Németh Tibor: Kört a kör köré

A vizsgálat alapján megállapítást nyert, hogy mivel az iskolákban az őslakos gyermekek eredeti kultúrájának tudatos és hatékony megsemmisítése elsőrendű cél volt, a növendékeknek családtagjaikkal való kapcsolattartását a lehető legteljesebben korlátozták, anyanyelvük használatát tiltották, ősi kultúrájuktól igyekeztek őket minél inkább elidegeníteni. Fény derült arra is, hogy a szexuális abúzus hétköznapi dolognak számított a legtöbb oktatási intézményben...

Egy nagy fehér madárról mesélek ma nektek, aki gyermekeket csalt el szüleiktől lenyűgöző énekével. Miután az emberek sok gyermeküket elvesztették, egy farkashoz fordultak segítségért, kérve őt, hogy keresse meg és pusztítsa el a madarat. A farkas napokon át járt a madár után, és nagyvégre sikerült is elveszejtenie, de ahelyett hogy visszavitte volna a kimúlt állatot a faluba, megnyúzta azt, és a madár fehér tollaival magát fölékesítve és álcázva elindult, hogy az embereket megleckéztesse. Mikor megérkezett, és a madár elragadó hívóhangját utánozta, az emberek azonnal köréje sereglettek, mint azelőtt is mindig. Aztán a "fehér madár" megkérte a gyerekeket, hogy álljanak körbe, a szülőket, hogy húzzanak kört a gyerekek köre köré és a tiszteletreméltó időseket, hogy alkossanak kört a szülők köre körül. Amikor az összes kör fölállt, a farkas hirtelen lerántotta madár-álarcát és így szólt a megrémült emberekhez: "Tudjátok meg hogy csak addig tudjátok visszatartani a fehér madarakat, hogy a gyermekeiteket elorozzák tőletek, ameddig ilyen körben álltok körülöttük".

A bennszülött népek gyarmatosítása Kanadában –  mint ahogy az Egyesült Államokban is – három hullámban történt. Az első – jogi – fázisban a vademberek hagyományos gyakorlatait törvényen kívül helyezték, totemoszlopokat, maszkokat, indián viseleteket semmisítettek meg, vallási vezetőket börtönöztek be. A következő – adminisztratív – szakaszban a pogányokat áttelepítették, rezervátumokat hoztak létre, a törzsek költségvetését fehér sáfárokra bízták. Ezt követően – az ideológiai periódusban –, hogy az elmaradott bennszülöttek gyermekeit megvédjék,  pallérozzák, és erkölcseiket megtisztítsák, iskolákat hoztak létre. 

Mára kiderült, mindezen borzalmak kénytelen elviselése beteggé tette őket – fehér lélekgyógyászok, szociális munkások, társadalomtudósok készek segíteni, de az őslakosok nem kérnek a pszichokolonizációból. Magukat akarják gyógyítani. 

Miután a hódító fehérek által a mai Kanadába behurcolt járványok többször is megtizedelték az őslakosságot – az indiánok legalább kilenc tizedét kiirtották az Európából behurcolt kórságok – keresztény vallási csoportok kezdtek iskolaalapításba országszerte, hogy a pogányokat az igaz hitre térítsék – Új-Franciaország első indián iskoláját a jezsuiták már 1611-ben megszervezték, majd hamarosan követték őket a ferencesek és az orsolyarendiek, sőt 1787-től a protestáns felekezetek is, elsősorban anglikánok, metodisták és presbiteriánusok. Bár az iskolák meglehetősen népszerűtlenek voltak az indiánok között, a térítő vallási csoportokat a kormány támogatta céljaik elérésében, főképpen azért, mert az oktatás kiváló lehetőségét kínálta annak, hogy a hitetlen (tehát nem krisztushívő) őslakosokat jó kereszténnyé neveljék, méltóvá a valódi erkölcsiségre. A tizennyolcadik század folyamán az őslakosok mindvégig a kormányzat fontos politikai és katonai szövetségesei voltak, de az 1812-es háború befejezése után egyszerre elveszítették jelentőségüket a politikai hadszíntéren, azon túl pedig csupán a fehérek terjeszkedésének élő gátjai maradtak az éppen formálódó ország széltében-hosszában. 

