s az ő bevezetésével mutathattam be a Csili nagytermében? Furcsa kérdése volt ott Sinkónak a közönséghez fordulva: „láttak-e Önök lezárt életművet, amelyet maga az alkotó – aki lezárta – prezentál nézőinek?”
Én kérdezem a hetven évestől: Pista, ugye a Te életműved, se a festői, se a művészetpedagógusi, se a kritikusi, ugye nincs még lezárva?