Így kezdődött

Száz esztendeje alakult meg a Magyarországi Gyermekbarátok Egyesülete. Gergely Ferenc írása

A legfontosabb, Budapesten és vidéken egyaránt, a gyermekek szeretetteljes gyámolítása volt. 

A hazai szociáldemokrata törekvésekre az osztrák kezdeményezés hatott. Az első lépést Anton Afritsch gráci szerkesztő tette meg, aki már 1908-ban saját gyermekeit munkásgyerekekkel közös táborba vitte. Ebből fejlődött ki az 1910-ben megalakuló Kinderfreunde für Niederösterreich nevű egyesület. Rohamos izmosodása magára vonta jó barát és ellenség figyelmét egyaránt. Első pillanattól kezdve hangsúlyozták:

…nem jótékonysági egyesület, addig él, amíg minden egyes tagja érzi ennek a munkának a fontosságát és tudja, hogy a munkásosztály jövőjét szolgálja vele. Nem gyermekmozgalom, hanem a proletár gyermekvédelem szervezete.

Az 1910-es évek elejére a hazai szervezet létrehozásának minden feltétele adott volt. A közvetlen indítékot az 1913 márciusában szervezett, a választójogi törvény parlamenti tárgyalásával összefüggő tömegsztrájk előkészületeiben kereshetjük. Szerdahelyi Sándor 1918-ban így emlékezett vissza ezekre a napokra.

Általános politikai sztrájkra készült a munkásság, s amikor a proletárszülők újabb nyomorúságok terhét készültek jogaikért a vállukra venni, kipattant a jelszó: Mentsük meg a gyerekeket a harc áldozataitól! A küzdelmet akkor még elnyomhatta a reakció túlereje, de a gyermekvédelmi gondolat megmaradt. A Nőmunkás ugyanakkor bemutatta a kitűnően dolgozó osztrák mozgalmat, figyelmeztette a munkásnőket, elsősorban nekik kell ezen a téren kezdeményezni. 1917. márciusában a lap utal a már nálunk is megtett kezdeményező lépésekre.1

Szerdahelyi Sándor visszaemlékezéseire támaszkodva tudjuk, hogy

…sokat tanácskoztak Somogyi Bélával. Matós Jenővel… néhány szocialista pedagógussal és mozgalmi emberrel, míg végre úgy találták, hogy a szolidaritás oly bevált eszközéhez kell nyúlni, és az összesség erejével megmentik a gyermekeiket. Ekképp határoztuk el, hogy a munkásbiztosító segítségének igénybevételével is – Kiss igazgató lelkes pártfogója lett az eszmének – megalakítjuk a Munkások Gyermekbarát Egyesületét. Fölhívásunkra egyenesen fulmináns választ kaptunk a munkástömegektől. Az egyesület főtitkárává engem választott meg az alakuló közgyűlés [amely 1917. június 15-én ült össze], elnök Matós lett, aki belevitte minden szeretetét, drága jó feleségével együtt. A vezetőség tagja lett, kedves tanáros szigorúságával, Somogyi Béla is.

Makacs ellenállást tanúsított a Vallás- és Közoktatási Minisztérium mint az érdekelt tárcák egyike. A Belügyminisztériumnak küldött állásfoglalásában arra hivatkozott, hogy az új alakulat veszélyeztetheti a társadalmi békét, de fölösleges is, mert a minisztérium távlati tervei magukba foglalják mindazt, amit a Gyermekbarátok kívánnak elérni. Matósék sürgetésének döntő érve szerint: az „érdekelt társadalmi osztály beható és lelkes közreműködése nélkül komoly gyermekvédelemről ma már szó sem lehet.” Szerencsére a Belügyminisztérium néhány illetékese, nagy felkészültségű humanista-liberális tájékozódású gyermekvédelmi szakemberek, nem engedték, hogy a VKM akadékoskodását méltányolja miniszterük. Így, ha nagy késéssel is, de 1918. november 2-án láttamozott alapszabályok birtokában folytathatták a munkát. A sikerhez természetesen hozzájárult két egymás után következő nyári nagyszabású gyermeknyaraltatási akcióban való eredményes közreműködésük.