Miután az 1844-ben a bennszülöttek oktatását vizsgáló Bagot-bizottság azt prognosztizálta, hogy "az olyan iskolákban, ahol a szülők közvetlen befolyásától mentesítik a gyerekeket, a diákok észrevétlenül elsajátítják majd azokat az erkölcsi útmutatásokat és szokásokat, melyek a civilizált életre képesítik őket", az egyházak kormány által támogatott civilizáló-fölvilágosító erőfeszítése az 1840-es évek közepére a hivatalos állami indiánpolitika sarokköve lett. 1847-ben Felső-Kanada oktatási főbiztosa a Törvényhozói Képviselőtestület számára elkészített jelentésében expressis verbis kijelentette, hogy "az oktatásnak nem pusztán az elme pallérozása a feladata, hanem az is, hogy elszakasszon az ősök szokásaitól és érzésvilágától, és hogy az angol nyelv, a művészetek és a civilizált életvitel elsajátítására vezessen".

Az őslakosok szuverenitása megszüntetésének és a vadak kerteszténnyé szelídítésének jogi processzusa első lépéseként a parlament 1851-ben elfogadta A földek jobb megóvásáról és az indiánok javairól Alsó-Kanadában című, majd 1857-ben A kanadai indián törzsek fokozatos kulturálódását segítő törvényt. A vadak megzabolázásának záróakkordjaként 1876-ban az új Alkotmány a szövetségi kormány jogkörébe utalta a bennszülöttekkel kapcsolatos összes feladat ellátását – az őslakosok ezzel minden függetlenségüktől megfosztott helyzetbe kerültek, a kormány teljességgel kiszolgáltatott gyámoltjaivá váltak. A törvény minden szempontból újraszabályozta az őslakosok társadalmi és jogi apparátusát, így természetesen az iskolaügyet is – a kormányzás innentől kezdve az újonnan megszabott törzsi csoportokon (band) keresztül valósult meg, a kormány megbízottjának indiánügynökei beleegyezésével és szándékára megválasztott (és nem kinevezett) vezetők asszisztálása mellett.

Miután az 1879-ben keltezett, egyetlen tagból álló (!) szakértői Davin-bizottság jelentése leszögezte, "bentlakásos iskolák alapítása a leghatékonyabb eszköze annak, hogy az indián népességet civilizáljuk", a kormány garanciát vállalt az egyházi fenntartású iskolák elterjesztéséért. 1884-ben az Indiánügyi Törvényhez fűzött jogszabály-módosítás a bennszülött gyermekek számára kötelezővé tette a bentlakásos iskolákban való képzést, és jogosítványt adott a karhatalomnak, hogy föltartóztassák, őrizetbe vegyék és az iskolákba visszaszállítsák az onnan elkóborolt-megszökött gyerekeket, és hogy pénzbírsággal sújtsák és/vagy börtönbe vessék az állammal együtt nem működő szülőket. 1887-ben John A. Macdonald kanadai miniszterelnök kijelentette, hogy a kormány célja "leszámolni a törzsi rendszerrel, és minden tekintetben hasonlóvá tenni a kanadai bennszülötteket az ország többi lakosaihoz, amennyire gyorsan csak lehetséges".

