Asperger: a névadó mint szindróma
A náci örökség és a gyógypedagógia emlékezete. Ugrai János írása
Nem tudom, létezik-e ilyen műfaj: írásom egy megkésett recenziót pótló esszé. Ennek alapja az alábbi kötet, amelynek számos nagy jelentőségű aspektusára nem térek ki ezen a helyen: Edith Sheffer: Asperger gyermekei. Az autizmusfogalom gyökerei a bécsi nácizmusban. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019. 403 o.
Különös módon alakul az Asperger-szindrómának mint elnevezésnek a sorsa. És az elnevezés körüli fordulatok mögött egy jóval súlyosabb dráma húzódik meg. Talán nem árt mindkét aspektusra ráirányítani a pedagógiai kultúra iránt érdeklődő olvasó figyelmét.
Haladjunk szépen sorban, visszafelé. Ezt a fogyatékosságra utaló neurobiológiai állapotot ma már csak félig-meddig használják egy „betegség” hivatalos számontartására. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság által gondozott Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének ötödik kiadása (DSM-V.) 2013-ban törölte a diagnózisok közül (s helyébe léptette az autizmus spektrumzavar kifejezést). A WHO pedig 2022-ben léptette életbe az ICD-11 besorolást, amely szintén megszüntette a korábbi Asperger-szindróma kategóriát.1 Ahhoz képest viszont, hogy aránylag keveseket érint közvetlenül, e vitatott–visszavont kifejezés a köznyelv szerves része.
Közkeletűvé válásában sokat segített a 2010-es években A híd című svéd–dán krimisorozat. Ennek egyik nyomozó főhőse, Saga Norén a szindróma jellegzetes tüneteit jelenítette meg. A nyomozópáros svéd tagja káprázatos logikával és a fókuszálás, koncentrálás szinte határtalan képességével volt megáldva, miközben a humorérzék vagy az empátia legelemibb jeleit sem mutatta. A több évadot megélő, nagy nemzetközi sikerrel futó széria nyomán a mindennapok részévé vált az „aspergeres” automatikus „diagnosztizálása” – az esetek döntő többségében nyilván mindenfajta szakértelem nélkül.
A kifejezés immár széles körű „karrierje” annál is meglepőbb, mivel hivatalos használata meglehetősen rövid múltra tekint vissza. Csupán a törlés előtt húsz évvel, az 1994. évi negyedik kiadásban vette fel jegyzékébe a DSM-kézikönyv, előtte fél évszázadig lappangott. Az elnevezés egy dr. Lorna Wing nevű angol pszichiáter-pszichológusnak köszönhető, aki saját gyermeke autizmusdiagnózisa nyomán kezdett kutakodni a téma szakirodalmában. Ily módon a szaktudományos kutatásokkal csak megkésve, autodidakta módon megismerkedő érintettként bukkant a szimptómák együttes megjelenését először leíró Hans Asperger 1944. évi disszertációjára. Lorna Wingnek még módjában állt találkozni az 1970-es évek legvégén Aspergerrel, aki nem támogatta az angol doktornő azon kezdeményezését, hogy Asperger ’40-es évekbeli tézisét felújítsa, s az autizmus egyik változataként azonosítsa a kérdéses tünethalmazt.
Asperger ekkor már nem volt büszke korábbi munkájára. Évtizedek óta igyekezett távolítani magától a mindössze néhány esettanulmányra épülő megállapítását. Több száz publikációjának csupán a töredéke foglalkozott ezzel a tünetegyüttessel – ezekben jobbára disszertációjának főbb megállapításait helyezte új megvilágításba. Az új megvilágítás az eredeti gondolatok radikális finomítását jelenti: immár visszatérően és lelkesen hangsúlyozta, hogy a sokszor esetlenül kommunikáló, érzéketlennek tűnő „betegek” mindamellett milyen sokrétű tehetséggel rendelkeznek. Asperger maga igyekezett is megkülönböztetni az általa leírt, s szerinte dominánsan városi környezetben felnövekvő, jellemzően fiúkra érvényes szimptómaegyüttest az amerikai Leo Kanner révén elterjedt autizmusértelmezéstől. A Kanner-féle autisták kognitív sérülései fokozottabbak, verbális megnyilvánulásaikban és logikus gondolkodásukban jóval korlátozottabbak voltak, mint akiket Asperger jellemzett – érvelt az osztrák orvos. Asperger cikkeiben és a Winggel való találkozáskor is a különbségekre, s az általa megfigyelt gyermekek kivételes intelligenciájára, eredeti gondolkodására hívta fel a figyelmet.
