Kortárs gyermekfolklór
Trencsényi László hozzászólása a Kiss Áron Magyar Játéktársaságban rendezett könyvbemutatón
Tóth Piroska Anna: Kortárs városi gyermekfolklór. „Elmélet” és „gyakorlat” a budai gyermekek játék- és szöveghasználatában, Néprajzi Értekezések 13., Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 2024, 348 pp.
A könyv szerzőjével egy korábbi megméretésen vitám volt. Aggódtam, hogy vizsgálati mintája (a solymári gyermektársadalom) a környék elegáns társadalmi helyzete miatt nem reprezentálja a kortárs gyerekvilágot. Ezúttal – részben a mű ismeretében – megkövetem. Külvárosi gyermekszomszédaim, illetve vidéki kalandozásaim során kitűnt: igen nagy valószínűséggel – legalábbis ebből a szempontból – a sajátos kortárs-folklórt éltető-teremtő aktivitásuk valamilyen rejtett éren behálózza az egész gyerekvilágot, s e téren legalábbis több a hasonlóság, mint a különbség. Kutatói kihívás ennek tudományos igazolása.
De itt van például Jászfényszaru, ez a bonyolult társadalmi összetételű jászsági városka, egykori parasztjaival, új polgáraival, cigány telepeseivel. S itt készített Csirmaz Matyi tanító úr a gyerekekkel együtt szabályos tilinkót kidobott Bergmann-csövekből s összegyűjtött úttörősípokból. Zengett az iskola a szünetekben eme különben is érdekes fúvóshangszer hangjától: a gyerekek ezzel voltak elfoglalva. Autentikus-e a villanyszerelés hulladékából eszkábált hangszer egy folkloristának? Szakértő barátaim akkor megnyugtattak igen: hiszen a csutka-hegedű is a háztartási hulladékból került a gyerekek kezébe, a csontlovacskák is.
Aztán egyszer Csenyétén jártam (már akkor is az ország legszegényebb faluja volt Abaújban), amikor éppen rogersiánus innovációt valósított meg a Pólya-Komaság házaspár. Ajándékba egy csuhéból készült kerékpárt kaptam (s nem a hagyományos lovacskát vagy nyuszit). Autentikus volt? Igen. S megnyugtattak az etnográfusok: az is autentikus volt, amikor december 13-án arra járva a lucázás szokását tanítgattam a helybeli cigány gyerekeknek, mikor egyikük szavamba vágott:
– A kendtek magnójába annyi kazetta legyen, mint égen a csillag!
Folklór? Igen. Kortárs? Igen. Gyerekfolklór? Igen.
Arról még a hetvenes években Vargha Balázs, a jeles játékgyűjtő, irodalomtörténész – ő fedezte fel a pedagógiatörténet számára egyébként Csokonai Vitéz Mihályt, a kiváló tanárt – győzött meg, hogy a folklórt nem fenyegeti kipusztulás. Sőt! Éppen a gyerekek fogják éltetni és táplálni.
– Kereket oldott – ezt a képet már senki sem érti, mondja, már nem járnak szekerek lejtős utakon. De „elhúzza a csíkot” – mutatott az égre, az eltűnő gépmadarakra. Az igen!
Tóth Piroska Anna terjedelmes kutatásával és most megjelent kötetében ugyanezt igazolja. Tiszteletre méltó mennyiségű adatot gyűjtött játszó, mondókázó, kiszámolóst mutogató gyerekektől. Bőséggel igazolta. A kortárs, városias környezetben is eleven folklór él. Ez más, mint a „libalegelő néphagyománya” (melyről Falvay Károly tudott sokat), de folklór. És eleven.
A folklorizációnak van egy új forrása is. Szaporodnak a pedagógiai ihletésű játékos könyvek, a zenei nevelés, a drámapedagógia is sok ilyen kiadványt tud magáénak.
Lektorként gyakran ütközöm abba a problémába, hogy egy-egy – amúgy népszerű, idehaza nagyon elterjedt – játéknak nincs megjelölve a könyvben a forrása. Szakkönyvtáros kutatómunka kellene, hogy valaki megtalálja, melyik könyvben, sokszorosítványban vagy éppen hallgatói jegyzetben jelent meg először az adott játék – még az is lehet, hogy ott a folklórban az eredeti. Szegény Debreczeni Tibor – a minap temettük – komoly gyűjteményt szerkesztett a drámapedagógiában hatásos népi játékokból (a Drámapedagógiai Magazinban adta közre), bizonyítandó, hogy a néphagyomány szinte mindazt tudja, amit a modern angolszász szakirodalom „kitalált”. Szóval a folklorizációnak ilyen útja is van.
Legizgalmasabb példája egyébként Kőműves Kelemen népballadájának története. Már annak idején Erdélyben is nagy vita volt, amikor Kriza János közreadta (ez volt az ún. Vadrózsa-pör), hiszen a románok azt állították, hogy ez nem más, mint a Manole mester elnevezésű román népköltészeti alkotás fordítása. A néprajz tudománya ekkor végezte el az első összehasonlító vizsgálatot: s igazolta a vándormotívumok nemzeteken átívelő utazásait. Ám egy kutató boldogan mutatta fel nem is olyan rég, hogy a Kőműves Kelemenné verses története a Felvidéken is elterjedt. Micsoda „világutazás”! Ünnepelt a néprajztudomány. Aztán egy kritikus és ügyes szemű néprajzkutató az adatközlőtől megtudta: az iskolában tanulta. „Visszatanítás” – így nevezte ezt a hagyománypedagógia (etnopedagógia más néven).
Ennek legszebb példája az ugyancsak erdélyi Kibéd szorgalmas gyűjtője (tanítója egyébként) Ráduly János. A település találós kérdéseit gyűjtötte kötetbe (mondhatni helyi tantervét). S ki tudta a legtöbb találós kérdést? Bizony Kacsóh Elza tanító néni. Viszont a második helyen a cigány származású útkaparó „végzett”, tán húsz kérdéssel maradva el tanult versenytársa mögött. Számára még „eleven” volt.
Mint ahogy eleven bizony azon solymári gyerekek körében is, akiknek adatait Tóth Piroska Anna (egyébként a helyi néptánccsoportnak is vezetője) összegyűjtötte.
Számunkra is.