A múlt század húszas évei előtt a kanadai politikai gyakorlat azon a feltételezésen alapult, hogy az ország bennszülött népei hamarosan beolvadnak a fehér népek tengerébe – 1920-ban az indiánügyi főfelügyelő-helyettes úgy nyilatkozott, hogy az Oktatási Minisztérium kifejezett célja folytatni a megkezdett indiánpolitikát, "ameddig egyetlen olyan indián is marad Kanadában, aki nem lett még a nemzettest alkotórésze, ameddig az indiánkérdés meg nem szűnik, ameddig szükségtelenné nem válik a minisztérium Oktatásügyi Főosztályának fenntartása". 1930-ra hatalmasra duzzadt a bentlakásos iskolák szám – a 7-15 éves gyermekek háromnegyede az országban üzemeltetett nyolcvan iskola diákja lett, sőt 1939-re ezen iskolákban való képzés kötelező jellege az eszkimó gyerekekre is kiterjedt – a Legfelsőbb Bíróság elrendelte, hogy az eszkimók is kanadai bennszülöttnek tekintendők, tehát a velük kapcsolatos összes ügyekben a szövetségi kormány illetékes –, az oktatás színvonala viszont semmit nem javult: 1945-ben az iskolákba terelt közel kilenezer diák közül "alig több mint száz volt nyolcadik osztályos szinten, azon felül egyetlen egy sem".

A kisebbségekkel szemben táplált elutasító szemlélet hegemóniáját a náci Németország fajelméleti politikájára adott egyértelmű válasz kérdőjelezte meg először a világon mindenütt – a rasszizmus még nem aljasult bukott szlogenné, de kétségtelenül vesztett népszerűségéből. Az őslakosok integrációját szorgalmazó politikai lobby nyomása egyre  jelentősebb lett Kanada-szerte is – 1944-ban minden a háborúban harcolt és rezervátumban élő honi őslakos és felesége szavazati jogot kapott, 1967-ben ez a jog minden korlátozás nélkül kiterjedt minden kanadai állampolgárságú bennszülött személyre.

Az 1969-ben megjelent Fehér Tanulmány című hivatalos útmutató hatására a kormány a bennszülött gyermekek teljes integrációja mellett kötelezte el magát – az összes őslakosra vonatkozó szolgáltatást tartományi szintre utalták, a rezervátumok a bennszülött törzsi csoportok kizárólagos tulajdonába kerültek, a bennszülöttek az ország teljes jogú állampolgáraivá lettek. A szövetségi kormány felbontotta az egyházakkal kötött oktatásra vonatkozó együttműködést, és az iskolák üzemeltetése közvetlen állami irányításának jogát vindikálta és tartotta fenn 1973-ig, amikor (második lépésként) a kormány az oktatási ügyeket a törzsi tanácsok felügyeletére bízta. 1996-ban az utolsó állami fenntartású  indián bentlakásos iskola is bezárta kapuit. 

Az őslakosok oktatására-civilizálására létrehozott iskolamodell gyakorlata szerint a diákok a nap felét tudományok (igen alapszintű) elsajátítására fordították, másik felében hittant és szakmát tanultak – a fiúk gazdálkodást, cipőkészítést, kovácsolást, a bádogos- és ácsmunkák alapjait; a lányok szövést, fonást, ingkészítést, főzést, mosást, vasalást. 

A misszionáriusi buzgalom, mely elsőrendű célként határozta meg, hogy keresztény hitre térítsék a gyerekeket, sokkal fontosabb volt, mint bármely pedagógiai céltételezés – a gyakran képesítetlen és képzetlen tanárok nemigen törődtek a gyermekek tanulmányi előmenetelével mindaddig, amíg azok jót és jókor válaszoltak istentisztelet közben –, a gyermekek iskolai oktatása nagyon kevés számukra használható értéket közvetített, főleg unalomig ismételt rutinszerű feladatokból állt, melyeknek igen kevés gyakorlati értéke volt, ha volt egyáltalán. 

1991-ben Bennszülüttek Ügyeivel Foglalkozó Királyi Bizottság alakult kormánydöntésre azzal a megbízással, hogy a országban élő bennszülöttek társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetét föltárja, értékelje és bemutassa. A vizsgálat alapján megállapítást nyert, hogy mivel az iskolákban az őslakos gyermekek eredeti kultúrájának tudatos és hatékony megsemmisítése elsőrendű cél volt, a növendékeknek családtagjaikkal való kapcsolattartását a lehető legteljesebben korlátozták, anyanyelvük használatát tiltották, ősi kultúrájuktól igyekeztek őket minél inkább elidegeníteni. Fény derült arra is, hogy a szexuális abúzus hétköznapi dolognak számított a legtöbb oktatási intézményben, illetve a vizsgálat egyértelmű következtetésként azt is leszögezte, hogy a kormány erőltetett asszimilációs politikájának egyik cél-eleme az volt, hogy "elpusztítsa az indiánt a gyermekben".  