Az alakuló közgyűlést rögtön követte az alapszabályszerű munka szervezése, a kezdeményezés személyi, pénzügyi feltételeinek kiépítése, hírverés, támogatók megnyerése, mindenekelőtt a gyermekvédelmi-nevelési munka. A szociáldemokrata sajtó újra meg újra ismertette az egyesület célkitűzéseit, méltatta jelentőségét a munkásosztály egésze és rétegei, jelene és jövője szempontjából. Matós a fővárosi pártszervezetek 1917. november 11-i értekezletén a szervezetlen munkások megnyerésének jelentőségét s a Gyermekbarátnak ezen a téren kiaknázandó lehetőségeit hangoztatta. Az értekezlet határozatában fölhívta a munkásság figyelmét az MMGYBE-re, mint a munkásosztály gyermekvédelmi szervezetére, egyben pedig javasolta a fővárosi pártszervezeteknek, hogy a Gyermekbarátok tevékenységét erkölcsi támogatásban részesítsék. Felajánlotta segítségét a Természetbarátok Egyesülete, a Munkás Testedző Egyesület, az Általános Fogyasztási Szövetkezet, az Országos és a Kerületi Munkásbiztosító Pénztár. Felsorakoztak az ügy mellett a szakszervezetek, elsőként az asztalosok szakosztálya. A lendület ígéretes volt, s az induláshoz szükséges pénzügyi alaphoz még a Magyar Bank vezérigazgatója, Krausz Simon is hozzájárult. Így a megindulás heteiben 68 426 koronával rendelkezett az egyesület, ami lehetővé tette programja egyes pontjainak megvalósítását.

Négy év távlatából visszapillantva állapították meg:

Csakhamar nyilvánvalóvá lett, hogy a sokágú munka szakszerű előkészítésére legcélszerűbb bizottságok alakítása.

Már az első választmányi ülés – június 22-én – életre hívta a pedagógiai, az egészségügyi, az irodalmi, a gazdasági és végül ötödikként a jogügyi bizottságot. A megalakult szakmai vezetőcsoportok a munka szándékolt fontossági rendjét, a védőmunka legfőbb szükségleteit is kifejezték. Első pillanattól kezdve keresték és meg is találták a kapcsolatot a korszak haladó tudományos köreivel, szervezeteivel, velük termékeny munkakapcsolatot építettek ki és tartottak fenn. Minden igyekezetük a legfrissebb lélektani, pedagógiai, orvos-egészségügyi és szociológiai eredmények mielőbbi hasznosítására irányult. Már 1917. őszén a Pestalozzi Társaság munkáját kívánták a gyermekbírókkal és gyárosokkal karöltve továbbépíteni. A cél:

…kriminálpedagógiai intézmények kifejlesztése. Alapelve: a patronázs ügyét a munkásság vegye a kezébe olyképpen, hogy a munkába utalt gyermek gondozója az illető gyár egyik, ily célból kioktatott munkása legyen.

Vállalkozásukat az Igazságügyminisztérium is támogatta. De gyümölcsöző kapcsolatot alakítottak ki a Gyermekvédő Ligával, a főváros Népjóléti Központjával, a Stefánia Szövetséggel, a Társadalmi Múzeummal és a Magyar Gyermektanulmányi Társasággal, személy szerint a gyermektanulmányozás hazai apostolával, Nagy Lászlóval.

Egyidejűleg folyt a helyi csoportok szervezése, megalakulása, néha többszöri nekirugaszkodás eredményeként. Az óbudai már július 27-én megalakult, a többiek szeptember elejétől, folyamatosan. Az alakuló gyűléseket munkásotthonokban, vendéglők különtermeiben vagy éppen a községházán tartották. Az előkészítő munka sikerét bizonyította a megjelentek nagy száma, főleg az asszonyoké. A vezetők fáradhatatlanul látogatták az alakuló gyűléseket, lelkesítő beszédben ismertették az egyesület célját, segítettek a tisztikar megválasztásában, a program és a munkarend helyi viszonyoknak legmegfelelőbb kialakításában. Volt, ahol már az alakuló gyűlésen is adtak műsort, szerepeltek a gyerekek. A csatlakozók megkapták tagkönyvüket, befizették a havi 20, vagy 50 filléres járulékukat. Az ország egészségtelen város- és iparfejlődése miatt a munkásgyermekek védelmére irányuló igény elsősorban Budapesten és peremtelepülésein mutatkozott, így a szervezkedés súlypontja is itt volt. A vezetőség átérezte a vidéki szervezkedés jelentőségét, szorgalmazta is, nem eredménytelenül. Sopron, Szabadka, Vác, Szeged, Temesvár, Újvidék, Nagykáta, Miskolc, Tatabánya-Felsőgalla csoportjai képezték a vidéki hálózatot. Innen lehetett, kellett tovább építeni. Vidéki helyi csoportok ott alakultak, ahol jelentős számú nőt foglalkoztató üzem (üzemek) voltak, ahol a szakszervezeti csoportok élénk működést fejtettek ki, és ahol olyan értelmiségiek dolgoztak, akik baloldali, liberális szellemi áramlatokkal rokonszenveztek, esetleg valamelyik szervezetnek tagjai is voltak. Ezeken a helyeken a kultúr- és sportmozgalom is termékenyítőleg hatott a munkásság és a rokonszenvezők közösségi életére.