Utólag.
Hans Asperger élete és szakmai nézetei ugyanis éles kanyart véve változtak a II. világháború után. Ki hinné, hogy az 1946-tól a bécsi, 1957-től az innsbrucki, majd pedig 1963-tól nyugdíjazásáig ismét a bécsi egyetem gyermekkórházának igazgatója, a sokat publikáló és sokat szereplő szaktekintélyként feltűnő Asperger a náci rezsim igen fontos kiszolgálója volt? Bár a katolikus egyházhoz való erős kötődése miatt formálisan nem lépett be a nemzetiszocialista pártba, karrierjének első csúcspontja a nácik bécsi tombolásának idejére esett. Asperger nemigen vonakodott a tömeggyilkos rezsim formális tisztségek elvállalásában és tudományos nézetek hirdetésében testet öltő kiszolgálásától. Mindkettő szorosan kapcsolódik ahhoz a gyógyítónak-nevelőnek nevezett munkához, amelyet élete utolsó évtizedében megkapó morális összefüggések boncolgatásával igyekezett legitimálni, tisztára mosni.
Vallásos meggyőződéséből kiindulva, Salamon könyvére hivatkozva eredt a kora gyermekkori halál nyomába. Fejtegetései szerint a betegség és a halál sosem a véletlen műve, s a halál pillanatához közeledve a lélek megérik, felkészül az elmúlásra. Minden halál Isten akaratának tulajdonítható, s ily módon az elkerülhetetlen. Az orvos mindebben szolgálatot tesz. A logikai lánc e szeménél többször is használta a részleteiben azonban soha ki nem bontott aktív eutanázia kifejezést, mint az orvosok nehéz, de emberséges kötelességét. Utolsó éveiben Asperger mindinkább a vallás, a moralitás, a hagyományos társadalom értékei, a keresztény ember szabadságának szerkezete köré szervezte mondandóját, amelyben az orvos csupán megkönnyíti a halálra már úgyis megérett lélek megnyugvását.
Ezeknek a konzervatív liberális, mélyen humánus gondolatoknak azonban különös értelmezési keretet biztosít a Spiegelgrund. Az osztrák közszáj sokáig ezzel a szóval riogatta azokat a gyerekeket, akik rossz fát tettek a tűzre. Az évtizedekig megragadó, egyre inkább játékosnak ható fenyegetés hátterében azonban egy valóságos halálgyár áll, amit Asperger is mély meggyőződéssel szolgált ki. A Spiegelgrund a leghírhedtebb ausztriai „gyermekkórház” volt a náci rezsim idején. (És még jónéhány évig azt követően is…) Bécs jómódú kerületében menthetetlen fogyatékossággal vagy betegséggel született vagy épp pszichés zavarok tüneteit mutató gyermekekre éppúgy leselkedett a megtervezett, kínkeserves halál, mint azokra az aszociálisnak bélyegzettekre, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy alkoholista apjuk verte őket, vagy esetleg tízévesen játék közben integettek a város fölött elszálló ellenséges repülőgépnek. Az időnként a szülők kérésére vagy támogatásával, máskor viszont kifejezetten az érintettek akarata ellenére, kényszerűen befektetett gyermekekre a rémálom hónapjai, évei köszöntek. Éhezés, fagyoskodás, az egymás általi rendszeres megveretés, a legmegrázóbb kínzási formák jutottak osztályrészül azoknak, akiknek a haláláról nem döntöttek azonnal.
Merthogy a beutaltak egy része az Asperger által utólag oly megkapó módon megideologizált, ám valójában egészen szélsőségesen értelmezett aktív eutanázia áldozatai lettek. Egy fecskendő a vénába, s néhány nap, egy-két hét múltán tüdőgyulladás vagy szívelégtelenség miatt beálló halál – ez lett a sorsa azoknak, akiknek a társadalmi értelemben vett haszontalanságáról, menthetetlenségéről a náci eugenika szerinti tudományosság jegyében orvosi szakvélemény született. Szakvéleményeket pedig a fajtisztaság iránt elkötelezett orvosok elég nagy számban állítottak ki: egy héttagú bizottság a II. világháború alatt egy-egy nap akár 200 gyereket is megvizsgálhatott, s 10-15%-ukat utalhatta közvetlenül a sorvadás és rettegés e kies kulisszákkal álcázott helyszínére. A Spiegelgrund bizonyíthatóan közvetlenül közel 800 gyerek meggyilkolásáért tehető felelőssé, ami többezer gyermek állapotának további rontásával és súlyos, akár egész életre szóló mentális megnyomorításukkal egészült ki.
Maga Asperger közvetlenül mintegy 40, hetekkel később megölt gyermeket utalt a „kórházba”. De mivel a zsidó és liberális (vagy annak bélyegzett) orvosoktól, gyógypedagógusoktól, pszichológusoktól rövid úton megszabadult a rezsim, már a náci időszakban is igen aktív, sokat foglalkoztatott, sok-sok konferencián és szakmai tanácskozáson megnyilatkozó szaktekintélynek számított Asperger. Ily módon, részint a hétfős bizottság rendszeres tagjaként, illetve az újtípusú, eugenikára alapozott „gyógyító-nevelő” munka alapvetéseit szívesen hirdető szakértőként lényegesen szélesebb körben gondoskodott arról, hogy Ausztriában normává váljon a valóban súlyosan beteg, fogyatékkal élő gyerekek, valamint a valamilyen beilleszkedési nehézséget mutató, netán antiszociális körülmények között nevelkedő gyermekek elzárása.
Az 1960-70-es évek végén oly óvatosan fogalmazó, mély morális kérdéseket számba vevő Asperger szóhasználata három-négy évtizeddel korábban drámai mértékben radikalizálódott. A náci térfoglalás csúcspontján autista pszichopátiaként jellemezte azok betegségét, akiket később maga már nem tekintett „aspergereseknek”. Nemcsak tudnia kellett, hanem deklarálta is, hogy tudja, miszerint a pszichopátia, a társadalomba való beilleszkedés súlyos zavara a vészkorszak egyik legvégzetesebb diagnózisa volt. A szigorú kritériumokat, szisztematikus megfigyelési módszereket a vizsgálataiban legritkábban alkalmazó Asperger ekkoriban a Gemüt bűvös szó jövőbeni, esetlegesen érvényesülő tartalmát kereste pácienseiben. A kollektivizáló diktatúra e fogalom alatt vette sorba, hogy valaki rendelkezik-e az önmagától engedelmes, a közösségi érdekeket és értékeket mindenek fölé helyező, akár saját családtagjainak az elárulására, feljelentésére is hajlandó, megbízható alattvaló tulajdonságaival. Ekkoriban Aspergernek is elegendő volt akár csak a legkisebb kétely is: ha valakiről úgy érezte, hogy a társas együttélés e brutális formájára kevéssé lesz alkalmas a felnőtt korában, könnyedén állapította meg a Gemüt hiányát. Amennyiben pedig ezt akármilyen testi, mentális, kognitív okból súlyosabb fokúnak érzékelte, a nevelhetetlenségről is kérlelhetetlen szigorral döntött – pontosan tudván, hogy az illető kisgyermek halálos ítéletét készíti elő.
Az autista pszichopátia ennek a futószalagon hozott, felületes szemrevételezésre alapozott diagnózissorozatnak az egyik, igencsak vészjósló tényezőjeként bukkant elő itt-ott. Eközben a durva szakmai elitcsere egyik fő nyerteseként a harmincas éveiben járó Asperger számára nyitva volt a tudományos érvényesülés lehetősége is. Így esett, hogy az eugenika tomboló-romboló diadalmenetének csúcspontján, 1944-ben disszertációt nyújtott be a témában. Az autista pszichopátia tüneteit mindössze hat gyermek (fiúgyermek) nem túlságosan szisztematikus, erősen prekoncepciózus leírásával sorolta egy kategóriába – ügyet sem vetve azokra a saját kezűleg készített, más gyerekekről szóló feljegyzésekre, amelyek adott esetben nézeteinek árnyalására, újragondolására késztethették volna. Nézeteire persze ekkor már csak a náci birodalom határain belül voltak kíváncsiak, azokat az autizmust korábban is szakszerűen vizsgáló, a harmadik birodalomból kiszorított, jobbára az Egyesült Államokba menekülő tudósok sosem legitimálták.
Hans Asperger mindig a talpára esett. Fiatal kutatói éveiben páratlan lehetőséget teremtett számára a nemzetiszocialista térnyerés, amit jól fizető, nagy hatalommal járó, magas presztízst hozó tisztségeket vállalva kihasznált. Jó érzékkel tartott egy-két lépés távolságot a végrehajtásban jeleskedő intézetektől. (Sajnos a Spiegelgrund csak a legrosszabb hírű, de korántsem az egyetlen „gyógyító-nevelő” intézet volt ekkoriban Bécsben.) S bár láthatóan következetesen működött közre a náci fajtisztításban, utóbb különösebb nehézség nélkül biztosította magát a besározódással szemben. Segítségére volt ebben részint a katolikus egyházzal való szoros kapcsolata, részint az a néhány „aspergeres” gyermek, akiknek a tulajdonságait ugyan futólépésben, felületesen különítette el a sok ezer megvizsgált társukétól, mégis hivatkozhatott arra, hogy a különös, kiemelkedő tehetség, s az egyéni bánásmód hangsúlyozásával ő a maga szerény eszközeivel ott igyekezett lassítani a halálos gépezeten, ahol csak tudott. Nemcsak a polgári Ausztria szellemi elitjének maradt a tagja haláláig, hanem még a valamifajta erkölcsi iránytű szerepétől sem vonakodott.
Neve halála után új, megint csak dicső életre kelt. Ez a dicsőség pedig ugyanolyan talmi volt, mint amilyet életében elért. Ahogyan az osztrák közélet szemet hunyt kétes szerepe fölött, a nemzetközi szervezetek sem jártak el különösebben körültekintően, mielőtt engedték volna, hogy róla nevezzenek el egy olyan szindrómát, amit valójában senki nem is vizsgált meg szisztematikusan. Két évtizedbe telt, mire a szakma ráeszmélt e megkülönböztetés felületességére, s arra, hogy Asperger lényegében mindenféle okot, tünetet hajlamos volt besorolni egy kalap alá, ha a közös nevezőt, a beilleszkedési zavart kellően erősnek érzékelte.
Lorna Wing 2014-ben halt meg. Az ő története szép. Még megérte, hogy az amerikai pszichiáterek szakítsanak a tévedésével, s ő ekkorra már belátta és mélyen megbánta tévedését. „A címkék nem jelentenek semmit, annyira végtelenül változatos profilokkal kell dolgoznunk” – vonta le azt a következtetést, amellyel saját évtizedes tévelygésével leszámolt.2 Wing ráadásul sokkal átfogóbb, szélesebb körben érvényesülő eredményeket is elért. Az angliai National Autistic Society egyik megalapítójaként és fáradhatatlan kutatóként óriási érdemeket szerzett az autizmuskutatás fellendítésében. Számos kutatási projekt, illetve egy integrált diagnosztikai és tanácsadó szolgálat megalapítása is az ő érdeme. Neve ily módon nem egy balul sikerült elnevezés miatt marad fenn.
A mi dolgunk, hogy a félinformációkon, itt-ott olvasott (és esetleg félreértett) morzsákon, egy-egy filmből elcsípett jelenet értelmezésén alapuló tudásunk korlátaival szembenézzünk. És ha így teszünk, akkor minden bizonnyal mindinkább óvakodni fogunk attól, hogy foghegyről diagnózist állítsunk fel tanítványainkról, embertársainkról.
Amolyan náci módra, Asperger után szabadon.
Helyette ott a másik példa. Hitünket, meggyőződéseinket szisztematikus kutató-fejlesztő munkával, másokkal együttműködve újra és újra ellenőrizhetjük, s egyszerre döbbenhetünk rá esetleges tévedéseinkre, s a dolgok bámulatos komplexitására.
Amolyan értelmiségi módra. Lorna Wing után – szabadon.