1998-ban a hét évvel korábbi jelentésre és az azt követő országos döbbenet- és értetlenség-hullámra válaszképp a kanadai kormány kibocsátotta Társadalmi Megbékélést Célzó Nyilatkozatát, melyben azon túl, hogy elismeri kulcsszerepét az indián iskolák létesítését és fenntartását illetőleg, 350 millió dolláros közösségben való gyógyulást elősegítő segélycsomag felállítását rendelte el az iskolák megnyomorítottjai számára.

2008-ban a kanadai kormány létrehozta az Igazság és Kiengesztelődés Bizottságát, melynek feladata felkutatni az indián iskolák történetét és a társadalmi kiengesztel(őd)ést a feltárt és közzétett igazság alapján előmozdítani: 2010 áprilisában pedig az ENSZ Indiánügyi Állandó Fóruma előtt Kanada képviselője bejelentette, hogy országa a következő két évben nemzetközi kerekasztal megszervezését vállalja a társadalmi igazságosság és kiengesztelődés témakörében. "Tudjuk, hogy legalább ötven olyan ország van a Földön, ahol működik ilyen bizottság, vagy éppen felállítását tervezik. Úgy gondoljuk, eljött az idő, hogy ezekről a kérdésekről nemzetközi szintű megbeszélést kezdeményezzünk" – jelentette be a kanadai küldött. 

A kanadai őslakosok – egyénileg és közösségi szinten is – döbbenetesen nagy árat fizettek és fizetnek ma is a kormány kulturális asszimilációt erőnek erejével érvényesítő politikája következményeképp. Az 1831 és 1996 között százharminc indián bentlakásos iskolában tanult százötvenezer gyereknek és leszármazottaiknak egészségügyi és gazdasági mutatói a bennszülöttek harmadik világbeli helyzetéről vallanak. A kultúrájától megfosztott, indián voltában megszégyenített, az iskolában tanítás helyett agyondolgoztatott gyerekeket felnőttkorban rémálmok gyötrik, tudata ki-kihagy, kedélytelen, depressziós, alkoholista, családjától és közösségétől elidegenített, ősei nyelvét nem értő, szülőszerepre fel nem készített, gyökértelen, céltalan és szegény – ha nem segítik, nemcsak ő, de gyermeke is korán hal. 

A bennszülöttek gyakran hangsúlyozzák, hogy a viszonyrendszeren alapuló, teljességigényű világképük értelmezésében nem segít a betegségközpontú nyugati típusú közelítésmód – a gyógyító feladata sokkal inkább azt hangsúlyozni, hogy mivé válhatunk a jövőben, semmint jelen- vagy múltbeli gyengeségeinket fölemlegetni. 

Az a gyarmatosító elképzelés, mely Kanada államot létrehozta, darabokra zúzta azt az alapzatot, melyen a bennszülöttek egészsége nyugodott – az indiánok szerint az egész-ség alapja a négy egymással összefüggő terület (mentális, fizikai, lelki és érzelmi) sértetlen egy-sége. A betegség mindig a pszichés dimenzióban kezdődik és mivel a gyarmatosítás megsebzette az emberek lelki egészségét, felborult az egyensúly, megbomlott a teljesség tudata-érzése. Az őslakosok szerint a négy világértelmező dimenziót nem célszerű széjjelmarni, mint az Augustinus óta a nyugati típusú gondolkodásban az intellektus primátusát hangsúlyozva hétköznapi gyakorlat (volt), hanem a gyógyítás az egészlegesség visszaállítását kell, hogy megcélozza.