A legfontosabb, Budapesten és vidéken egyaránt, a gyermekek szeretetteljes gyámolítása volt. 1917. július 29-én a TTE segítségével kirándulást szerveztek a Szép Juhásznéhoz, ahol „kiadós és ízletes élelmezést” is biztosítottak az apróságoknak. A kőbányai csoport Munkásotthonban rendezett mesedélutánján több mint ezer gyermek és számos fiatal vett részt. Az otthon szűknek bizonyult, így az érdeklődök egy részét az udvaron szórakoztatták a szervezők. A mesedélutánok rendszeressé váltak, de a nagyobb gyermekeket már tanulmányi kirándulásokra is elvitték. Megcsodálhatták a Szépművészeti, a Nemzeti, a Mezőgazdasági és a Néprajzi Múzeum kincseit. Megtekintették a budai vár nevezetességeit is. Lassan kísérletet tettek a gyerekek öntevékenységének élesztésére. A mesedélutánok keretében szavalóversenyeket rendeztek, amelyeken minden 4-14 éves indulhatott, sőt könyvjutalmat nyerhetett. A könyv tiszteletére, használatára való nevelést jól egészítette ki a színházlátogatás.

A gyermekek szórakoztatva nevelésének, a szülők képzésének, nevelésének szélesítését és gazdagítását, mint az már az első csoportjelentésekből kiderült, a mély szociális nyomor akadályozta. A szülők mind az értekezleteken, mind a kirándulásokon feltűnően kis számban jelentek meg – idézte a jelentést a Népszava –, mert gyermekeik ruházata rongyos, cipőjük nincsen, s emiatt úgysem vehetnek részt a kirándulásokon. Többen panaszolták, hogy 5-6 gyereknek van egy pár cipője, hogy a kirándulásra nincs mit enni adni. A vezetőségnek, amely októberre központi irodát rendezett be az Almássy tér 2. alatt, egyre nagyobb gondot kellett fordítania az egészségügyi-szociális helyzet javítására, a szocialista nevelés elemi feltételeinek biztosítása érdekében.

Nem a „megalkuvó szellem”, a „jobboldaliság”, hanem a háború okozta súlyos megélhetési viszonyok azok, amelyek a mozgalom egész tevékenységén belül súlypontáthelyezést követeltek, hiszen a fő feladat egyre inkább az életben tartás lett. Ehhez elsősorban napfény, jó levegő, tápanyagokban gazdag élelmezés, vidám társas együttlét kellett, azaz: nyaralás. A rászoruló gyermekek álmodoztak róla, nyomorúságuk közvetlen szemlélői, így a mozgalom tagjai is sürgették megszervezését, a kormányzat pedig „politikai szempontból” foglalkozott a gondolattal.

S bár a leginkább rászorultak töredékének nyaraltatásával-üdültetésével már a XIX. század második felétől foglalkoztak társadalmi egyesületek, 1917-ben és a világháborút záró 1918-as évben kelült sor a dualizmus korának két legnagyobb szabású gyermeknyaraltatási akciójára, amelyben a Gyermekbarát mozgalom is jelentős szerepet vállalt.

Természetesen nem tanulság nélküli a Gyermekbarátok későbbi küzdelme sem a gyermekekért, saját fennmaradásáért a második világháború idején, utána, egy rövid bizakodó időszakban, majd pártállami „bedarálása”, nemkülönben 1992-es újrakezdése sem. Ezúttal a „hőskor” megmutatása volt a célunk. Azé a – távoli jövő fényét alig-alig mutató – kezdeti szakaszé, melynek megrendítő filmbéli élménye a népszerű olasz színész, Marcello Mastroianni főszereplésével az Elvtársak című fim volt, mely a korai munkásmozgalom hasonló, reménytelenül távlatos világát mutatta be. (A rendező Mario Monicelli volt.)

• 1. Szerdahelyi Sándor 1884-ben született Győrben, élete 1961-ben ért véget. Újságíró, kritikus. A budapesti tudományegyetemen tanult; belépett a Szocialista Diákok Szabadszervezetébe (1903-ban), ahol társadalom- és természettudományi előadásokat tartott. 1906–1920 között a Munkásbiztosító Pénztár hivatalnoka. Egyesületi tisztsége mellett kiadta a Gyermekbarát c. lapot. Előadásokat tartott a Galilei Körben és a Munkásakadémián. Részt vett az 1918. októberi polgári demokratikus forradalom előkészítésében. A Tanácsköztársaság idején a Munkaügyi Szemle szerkesztője, a Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács tagja volt. 1919 őszén letartóztatták, hosszabb vizsgálati fogság után szabadult. 1920-tól 1948-ig, nyugdíjazásáig a Népszava szerkesztőségében dolgozott a kulturális, majd a külpolitikai rovat vezetőjeként. Széleskörű ismeretterjesztő tevékenységet fejtett ki. Írásaiban természettudományi, képzőművészeti, gyermeklélektani kérdésekkel foglalkozott.