Gyarmathy Éva írása

Nem születtünk mindannyian sasnak. És hősnek sem kell lennünk. Sokszor éppen a körülmények tehetnek hasonlatossá bárkit a magasban méltóságteljesen haladó ragadozóhoz.

Az óvodától az egyetemig egyformán hangzik a kérdés a foglalkozásokon és tanórákon: „Ki tudja a megoldást?” Erre a manipulatív kérdésre egy egészséges autista azt válaszolja, hogy „én”. A kérdés ugyanis csak áttételesen érthető úgy, hogy a megoldásra kíváncsi a kérdező. Ha tisztán értelmezzük, akkor versenyeztetni akarja a jelenlévőket. Ha tényleg a megoldást akarja hallani valaki, a kérdés az, hogy „Mi a megoldás?”

Tele vagyunk hasonló manipulációkkal, amikor az önmegmutatásra és nem a feladatra irányítanak minket. Ezzel észrevétlenül történik a külső kontrollra szoktatás. A tanításunk, sőt a neveltetésünk is legfőképpen megfelelésre, igazodásra szoktat, ami nem nagy baj. Az igazi baj az, ha a nagy igyekezetben a nevelők eltérítik a feladatvégzésre irányuló belső motivációt. A fókuszt az énre irányítják, így elfordítva azt a feladatról, a tevékenységről.

Feladatra vagy énre orientáltság

A vizsgálatok már régóta azt mutatják, hogy messze jobban teljesítenek a gyerekek feladatra orientálva, mint az énbevonásos helyzetben[1].

• Ha a feladat megoldása, új készségek elsajátítása a cél, akkor a feladaton van a hangsúly. Az egyéni megküzdés, a feladat érdekessége, a kihívás adja a motiváció hátterét.
• Ha a cél az egyén minősítése, akkor a képességek megmutatása, a hiányosságok eltitkolása a fontos, vagyis a hangsúly az énre, a megfelelésre tevődik át. Versenyhelyzet, osztályzás, értékelés adja a motiváció hátterét.

A tehetségeket is nagyon korán a versenyre, a teljesítményre szocializálja a nevelésünk, amely a társak és nem az akadályok legyőzését állítja célként. A tehetséggondozásunk szintén az önigazolás irányában izmosodik. Amikor az elismerés, a díjak és a taps válik fontossá, akkor kerül lejtőre a tehetség.

Ez nem azt jelenti, hogy ezek nem jó dolgok, hogy a sportolónak ne legyen fontos az aranyérem, a tudósnak a Nobel-díj. A tehetség számára is fontosak ezek, de a jelentésük más. Egy újabb lépcsőfokot, lehetőséget lát az ilyen helyzetekben. Ezek célok, amelyeknek az elérésével újabb célokat tűzhet ki magának, és nem bizonyítékok, hogy valóban tehetség. Egy pozíció elérése az abban a helyzetben rejlő fejlődési lehetőségekért értékes a tehetség számára. A sas azért repül magasra, hogy onnan nagyobb teret lásson be, és nagy erővel csaphasson le, és nem azért, hogy szelfit készítsen a csúcson állva.

Sasválasztó

Egyre több munkatársam vezeti be, hogy a diákjai választhatják meg a feladatukat egy adott feladatcsoportból. Nem jelzi, hogy melyik a „sasoknak” való, melyik a könnyebb, melyik a nehezebb. Kinek mi. Megválaszthatja a diák a házi feladatát, sőt a dolgozat feladatait is. Ezzel a módszerrel elérjük, hogy:

• a diák a lehetőségekből a legkönnyebb házi feladatnak valót keresve a szokásosnál többet foglalkozzon a feladatokkal;
• nagy eséllyel sikeres legyen, mert azt a feladatot oldja meg, amelyiket a legjobban tudja;
• pontosan kiderül, hogy mit tudnak a diákok;
• amit nem választottak, azokat a területeket kell átismételni.

Gyűjtjük a tapasztalatokat.

• Szakiskolában két feladatból választhattak a diákok házi feladatot. Korábban még egy feladatot sem oldottak meg, a választás lehetőségét felkínálva mindenki írt házi feladatot, és volt, aki mind a kettőt megoldotta. A választás szabadsága és az, hogy a feladatokat megnézték, beindította a munkájukat.
• Egy hatodikos osztály a választós dolgozat bevezetése után könyörgött, hogy matekdolgozatot írhasson. Csupa négyes és ötös eredményt értek el, sikeresnek érezték magukat, és ezt újra akarták élni.

Mindez azonban csak a mézeshetek. Amikor gyakorlattá vált a feladatválasztás, egyre több diák kérte, hogy inkább a tanár mondja meg, melyik feladatot kell megoldani.

Miért nem kell a szabadság?

Mi a baj a választással?

• Bizonytalan helyzetet kell kezelni. – „Vajon jól döntöttem?”
• Erőfeszítést kell tenni. – „Egyszerűbb, ha megmondják, mit kell csinálni.”
• Felelősséget kell vállalni a fejlődésért. – „A tanár kell tudja, melyik feladatot kell tudnom.”

Máris a tyúkperspektívába ütközünk: biztonságért, megerősítésért, a könnyebb útért, a felelősség áthárításáért feladja a szabadságát már a diák is, ha tyúknak készül. A sasfiókák azonban élvezik a szabadságot.

Munkatársaim nem csupán kiváló tehetségfejlesztő, hanem egyben kiváló tehetségazonosítási eljárást ismertek fel a feladatválasztásban mint gyakorlatban. A tehetséget nem az elvárásoknak való megfelelni vágyás jellemzi, hanem a fejlődni és alkotni akarás. És ezért befektetni és kockáztatni is mer.

Aquila non captat muscas – A sas nem kapkod legyek után

Gyerekekkel, emberekkel, tehetségekkel foglalkozni sok bizonytalansággal, izgalommal jár, de felemelő érzésekhez vezethet. Előbb vagy utóbb. Az adminisztráció, űrlapok gondos kitöltése, a teszteredmények, érdemjegyek stb. alapján történő besorolás egyértelmű, gyorsan látható eredményt és rendet biztosít, jó is, kell is, de semmi köze a tanításhoz, tehetséghez.

Kisszerű emberek nem fognak nagyszerű tetteket végrehajtani. Akár az oktatás, akár a tehetséggondozás irányából, de végre ki kellene törni a pitiánerségből, a folytonos méricskélésből, manipulálásból, az állandó bizonyosságra vágyásból, ami által a következő generációt is bizonyítási kényszerbe hajtja a megfelelési vágy, a „feljebbvaló, az ítélethozó, a minősítő” jóindulatának elvesztésétől való a félelem.

Nem születtünk mindannyian sasnak. És hősnek sem kell lennünk. Sokszor éppen a körülmények tehetnek hasonlatossá bárkit a magasban méltóságteljesen haladó ragadozóhoz. Például egy-egy olyan gyerek, aki miatt át kell írni a pedagógia és pszichológia több fejezetét.

A tehetség arról ismerszik meg, hogy nem adja fel meggyőződését félelemből, anyagi érdekből, az erőhöz való törleszkedésért, biztonságért. Öntörvényű? A ketrecben kapirgálás helyett nagy magasságokból vadászik. A tyúkot megfőzik, a sast lelövik. De előtte még van választási lehetőség.

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

József Attila: Két hexameter