A csorbulatlanságélmény újraépítése egyéni, családi és közösségi fronton egyszerre elkötelezett formában a leghatékonyabb, ideális módon a gyógyulók elődeinek kulturális kontextusára építve. Mielőtt a gyógyulás megkezdődhet, a traumát fel kell ismerni, eredetét kikutatni, sebeit-nyomait kimutatni, generációkon való kumulatív jellegét értelmezni, mindannyiszor különböző megvalósulási formáit letapogatni és a gyógyuláshoz segítő társadalmi környezetet rendelni.

A bennszülött gyógyítók úgy tanítják, hogy először önbecsülésre kell tanítani a gyógyulni vágyót, érdemtelenség-tudatát kell megtörni, hogy a sérült ember fel tudja ismerni, hogy mi a baja, majd a fájdalom forrását kell azonosítania, verbalizálnia. A gyógyító kör a közösségi segítség ideáltipikus színtere, ahol a közösség tagjai jelenlétükkel, rokonszenvükkel és saját történeteikkel, értő-érző módon, testközelből segíthetik a gyógyulni vágyót. A közvetlen cél, hogy a sokak bizalmával megajándékozott útkereső képes legyen széttörni a tág önértelmezési kategóriák kereteit, és pontosabb önismereti szintre juthasson (felismerje, hogy ő nem egyszerűen boldogtalan, hanem azért az, mert megkeseredett/kiábrándult/megcsömörlött/megalázott/reményvesztett stb.), és fölismerje, hogyan jutott oda, ahol most tart, és hogy képes legyen magamagának elmesélni saját történetét. Mások az övéhez hasonló történeteinek hallgatása közben elemző és értelmező apparátusa és kommunkációs kódja is tökéletesedik, saját fájdalma viszonylagossá szelidülhet, elfogadó és támogató személyközi kapcsolatokat alakít ki. Ha a súlyos lelki teher eredetének és megvalósulási formáinak azonosítása megtörtént, az elindíthat egy öngyógyító folyamatot a gyógyulni-épülni vágyóban, mely további önvizsgálatra és saját határainak túllépésére inspirálja. 

A szakemberek tanúsága szerint hatványozott a gyógyulás esélye, ha a bennszülöttben felébred indián öröksége visszakövetelésének szándéka és a gyógyuláshoz rendelt segítő társadalmi környezet valóban hatékony formában van jelen: a gyógyítás bennszülött kultúrára érzékeny pszichológusok és öregek együttműködésével történik. Miután tehát a beteg sérült azonosságtudatát kezelték, elődei lelki és kulturális horizontjába kell őt visszahelyezni, törzsi-nemzeti büszkeségére kell érzékenyíteni, hogy akarjon népe kulturális és spirituális gyakorlataiban részt venni, iparkodjon újra egészséges lenni és teljességigényt vágyjon a következő hét nemzedéknek továbbadni. A bennszülöttek értelmezésében egészséges ember az, aki tud örülni annak, ha mindenkinek és mindennek jó, amivel csak kapcsolata van; magát nem alá- és fölérendeltségben értelmezi más lényekkel kapcsolatban, hanem képes hálás teljességtudatban és kölcsönös egymástól függésben élni, olyan világra nyitottságban, melyet a Hét Nagyapa Tanítás jelöl ki számára: tisztelet, szeretet, becsület, bátorság, bölcsesség, nagylelkűség és alázat. 

A fehér és a bennszülött kultúrák különbözőképpen értelmezik az ember feladatát és szerepét a világban. A Biblia a teremtés koronájaként értelmezi az embert, aki létbe azért hívatott, hogy hajtsa uralma alá a földet és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain; a bennszülött szemléletmód ezzel szemben alázatos szolgálót lát az emberben, akinek sokkal inkább kötelességei, mintsem jogai vannak a Nagy Rejtély (a Teremtés) többi szereplői  iránt – és a fehér madarakkal szemben.

A képeket a szerző készítette Brit Kolumbiában 2011 márciusában. Az első kettő turistáknak létesített parkban, az utóbbi hat rezervátumok területén lévő temetőkben készült. A szerző ezúttal is köszönetet mond Tornyai Munk Magdolnának és Pap Bálintnak.

Kapcsolódó írás: