A konzervatív oktatástudomány...

...védelmében. Az MCC növekvő befolyása az oktatásról szóló diskurzusra nem a konzervatív, hanem a szélsőjobboldali (illiberális populista) befolyást erősíti. Radó Péter írása

...ha a szélsőjobbos populista diskurzust némi fantáziával mégiscsak oktatáspolitikai programnak tekintjük, annak minden lehetséges eleme már rég megvalósult.

Mark Twain egyik halhatatlan mondása így hangzik: „Az egyik század radikálisa a következő század konzervatívja. A radikálisok alkotják meg a nézeteket. Amikor már elhasználták azokat, a konzervatívok átveszik őket.” Mivel én nem vagyok konzervatív, akár megtehetném, hogy visszafogott derűvel elkönyvelem az idézet mély igazságát, és minden konzervatív gondolatot gondosan felcímkézve a múzeumi tárgyakat őrző vitrin üvege mögé helyezek. Sajnálatos módon azonban látom az idézetben elrejtett csapdát, ezért kénytelen vagyok feltenni a kérdést: valóban minden besorolható a politikai konzervativizmus címkéje mögé, ami a konzervativizmus tiszteletet parancsoló álruhája mögé rejtőzik?

Az ezzel kapcsolatos kétségeket az ébresztette fel bennem, hogy az oktatásról szóló nyilvános diskurzusban a Matthias Corvinus Collegium (MCC) bőségesen áradó erőforrásainak felhasználásával gőzerővel zajlik egyfajta konzervatív térfoglalás. Ez a szellemi térfoglalás hosszú és nehezen olvasható esszékkel, konferenciákkal és előadásokkal, könyvkiadással, sajtónyilatkozatokkal és a köztévé valamelyik csatornáján szórt „szakértői” panelbeszélgetésekkel zajlik, s mindezt az MCC-én folyó „tudományos tevékenység” legitimálja. A 2010-es politikai fordulat óta zajló államkonzervatív rendszerépítés bő évtizede során előszőr fordul elő, hogy a közoktatásban a kedélyeket nem elsősorban az borzolja, hogy mit csinál a pártállam, hanem az, hogy a pártállam MCC-n keresztül fizetett ideológusai mi mindent hordanak össze. Az érthető okból kicsit talán hisztérikusan kritikus reakciók sokfélék, de van egy közös elemük: fenntartások nélkül elfogadják a beszélők és mondanivalójuk konzervatív önbesorolását. Az alábbiakban annak bizonyítására teszek kísérletet, hogy ez hiba.

Az MCC mögött álló hatalompolitikai szerkezet

Bár ez meglepő lehet, de az első dolog, amit tisztázni érdemes, az, hogy miért kell ezzel foglalkozni? Puszta szakmai kötelességtudatból egy ideje olvasom az MCC szakértőinek nyilatkozatait és az előadásaikról szóló beszámolókat (mely utóbbiakat érdemes némi fenntartással kezelni, mert nehéz eldönteni, hogy az újságírók mennyire reprodukálják pontosan az elhangzott szövegeket), meghallgatom a neten elérhető stúdióbeszélgetéseket, sőt, még Orbán Balázs Kommentárban megjelent nagyon hosszú és kissé zavaros oktatásról szóló esszéjét1is türelmesen végigolvastam. A felháborodott reakciók ellenére jódarabig elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy reagáljak az MCC-ből áradó kommunikációs zajra, mégpedig két okból. Részben azért, mert ezen a színvonalon szinte lehetetlen értelmes szakmai diskurzust folytatni, részben pedig mert az MCC szellemi térfoglalása mögött álló hatalmi szerkezetről szóló tudásunkhoz annak „oktatástudományi” tevékenységéről szóló reflexió nem tesz hozzá semmit – márpedig a lényeg véleményem szerint éppen ebben van. Ami miatt meggondoltam magam, az a 2022-es PISA kutatás eredményeiről szóló első meggondolatlan pánikreakciók voltak, melyek nem feltétlenül az európai oktatási rendszerek teljesítményromlása mögötti okok időigényes és alapos feltárásáról szóltak, hanem egy az MCC által képviselt – látszólag – konzervatív megközelítéshez való visszatérés szükségességéről. Ez az érzelmi reakció nem csak azért veszélyes, mert felerősíti az illiberális nézetekkel szembeni fogékonyságot, de azért is, mert hiteltelenítheti az elmúlt évtizedekben lezajlott oktatástudományi paradigmaváltást is. Mindezek miatt tehát mégiscsak foglalkoznom kell a dologgal.

Mindenekelőtt tehát érdemes röviden felvázolni azt a hatalompolitikai konstrukciót, ami az MCC-s térfoglalást megszülte, mert e nélkül az a látszat keletkezne, mintha valóban eszmék harcáról lenne szó. Az MCC térfoglalási kísérlete mögött a lényeg a már régóta jól ismert és jól bejáratott autokratikus hatalomgyakorlási konstrukció. Ez azon alapul, hogy napi szinten egyetlen autoriter vezető sem képes egyszerre 15-20 embernél népesebb személyes kapcsolathálózatot működtetni. Mivel az egyszemélyi uralom formális protokollok alapján működő intézményeken keresztül nehezen biztosítható, az egyszemélyi vezetőnek minden egyes terület élére egy hozzá feltétlenül lojális, őt minden tekintetben kiszolgáló embert, egy helytartót kell állítania, akinek hatalmát megint csak nem feltétlenül formális felhatalmazások, hanem a mögötte álló egyszemélyi vezető támogatása biztosítja. Mivel az erre a szerepre aspiráló emberek folyamatosan versenyeztetve vannak, az egyszemélyi vezető kontrolja fölöttük nagyon erős. A helytartók akkor képesek eljátszani a nekik szánt szerepet, ha a rájuk bízott terület kormányzati irányítása számos kormánytag között oszlik meg, tehát nincs más, aki egy szektor egészével kapcsolatban döntéseket hozhatna. (Ebből a szempontból mindegy, hogy a helytartó maga is tagja-e a kormánynak, vagy sem.) Ez egy egyszerű, a korai feudalizmus erős királyi kíséretének működési logikájában gyökeredző megoldás, melynek segítségével az egyre komplexebbé váló modern társadalmakat már nagyon régóta, nagyjából a 16. század óta nem lehet hatékonyan kormányozni. Autokraták körében azonban mégis népszerű eljárás, mert ez biztosítja a hatalmukat. A gazdaságpolitika de facto irányítója Nagy Márton például azért cselekvőképes, mert a gazdaságirányítást hét egymással versengő miniszter között szórták szét.

A jelek szerint a kormányban három részre szakított oktatásirányítás új helytartója az egyszemélyi vezető politikai igazgatója, Orbán Balázs lett, vagy legalább is ezt erősen ambicionálja. Nem tudható pontosan, hogy a politikai igazgató felhatalmazása milyen területekre terjed ki, de egyre valószínűbb, hogy az oktatás már az övé, és ez véget vethet Pintér Sándor önálló, a „teljesítményértékelésen” alapuló bérdifferenciáláshoz hasonló önálló kezdeményezései rövid időszakának. A hatalomgyakorlási szerkezeten belüli térfoglalást mindig kommunikációs hadjárat vezeti be, ami részben „miheztartás végett” jellegű hatalmi üzenetek gyűjteménye, melyeket lojális iskolaigazgatók beleszőhetnek tanévnyitó beszédeikbe, részben pedig a „másképp gondolkodók” kirekesztésének/kiszorításának eszköze. Valódi – és talán ez a legfontosabb – funkciója azonban az „intellektuális” erőfitogtatás, amelyet az állampárton belüli pozícióharcok során vezető szerepre szóló igénybejelentésként lehet dekódolni. Amennyire én látom, nincs többről szó, mint hogy a miniszterelnök politikai igazgatója, aki egyúttal az MCC kuratóriumának elnöke, az MCC erre a célra felépített kapacitásait mozgósítja annak érdekében, hogy oktatáspolitikai „erőközpontként” pozícionálja saját magát. Azt sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy az MCC-ből kikerülő nyilatkozatok eldöntött oktatáspolitikai beavatkozások kommunikációs előkészítését szolgálják, azt azonban igen, hogy az önjáróvá váló kommunikáció előbb-utóbb kormányzati beavatkozásokat szül majd.

Az illiberális és centrista konzervatív oktatáspolitika szétválaszthatósága

A politikai-kormányzati kontextusról szóló rövid jelzés után rátérhetünk írásom alapkérdésére, mégpedig arra a dilemmára, hogy tényleg konzervatív-e mindenki, aki annak láttatja magát? Esetünkben egy konzervatív illiberális és populista párt ideológusainak megnyilvánulásairól van szó, tehát kézenfekvő első lépés a politikai ideológiák és értékvilágok elemzése. Ez tűnik az egyszerűbb vállalkozásnak. A politikai elemzők nagy magabiztossággal képesek különbséget tenni a centrista konzervatív és az illiberális populista politikai pártok között az általuk kibocsájtott dokumentumok és nyilatkozatok értékhátterének elemzése alapján, ugyanis vannak olyan a centrista konzervatív pártok által elismert és képviselt értékek, melyeket az illiberális pártok elutasítanak. Ezek egy része euro-atlanti civilizációs alapérték, mint például a demokrácia, a pluralizmus, a kisebbségek jogai, az emberi jogok, az állam semlegessége és a jogállamiság. Ezeken kívül vannak olyan telivér hagyományos konzervatív értékek, melyekkel az illiberálisok – hol nyíltan, hol nem bevallott módon – szintén szembefordulnak. Ezek közé tartozik a tulajdon – részben morális alapú – védelme, az adóztatás ésszerű mértékben alacsony szintre korlátozása, a teljesítményen alapuló elszámoltathatóság és az intézmények stabilitása által biztosított fékek.

Ez a gyakorlatban is jól alkalmazható, a politikai értékeken alapuló metódus azonban elveszíti az érvényességét, ha az oktatáspolitikai (általában: közpolitikai) gyakorlat felől kíséreljük meg a kétféle politikai irányzat szétválasztását. Ennek oka az, hogy az oktatáspolitika-alkotás egy nagyon komplex térben zajlik, s ez nem teszi lehetővé az értékek és a konkrét kormányzati beavatkozások közötti kapcsolat rövidre zárását. Vannak ugyan általában politikai irányzatokhoz lazán köthető szakmapolitikai irányultságok, de nem sok. Ezek egyike például az, hogy a konzervatív kormányok általában jobban kedvelik a tanulói teljesítmények mérésén alapuló beavatkozásokat, mint a baloldali pártok, de ez sem törvényszerű. Az első és eddig egyetlen olyan magyarországi kísérlet például, amely következményeket kapcsolt az iskolaszintű kompetenciamérési eredményekhez, egy szocialista vezetésű kormányhoz kapcsolódik. A konkrét oktatáspolitikai beavatkozások döntő többsége ideológiai értelemben semleges, bármikor felbukkanhatnak szinte bármilyen ideológiai hátterű kormányzat tevékenységében. Mindezt egy példával illusztrálva: 2010 után a FIDESZ egyik első változtatása a kötelező beiskolázás időpontjának hatéves életkorra való rögzítése volt, amely szakított a korábbi kormányok ezzel kapcsolatos rugalmas szabályozásával, s ami jelentős felháborodást szült az oktatás szereplőinek nagy része körében. Ezzel szemben a nem kevésbé illiberális lengyel Jog és Igazság Párt (PiS) 2015-ös hatalomra kerülése után a korábbi kormányok által hatéves korban megállapított kötelező beiskolázást hétéves korra tolta ki – természetesen jelentős felháborodást szülve az oktatás szereplőinek nagy része körében. Vannak ugyan „indikatív” oktatáspolitikai kezdeményezések, melyek kimondottan az illiberális pártok repertoárjába tartoznak (mint például a „genderideológiák” és az „LMBTQ propaganda” kiszorítása az oktatásból), de ezek is nagyon ritkák.

Van azonban egy lehetséges, a politikai ideológiákat és a konkrét oktatáspolitikai beavatkozásokat összekapcsoló köztes megközelítés is. Amikor nemrégiben a CEU DI által vezetett nemzetközi kutatás keretében Mikola Bálinttal írt tanulmányunkban2 az illiberális pártok oktatás- és kultúrpolitikáját vizsgáltuk, összehasonlító elemzést végeztünk az akkor hatalmon lévő két illiberális párt, a FIDESZ és a PiS nyilvános és rejtett oktatáspolitikai és kultúrpolitikai napirendjeiről, az általuk kezdeményezett és/vagy gyakorlatba átültetett konkrét beavatkozásokról. Azt találtuk, hogy a FIDESZ oktatáspolitikai napirendjét 2010 óta folyamatosan és egészen elképesztő mértékben a politikai hatalom koncentrációját szolgáló változtatások uralják. Ezekhez képest a valódi (tényekkel jól dokumentált) problémák megoldását szolgáló, az ideológiai célokat közvetlenül érvényesítő és a „populista” (a korábbi kormányok népszerűtlen intézkedésitől való elhatárolódást szolgáló) változtatások erős kisebbségben voltak. Lengyelországgal kapcsolatban ez a módszer hatékonyabbnak bizonyult, ugyanis a hajlamait tekintve nem kevésbé autokratikus PiS jóval kisebb politikai mozgástere miatt az oktatáspolitikai napirendjében sokkal nagyobb volt az ideológiai célokat közvetlenül szolgáló kezdeményezések aránya.

Ez is azt bizonyítja, hogy az illiberális értékvilág oktatáspolitikai érvényesíthetősége merőben kontextuális kérdés, a politikai ideológiáktól független tényezőktől függ. A FIDESZ kétharmados országgyűlési többsége birtokában és a csekély társadalmi ellenállásnak köszönhetően gátlástalanul a közvetlen politikai kontrollt szolgáló adminisztratív centralizáció jegyében szervezhette át a közoktatást, ami utat nyitott a demokratikus játékszabályok, a pluralizmus és a jogállamiság tagadásán alapuló illiberális politikai értékrend számára. Ez az, ami egy centrista konzervatív párt kormányzása alatt elképzelhetetlen lenne, ugyanis a demokratikus és jogállami játékszabályok tisztelete és betartása miatt érvényesülne az értékek, érdekek és szakmapolitikai meggyőződések pluralitása, s az intézmények stabilitása sokkal erőteljesebb szempont lenne, mint a politikai hatalom koncentrációja.

Eddigi mondanivalóm az illiberális konzervatív populizmus és a tradicionális (centrista) konzervatívizmus szétválasztásán és szembeállításán alapszik. Meg kell azonban engedni azt a lehetőséget, hogy eszmetörténeti értelemben a lehatárolás nem, vagy egyre kevésbé létezik, mert maga a politikai konzervativizmus, illetve annak fősodra válik egyre illiberálisabbá és populistábbá. Ennek eldöntése minden bizonnyal pompás feladvány egy konzervatív eszmetörténettel foglalkozó kutató számára. A jelen kihívásaira adható lehetséges problémamegoldó válaszok szempontjából – tehát közpolitikai perspektívából nézve – ez a dilemma alapvetően értelmetlen; amíg alapvetően konzervatív értékeket valló és nem illiberális kutatók és szakértők sokasága dolgozik a közoktatás minőségének javításán és alkalmazkodóképességének erősítésén, addig ez nem is lenne igazságos. Magyarországtól eltekintve Európában az illiberális oktatáspolitikai diskurzus még marginális pozícióban van.

Az illiberális oktatáspolitikai diskurzus

És ezzel el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy miben különbözik az MCC által egyre gazdagabb példatárral felszerelt illiberális oktatáspolitikai diskurzus a hagyományos konzervatív oktatáspolitikai diskurzustól. Elsősorban ezeket a különbségeket kell szisztematikusan feltérképeznünk, ugyanis az illiberális oktatáspolitikai narratívák – megtévesztő módon – bőségesen merítenek a tradicionális konzervatív értékvilág hívószavaiból, mint például a család, a tradíció, a nemzeti közösség vagy – főleg Kelet-Európában – a keresztény vallási értékek.

Véleményem szerint ami megkülönbözteti az MCC képviselői által – legalább is nyelvi értelemben – meglehetősen koherens módon képviselt oktatáspolitikai narratívát a hagyományos konzervatív narratívától, az alapvetően a populizmus és mindaz, ami ebből következik: (1) a „progresszívnek” nevezett fősodor oktatási diskurzussal való szembefordulás (melyben összemosódnak a konzervatív, liberális és baloldali megközelítések); (2) a nemzetközi fősodor diskurzust informáló, illetve azt részben konstruáló oktatástudománytól való elfordulás; (3) az „establishmenttel” (a hagyományos oktatáskutatói elittel és az oktatáspolitika szervezett érdekcsoportjaival) való szembefordulás; (4) az oktatásról szóló narratíva apologetikus, az autokratikus hatalomkoncentrációt és ideológiai indoktrinációt hitelesítő funkciója; (5) a felelősség alól való felmentéssel (felelősségáthárítással) szerzett népszerűség. Vegyük sorra ezeket!

A nemzetközi fősodorral való szembefordulás

A populista politikai pártok oktatáspolitikai narratíváinak megkülönböztető sajátossága, hogy kilépnek a saját országukban zajló oktatáspolitikai diskurzusból, mondanivalójukat bizonyos esetekben képzelt összeesküvésekkel, máskor a valóságos nemzetközi fősodorral szemben fogalmazzák meg, s hazai politikai ellenfeleiket a nemzetközi fősodort megjelenítő intézményeket kiszolgáló ágensekként jelenítik meg. Ezzel két legyet ütnek egy csapásra: egyrészt felébresztik a fenyegetettség érzését, mely lehetőséget biztosít arra, hogy (képzelt) külső fenyegetésekkel szemben kínáljanak védelmet, másrészt politikai ellenfeleiket kirekesztik a nemzeti célokat szolgáló politikai körből anélkül, hogy különösebben szakpolitikai vitába kellene szállniuk velük. Egyfajta párhuzamos diskurzust teremtenek tehát, amely a hazai politikai mezőn kívülre helyezett referenciákkal szemben konstruált narratívákkal operál.

Az MCC kommunikációjában ez a külső ellenség a „progresszív oktatásfilozófia”, amelyet elegánsan ki lehet terjeszteni minden centrista konzervatív, liberális vagy baloldali oktatáspolitikai diskurzusra, amely nemzetközi referenciákat alkalmaz. A „progresszió” címkéje alá kényelmesen be lehet sorolni mindenféle képzelt ellenségeket is, mint például a „gender ideológiák”, a „woke” vagy az amerikai szélsőjobbos republikánusok éppen aktuális mumusa a „Critical Race Theory”, melyek segítségével a „progresszívok be akarják vinni a politikát az iskolákba”. Ez azért sem nehéz feladvány, mert az oktatástudomány az elmúlt évtizedek során – különösen az OECD, az EU, a Világbank, a Világgazdasági Fórum és az ENSZ szervezetek tevékenységének köszönhetően – oly mértékben vált nemzetközivé, hogy az illiberális populistáktól eltekintve mindenki nemzetközi referenciákra hivatkozva konstruálja az oktatással kapcsolatos mondanivalóját. Amennyiben az illiberális populisták pozitív nemzetközi példákra hivatkoznak, azok általában az európai kontextustól kulturálisan nagyon messze állnak. E példák gyakran összekapcsolódnak a „nyugat hanyatlásáról” szóló téveszmékkel, melyek a nyugat értékeivel való szembefordulást hivatottak igazolni. A nemzetközi fősodorral való szembefordulás nem pusztán diszkurzív célokat szolgál, egyúttal az oktatáspolitika-alkotás liberális demokráciákra és jogállamokra jellemző intézményi keretek elutasítását is megjeleníti. Mondanom sem kell, hogy az ezen a logikán alapuló oktatáspolitikai narratívák csak elutasítást tartalmaznak, s mint arról még lesz szó, valóságos problémák megoldását szolgáló pozitív szakmai program alapjaként használhatatlanok.

Az oktatástudománytól való elfordulás

Az illiberális populista oktatási diskurzus a „tények utáni” („post-truth”) mintázatot követi. Az illiberális oktatási narratívák a kognitív torzítások („cognitive bias”) orvosi lovai, egy gondosan szelektált és félreértelmezett tényekből, különböző összeesküvés-elméletekből és széles körben osztott populáris téveszmékből álló egyveleg. A Facebook-kommentelők és az MCC beszélő fejeinek kommunikációja között van azonban egy nagy különbség: az előbbiek tipikusan tagadják a tudomány tekintélyét („jogom van a véleményemhez”), az utóbbiak tudománynak álcázzák a mondanivalójukat. Mindezt azonban képesek oly módon tenni, hogy mindenki számára jól dekódolható ideológiai és politikai üzenetek kedvéért ordítóan tudománytalan kijelentéseket tesznek. Illusztráció gyanánt érdemes felidézni az MCC összes beszélőjének mondanivalójában felbukkanó motívumot, a nevelésre és a műveltség átadására irányuló oktatás és a kompetenciafejlesztésre orientált oktatás szembeállítását. Oktatástudománnyal komolyan foglalkozó ember ilyen kommunikációs trükköt nem enged meg magának, mert a kompetenciákat (az alkalmazható tudást) a kezdetektől ismeretek, az azok alkalmazását lehető tevő készségek és attitűdök együttesének tekintjük. A kompetenciák fejlesztésének van tehát ismereteket elsajátítását szolgáló, a készségek fejlesztését szolgáló és az attitűdök formálását (ha úgy tetszik: nevelést) szolgáló tartalma egyaránt. Vannak persze, akik e hármason belül inkább az ismeretekre teszik a hangsúlyt, a fősodor oktatatástudomány azonban ma már a készségeket hangsúlyozza és az ismereteket nem a tanulás céljának, hanem nyersanyagának tekinti. Az erről szóló szakmai viták izgalmas és termékenyek beszélgetések. Egy valódi konzervatív oktatáskutató bár fontosnak tartaná a műveltség kulcselemeinek rögzítését az elsajátítandó ismeretek között, a kompetenciafogalom összetevőinek kiragadását és szembefordítását viszont egyszerűen értelmetlennek találná. Ez csak akkor történhet meg, ha a tudományos referenciákat ideológiai referenciákkal helyettesítjük.

Az MCC-ből kikerülő kommunikációs termékek minden egyes kritikusa a szakmaiságot, ezen belül a tudományos megalapozottságot kéri számon. Teljes joggal, még egy politikusnak sem lenne szabad ezen a színvonalon oktatásról beszélnie. Azt azonban látnunk kell, hogy ennek a kommunikációnak nem célja, hogy tényeken alapuló oktatási víziókat ajánljon a közönsége számára. Ez abból derül ki egyértelműen, hogy – az Orbán Balázs íráshoz hasonlóan – a beszélők kizárólag nevelési és kultúraátadási célok alapján gondolkodnak az oktatásról. Az, hogy milyen „romboló hatású” (disruptive) változások zajlanak az iskolák társadalmi, gazdasági, technológiai, ökológiai és demográfiai környezetében, teljesen kimarad a látókörükből. Mindennek az alapvető oka az, hogy a beszélők számára az oktatás csak ürügy, valójában azonban egyszerű ideológiai üzenetek sulykolása a szándékuk. Érdemes Felidézni Orbán Balázs írásának első két mondatát:

Az oktatás konzervatív műfaj. Az a feladata, hogy a generációkon keresztül felhalmozott, érvényes tudást átadja a következő nemzedéknek, akik így többre vihetik a szüleiknél.

Két baj van ezzel. Az első az, hogy ha az oktatás csak régi generációk „érvényes” tudását teszi hozzáférhetővé, akkor a gyerekek garantáltan nem viszik többre a szüleiknél, egészen egyszerűen azért, mert a világ változik, s a régen érvényes tudások ma már jelentős részben nem azok. A másik baj az, hogy az oktatás kimondottan nem „konzervatív” műfaj, mert a jövőre kell felkészítenie az oktatásból a jövőben kilépő gyerekeket. Ha Orbán Balázs azt írta volna, hogy az oktatási rendszereknek hosszú történelme van, s az ezzel kapcsolatos útfüggéseket és tehetetlenséget figyelembe kell vennünk, sőt arra nem csupán akadályként gondolhatunk, azt korrekt konzervatív megközelítésnek tekinteném, s bizonyos – a mindenkori kontextusra vonatkozó – korlátozásokkal még egyet is értenék vele.

De nem ezt írja. Ehelyett a szélsőjobbos konzervativizmus ikonikus filozófusát, Roger Scrutont idézi, aki a hagyományos klasszikus műveltségen alapuló elitoktatás hasznosságáról értekezett. Scruton azonban nem konzervatív oktatási programon törte a fejét, hanem csak siratta az eltűnőben lévő konzervatív Britanniát. Az nem konzervatív oktatási program, hogy egy nekrológ szövege alapján újra alkotunk valami halott dolgot. Tudományos referenciákkal megtámogatott mondanivaló helyett tehát csak ideologikus fecsegést kapunk a „feltétlen igazságok” képviseletéről, ami nem jelent mást, mint az értékpluralizmus tagadását és egyfajta morális magaslati pozíció elfoglalását. Ebben az Orbán Balázs által megírt narratívában a tudomány által használt kategóriák teljesen elvesztik a jelentésüket, s olyan intellektuális bűvészmutatványok martalékává válnak, mint hogy „…a biztonságos tér az önfejlesztés halála”, vagy hogy „a kritikai gondolkodás alapja a tárgyi tudás”.

Ha az oktatásról szóló illiberális populista narratívák lényegét próbálom megragadni a szélsőséges redukcionizmushoz jutok el, ami funkcióját tekintve pont arra alkalmas, amire a szintén bőségesen áradó összeesküvés elméletek is: az MCC egyszerű, mindenki számára érthető világmagyarázatot kínál a FIDESZ híveinek és az erre fogékony közönségnek. Az elmúlt évtizedben az oktatásról szóló nemzetközi tudományos diskurzus egyik legfontosabb témája az oktatási rendszerek növekvő komplexitása, illetve a komplexitáshoz való alkalmazkodás kérdése lett.3 Nem az a probléma, hogy a politikai konzervativizmus képtelen mit kezdeni a növekvő komplexitással, hanem az, hogy azok, akik nem tudnak mit kezdeni a komplexitással, hajlamosak szélsőségesen tradicionalista konzervatív álláspontot elfogadni. Az MCC „tudósai” nekik beszélnek.

Az establishmenttel való autokratikus szembefordulás

Az illiberális populista oktatás- és kultúrpolitika egyik pillére az elitcserére, egy ideológiai és politikai értelemben elkötelezett elit kinevelésére, illetve helyzetbe hozására való törekvés, amit mindközönségesen kultúrharcnak nevezünk. Ennek működési módját az elmúlt bő évtized során követett kultúrpolitikai gyakorlat formálta, melyet az MCC éppen napjainkban kezd el alkalmazni az oktatásban. E közpolitikai eszköztár legfontosabb eleme a kialakult intézményi – és ehhez kapcsolódó finanszírozási – keretek megváltoztatása: meglévő intézmények megszállása vagy lepusztítása, új, a Veritas Intézethez hasonló párhuzamos intézmények létrehozása. Egy terület élére állított új helytartó megjelenése természetesen azonnali intézményi változtatásokat von maga után. Az Orbán Balázs személyéhez köthető oktatási térfoglalás ugyanezt a mintázatot követi: előbb az MCC illiberális utánpótlás képzővé és agytrösztté alakítása, újabban pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) létrehozandó pedagógusképzési kar és fejlesztő központ terve. (Orbán Balázs az NKE Tanácsadó Testületének is tagja.) Az oktatáskutatás korábbi intézményeinek lepusztítása, illetve felszámolása, valamint szakmai kommunikációs csatornáinak szinte teljes politikai kontroll alá helyezése már korábban megtörtént. A kultúrharc eszköztára azonban az oktatásban az MCC belépéséig meglehetősen korlátozott volt, kimerült a Takaró Mihály nevével fémjelzett, indoktrinációs célú egybites tantervi és tankönyvi pepecselésben.

Ahogy a kulturális vagy tudománypolitikai szférákban is, az elitcserére irányuló törekvések tudományos és szakmai teljesítmények tekintetében az oktatásban is kudarcra vannak ítélve, de az erre irányuló befektetések igazi funkciója nem is feltétlenül ez, hanem a hatalmi szerkezet intézményi megerősítése és utánpótlásának biztosítása. Ennek érdekében a kultúrharcnak nem is minőséget teremteni képes intézményekre és szakértőkre van szüksége; éppen ellenkezőleg, a kultúrharc egyik legfontosabb eszköze éppen a szakmai tekintély erodálása. Az elmúlt bő évtized során az oktatáskutatás és fejlesztés korábban kiterjedt, független, nemzetközi hálózatokba integrált és hazai szakmai nyilvánosságot működtető intézményrendszerének lepusztítása, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet bedarálása és az üzleti és nonprofit szakmai szolgáltatók kiszorítása teremtette meg azt az intellektuális légüres teret, amelyben az MCC „oktatástudományi” kibocsájtása sok emberhez juthat el anélkül, hogy annak valódi szakmai diskurzusban kellene formálódnia. A kép teljességéhez tartozik, hogy a 2011 és 2015 közötti teljes rendszerátalakítás nem csupán az oktatással kapcsolatos szakmai (tudományos és szakértői) tevékenységek „kínálati oldalát” számolta fel, de az erre irányuló keresletet is; az oktatáspolitikai döntésekből teljesen kiszorították a különböző érdekcsoportokat, az oktatásirányításból kiszorították az önkormányzatokat, s felszámolták az oktatásfejlesztés alapvető keretét biztosító iskolai intézményi autonómiát. Csak állami bürokráciák maradtak, melyek adminisztratív működésének tudásigénye gyakorlatilag nulla.

Apologetikus funkció

Ha a magyar közoktatás kormányzásának módjára és az iskolákra kényszerített működési kultúrára tekintünk, azt látjuk, hogy ha a szélsőjobbos populista diskurzust némi fantáziával mégiscsak oktatáspolitikai programnak tekintjük, annak minden lehetséges eleme már rég megvalósult. A szociális szelekció mértékének minden korábbinál nagyobbra növelésével, egy közoktatási kasztrendszer létrehozásával már teljesen elválasztották az elitek és az alacsonyabb státuszú csoportok gyerekeinek oktatását. Ahogy Szikra Dorottya írja egy tanulmányában4, az illiberális pártok szociálpolitikája az „érdemesek” és „érdemtelenek” szétválasztásán alapul, s Orbán Balázs elitoktatásról szóló fejtegetései is ezen a társadalomfilozófián alapulnak. Mindemellett a politikai kontroll alatt gyakorolt indoktrináció egyentantervei és egyentankönyvei segítségével, valamint a tanulók és pedagógusok ezzel párosított brutális túlterhelésével az iskolákra és a pedagógusokra kényszerítettek egy olyan oktatási gyakorlatot, amiben nincs másnak tere, mint az „előírt műveltség” körébe tartozó ismeretanyag sulykolásának. (Ahogy azt pedagógusok és oktatásirányítók mondani szokták: „haladni kell a tananyaggal”.) Az egyre inkább a „klasszikus műveltség” lexikális tudását számonkérő érettségi vizsga már az elithez való tartozás beavatási szertartásává vált, mert a hátrányos helyzetű tanulókat nagy hatékonysággal kiszorították a minőségi gimnáziumi oktatásból, ezért ők a felsőoktatásból is kiszorultak.

Ahogy azt Közoktatás és politika című könyvemben5 részletesen megírtam, 2010-ben a FIDESZ-nek semmilyen oktatáspolitikai stratégiája nem volt, a „köznevelési” törvény tartalma vadul burjánzó ötletrohamok során és a Jobbik programjának gátlástalan lopkodása révén állt össze. E tekintetben a helyzet azóta sem változott, mint említettem, az MCC sem kínál semmilyen programot. Tartalmukat tekintve az MCC-s nyilatkozatoknak és eszmefuttatásuknak az a közös jellemzője, hogy azok oktatási gyakorlatba való átültetéséhez a kormánynak már az égegyadta világon semmit sem kell tennie, már mindent megcsinált, ami ehhez szükséges. Ez azt jelzi, hogy az MCC nem irányt mutat, hanem utólag legitimálja az elmúlt bő másfél évtized során már lebonyolított rendszerátalakítást. Másképpen fogalmazva: nem stratégiai gondolkodással, hanem apologetikus funkciót gyakorló propagandával állunk szemben.

Felelősségáthárítás

Némi leegyszerűsítéssel: noha a nemzetközi oktatáspolitikai fősodor és a modern oktatáskormányzási rendszerek az „egész iskola megközelítésen” alapulnak, a konzervatív oktatáspolitikai gondolkodás tipikusan változatlanul erősen pedagógusközpontú. Ugyanakkor egy komoly konzervatív oktatáskutató arról ismerszik meg, hogy magas minőségi és etikai elvárásokat támaszt a pedagógusokkal szemben, még ha ez általában nem is teszi őt népszerűvé ebben a körben. Az MCC számos képviselője által elmondott szövegek éppen ennek ellenkezőjét teszik: jó populista módjára a felelősség alól való felmentést szolgáló felszabadító üzeneteket közvetítenek, melyek lényege, hogy a pedagógusok ne hagyják magukat „progresszív” szakmai elvárásokkal nyomasztani, minden úgy jó, ahogy évtizedek óta csinálják. Ha pedig kudarcot vallanak, a kudarc oka nem a pedagógus, hanem vagy a gyerek, aki nem dolgozik elég keményen, vagy a szülő, aki nem támogatja kellő intenzitással az iskola munkáját.

Talán éppen ez a legveszélyesebb és legtöbb kárt okozó eleme az illiberális populista diskurzusnak, ugyanis a magyar közoktatásban hagyományosan hatalmas kereslet van a felelősségáthárításra. Ez egy bizonyos mértékig érthető. Minden lelkiismeretes pedagógust nyomaszt a vele szemben támasztott elvárások tömege, s jelentős részben ez áll a 2002 és 2010 közötti intenzíven modernizáló oktatáspolitika növekvő népszerűtlensége, végső soron a 2011-es közoktatási rendszerváltással szembeni csekély ellenállás mögött is. A pedagógusokkal szembeni elvárások torlódása részben abból fakad, hogy hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az iskolákra és pedagógusokra, mint amelyek és akik minden egyes társadalmi, egészségügyi, gazdasági, technológiai, környezeti és politikai problémánk megoldásának végső eszközei. Ezt a frusztrációt erősíti sokakban a neveléstudományi elit is, amely a készségfejlesztésre, ezt szolgáló differenciált és személyre szabott tanítási gyakorlatra buzdít, de az ebbe az irányba történő elmozduláshoz a pedagógusok kevés, egy ideje pedig semmilyen támogatást nem kapnak. Az MCC üzenetei tehát csakugyan megnyugtatóak; ha a kanonizált műveltség részét képező lexikális ismeretek „átadása” a cél, az megerősíti a pedagógusok megroggyant tekintélyét, mint a „tudás forrásáét”, s újra elfogadhatóvá teszi az ismeretátadást szolgáló úgynevezett frontális pedagógiai gyakorlatot. Ez különösen könnyű, ha a PISA-eredményekre hivatkozva elő lehet állítani azt a hamis látszatot, mintha a „progresszív kompetencialapú oktatás” éppen „megbukott” volna. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy az illiberális populisták a pedagógusok rosszabbik énjére építve tesznek szert népszerűségre, de arról is, hogy megpróbálják kiölni belőlük a még megmaradt változtatás iránti igényt is.

Miről ismerszik meg az illiberális populista?

Másképpen fogalmazva: miből tudhatjuk, hogy egy nyúlüregbe tévedtünk? Az iránytűnk e tekintetben azokon a nyelvi megoldásokon alapszik, melyek segítségével a politikai szereplők keretezik az oktatáspolitikai diskurzust. Ez a keretezés megfelelő hívószavak segítségével történik. E hívószavak egyszerű kommunikációs referenciákat hoznak létre annak érdekében, hogy megerősítsék az azonos értékeket valló és/vagy azonos politikai törzshöz tartozó emberek közötti érzelmi köteléket, vagy eszközöket adjanak azok számára, akik lojalitásukat szeretnék kifejezni. E hívószavak értelme szinte sohasem pontosan definiált, az egyenesen kontraproduktív lenne. Mégis, tökéletesen alkalmasak arra, hogy jelezzék egy oktatásról szóló narratíva értéktartalmát. Az ezzel kapcsolatos probléma forrása az, hogy mint arról már volt szó, az illiberális szélsőjobboldali oktatási narratívák régi, a konzervatív gondolkodás megkülönböztető jegyeinek mindegyikét felvonultató hívószavakra épülnek, mint például a műveltség, a tudomány által szentesített ismeretekből álló tantárgyi tudás, a nevelés, a patriotizmus és a nemzeti kulturális hagyomány folytonosságának biztosítása, és mások. Ha valakit eltérő (baloldali vagy liberális) értékvilága immunissá tesz a konzervatív oktatási toposzokkal szemben, akkor valószínűleg reflexszerűen elutasítja az ezeken alapuló narratívákat. Ha azonban valaki a saját értékrendjéhez illeszkedő hívószavak mindegyikét felfedezni véli az illiberális narratívákban, vagy esetleg kiforratlan és reflektálatlan értékvilággal rendelkezik ugyan, de egyszerűen csak tart a változásoktól és nehezen emészti meg saját korábbi munkájának leértékelődést, azt ezek a hívószavak könnyen azonosulásra késztethetik. Nyelvi értelemben a legfontosabb tünet a ma tudományossága által használt nyelvezet helyett egy archaikus nyelvezethez való visszatérés. Ha azt halljuk, hogy valaki tanulás helyett folyamatosan tanításról beszél, ha szinte soha nem beszél készségekről és kompetenciákról, de sokat tudásról és műveltségről, ha fejlesztés helyett nevelésről beszél és kizárólag a nemzeti kulturális referenciát említi meg, akkor jó eséllyel egy sötét nyúlüregben vagyunk, ugyanis egy igazi konzervatív oktatáskutató mindezt fontosnak tartja, de sohasem kizárólagosnak.

• 1. Orbán Balázs: Visszavezetni az oktatást konzervatív gyökereihez. Kommentár, 2023/4.
• 2. Radó, Péter - Bálint Mikola: Illiberalism in Power: Educational and Cultural Policies. 2003. AUTHLIB Working Papers 2.
• 3. Erről lásd: Radó Péter: Az oktatáskormányzás jövője. Budapest, 2003. Tea Kiadó.
• 4. Szikra Dorottya: Illiberalism and Social Policy: A four-country Comparison. 2024. Authlib Workin Papers 3. >
• 5. Radó Péter: Közoktatás és politika. Magyarország 2010-2022. Budapest, 2022. Noran Libro Kiadó