Fóti Péter: „A demokrácia nem magától értetődő, de nagyon erős”

Leonard Turton summerhilli tanár portréja I. rész

Amikor azután a tanárok más osztályokban is elkezdték a gyűléseket, nem értették, hogy miért működnek ezek ilyen jól. Erre azt mondtam, hogy ezek a dolgok nagyon természetesek. A dolog vége az lett a második év végére, hogy ilyen tanácskozások működtek mind a hét osztályban, ahol összesen kb. 200 gyerek volt. Ennek nyomán azután az egész iskola kultúrája megváltozott. 

Bevezető

2011 júliusában családostul Angliában jártam a „demokratikus iskolák” évente más kontinensen megrendezésre kerülő találkozóján.1 Az ún. „demokratikus iskola” a hatvanas évek szabad iskolájának „megújított” változata. A hatvanas évek szabad iskoláinak jó része átvette az akkor mintaadónak tekintett summerhilli iskola közvetlen demokratikus struktúráját, de ezek az iskolák kevés kivétellel megszűntek a 70-es évek végére. A 90-es években, amikor a mozgalom újra nekilendült, a korábbi szabad iskola név helyett az iskolák maguknak a „demokratikus iskola” nevet választották.2 Legfőbb jellemzőjük az, hogy nagy hangsúlyt helyeznek egy valódi iskolai önkormányzat kialakítására. Emellett döntő az is, hogy a tanulóknak nagy szabadsága van abban, hogy mit csinálnak az iskolában, beleértve ebbe azt, hogy az iskolás tanulást nem tekintik magasabb rendű tevékenységnek a játéknál és az önkormányzatban való részvételnél. Amikor a konferencia után elkezdtem feldolgozni az élményeimet, arra gondoltam, hogy mindezeket jól be lehetne mutatni Leonard Turton kanadai származású tanár portréján keresztül.

Leonardot a konferencián ismertem meg közelebbről. Életpályája a hatvanas évek szabad iskoláinak mozgalmától az állami iskolarendszeren belüli sikeres demokratizálási törekvéseken át a summerhilli tanárságig terjed. Az alábbi összeállítás részben a konferencián elmondott előadásainak leirt szövegeit tartalmazza, másrészt részleteket Leonard más írásaiból. Az első rész Leonard tevékenységét mutatja be egy Kanadai állami iskolában. A második rész a summerhilli tanári tapasztalatokról szól bepillantást adva a Demokratikus Iskolák Európai Közösségének történetébe is.

Rövid életrajz

Leonard, aki hatvanas éveinek első felében jár, Vancouverben végzett egyetemet, majd a St. Catherines tanárképző főiskolára járt Kanadában, és 1971-ben egy demokratikus (akkori elnevezéssel: szabad) iskolát alapított Toronto közelében, amely a szabad iskolák közül ritka kivételként 8 éven át fennmaradt. Így emlékszik ezekre az évekre.

Nehéz ma elképzelni, hogy milyen volt a demokratikus oktatás és nevelés, amikor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején annak első hulláma volt. A „szabad iskolák” akkoriban elfogadott részei voltak annak a társadalmi és kulturális megújulásnak, ami a pop zene robbanása volt, emberi jogok, Andy Warhol, női egyenjogúság, Haight-Ashbury hippiség, Vietnam, az osztálykorlátok ledöntése, Carnaby Street3, a szexuális forradalom… gondolom, megvan, hogy miről beszélek.

A demokratikus iskolák akkoriban divatban voltak, több volt mindez, mint csupán egy divathullám. Minden kanadai városban elindíthattál egy popzenekart vagy egy szabad iskolát, és ez cool volt, ennek volt presztízse! Az emberek azt gondolták, hogy ezt csinálni kell. A szabad iskolák ügye a levegőben volt, a média figyelmének előterében. A szabad iskolákat olyanok indították, akiknek... hm... nem nagyon volt fogalmuk arról, hogy mit is csinálnak.

De ez volt a dolog szépsége is.

Félretéve ezt a szépséget, a valóság az volt, hogy a legtöbb iskola élettartama inkább hónapokban, mint években volt mérhető. És a tömegkommunikáció nagyon hamar összemosta a szabad iskolákat a hippi kultúrával egy szenzációs új történet kedvéért. A „mozgalom” így végül túl sok támadást kapott, és a közvélemény előtt leszerepelt (nem mindig jogtalanul, mert vagy elfogyott a pénzük a naiv alapítóknak, vagy mert belebonyolódtak a szabadság körüli tisztázatlan kérdésekbe, vagy mert elkezdődtek a belső veszekedések). Sokan valóban úgy tekintettek az iskolákra, mint valami divathullámra, nem mint valami komoly oktatási alternatívára, és a média hamarosan elvesztette az érdeklődését, és inkább John Travoltával és a „szombat esti lázzal” foglalkozott.

Visszanézve arra, ami történt, az egész nagyon hasonlít a rock and roll történetére. Buddy Holly, Chuck Berry, Elvis, Little Richard, Jerry Lee Lewis… egy vad, bolond kreatív kitörés, aztán fuccs, kifulladt.

De a magok el lettek vetve. Az iskolák és azok, akik ezeket kitartóan csinálták, erős modelleket adtak nekünk, szervezeteket, weboldalakat, tapasztalatokat, amiket ma mindenütt látunk magunk körül. Ma – bár nem lehet azt mondani, hogy ez lenne a fő áramlat – a demokratikus iskolák mozgalma tapasztalt és tekintélyes, és ha ez az intelligencia és kiegyensúlyozottság fennmarad, akkor egy fontos áttörés előtt áll.

A vicc kedvéért menjünk vissza az évtizedekkel ezelőtti ködös világba. Amikor nem voltak mentorok, nem voltak webhelyek, nem voltak modellek, iskolaindító csomagok, ideológiák. Csak egy könyv volt, a Summerhill és egy A. S. Neill, aki nem bátorította az öt követni akarókat, inkább azt mondta: ne kövess engem. Gondolkozz! Legyél önmagad! Csináld a magad módján!

Leonard ez idő alatt megházasodott, lánya született, és a család Vancouverbe költözött. Itt sajátos nevelési igényű gyerekekkel foglalkozott, és alapított egy otthon tanulást segítő központot (The Children’s Learning Centre) saját lánya és más környékbeli gyermekek számára. 

A Klubház Demokrácia iskolakísérlet

Ezután Leonard egy hagyományos belvárosi állami iskolában tanított Kanadában, Ontario államban. Itt hatalmat adott a gyerekeknek választási, döntési lehetőségekkel, megmutatta a diákoknak, hogy hogyan működtethetik maguk a demokratikus osztálygyűléseket. Leonard kísérletét Klubház Demokráciának (Club House Democracy) nevezte el, és rövid idő alatt 6 osztály és 150 diák vált a tagjává. Ezekkel a demokratikus módszerekkel az iskola átalakult. Ennek részleteit mesélte így el 2011 nyarán.

„Amikor egy szeptemberben tanítani kezdtem egy állami iskolában, 34 gyerek ült velem szemben. Arra gondoltam, hogy túlsúlyban vannak, hiszen korábban a saját iskolámban sokkal kisebbek voltak a csoportok.

Azt mondtam a gyerekeknek: nem tudom odaadni nektek a hatalmamat, mert akkor kirúgnának, mert én a hatalmamat az államtól kapom. De meg tudom osztani veletek a hatalmat az iskolai osztály életének irányításában. Ezt megtehetjük a tanulás kérdéseiben, de megtehetjük az egész osztályélet vonatkozásában. Akarjátok-e ezt? A gyerekek igennel válaszoltak. Ekkor demokratikus tanácskozásokat javasoltam, és megmutattam a gyerekeknek, hogy hogyan működnek ezek. A szabályok megértése után a gyerekek maguk is megpróbálták a gyűléseket működtetni.

Elmondtam azt is, hogy szeretnék tereket létrehozni a teremben, tereket, ahol élni lehet. De ehhez arra lenne szükség, hogy a területet, amit ma a padok foglalnak el, csökkentsük. „Akarjátok ezt?” – kérdeztem. Akarták. Az iskola épületében nagy osztálytermek voltak (az iskolát 1921-ben építették). Kisebb padokat szereztünk be, amiket az iskola pincéjében találtunk, és akkor a padok körül kialakultak terek. És akkor együtt eldöntöttük, hogy mi legyen ezeken a felszabaduló helyeken. A közös döntések nyomán kialakult egy hely, ahol barkácsolni lehetett, lett sakkasztal, művészeti terület, tér arra, hogy előadásokra készüljenek stb. Így kialakultak az életterek, és kialakultak a velük kapcsolatos konfliktusok, mert például ezek a tevékenységek zajosak voltak, vagy valaki elvette a másiktól a fát, amivel éppen dolgozott. Ezzel egy újabb terület keletkezett, amit a demokratikus gyűléseken meg kellett beszélni, és amit szabályozni kellett. Amíg a gyerekek sorokban ülnek egymás mögött, addig ott nincs élet. És a dolog elkezdett élni. Bizottságokat hoztak létre. […]

Az egész osztály működéséhez kitaláltak egy rendszert, amivel mindenki, aki elvégzett valamilyen munkát, kapott egy jutalmat egy bélyeg formájában. Nekem ez a rendszer nem tetszett ugyan, de a gyerekeknek igen, és én elfogadtam. Aki valamit elvégzett, kapott szabad időt vagy más jutalmat. A dolgokat a demokratikus gyűléseken beszéltük meg, voltak speciális gyűlések is. 

Szerencsére olyan iskolavezetőm volt, aki támogatott. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a reggeli érkezés utáni időszakot a gyerekek maguk szervezték, és aztán jöttek hozzám, hogy elkezdhetek tanítani, és amikor én kész voltam, akkor ők egyedül tették rendbe az osztályt körülbelül egy fél óra alatt. Röviden szólva az életük egy részéért felelősek lettek.

Ennek az egésznek persze aztán híre ment az iskolában. Egyrészt úgy, hogy a gyerekek, akik velem töltötték a délelőttöt, délután más tanároknál voltak, és ott rettenetes dolgokat műveltek. Feleseltek, sztrájkoltak, felfordították a padokat. Ilyen dolgokat nálam az osztályban nem tettek volna… Ekkor fiatalabb tanárok jöttek hozzám, és kérdezték, hogy mit csinálok, kérdezték, hogy láthatnák-e ezt. A tanárok – és később a más osztálybeli gyerekek is – meglátogatták a tanácskozásainkat, és volt, aki a tanárok közül azt mondta: ezt én is megpróbálnám. Ekkor elmondtam, hogy hogyan is kezdtük ezeket a dolgokat. 

Amikor azután a tanárok más osztályokban is elkezdték a gyűléseket, nem értették, hogy miért működnek ezek ilyen jól. Erre azt mondtam, hogy ezek a dolgok nagyon természetesek. A dolog vége az lett a második év végére, hogy ilyen tanácskozások működtek mind a hét osztályban, ahol összesen kb. 200 gyerek volt. Ennek nyomán azután az egész iskola kultúrája megváltozott. Így például kialakult az a rendszer, hogy ha egy osztály gyerekeinek valami problémája volt egy másik osztálybeli gyerek viselkedésével, akkor összehívhattak abban az osztályban egy speciális gyűlést, annak a gyereknek a dolgait megbeszélni. Egy ilyen esetben a tanár megállította a tanítást, és akinek problémája volt a másik gyerekkel, elmondhatta, hogy mi történt.

Egyszer egy felügyelő látogatta meg az iskolát, és beszélt az igazgatóval. Én ezt a felügyelőt közelről ismertem, mert együtt jártunk a tanárképzőbe, és elmondtam neki, hogy  mivel a gyerekek még nem tudnak igazán írni és olvasni, én nem fogok nekik sok történelmet tanítani (hiszen amúgy sem tudják olvasni a könyvet), hanem le fogom ezt faragni a minimumra, a természettudományok oktatását is le fogom redukálni. Mindez időt szabadított fel. Ekkor az igazgató arra kért, hogy vegyek át egy másik osztályt, fiatalabb gyerekekkel, akikkel komoly voltak, és azt mondta, hogy őt nem érdekli, hogy mit tanítok, de legyen a gyerekeknek egy jó éve, ahol élvezhetik az életet. 

Ez az iskola nem volt egy demokratikus iskola, pláne nem Summerhill, de bizonyos értelemben értékesebb volt annál, mert Summerhill létezne nélkülem is, de az az iskola nélkülem soha nem lett volna azzá, amivé végül lett.

A több felelősség lehetőséget ad arra, hogy a gyerekek tulajdonosává váljanak a környezetüknek! Ebben leszünk „üzleti” partnerek. Ezután már nem az van, hogy vannak ők, és vagyok én mint tanár, és szemben állunk. Amit csak lehetett, úgy alakítottam, hogy a gyerekeknek jobb legyen, de persze nem lehet mindent megtenni. Nem dönthettek például arról, hogy egy közös rituálé keretében kezdjük és fejezzük be a napot, de arról igen, hogy ezt hogyan csináljuk. Én is megtettem a magamét, eltávolítottam a tanári asztalt, ami az egyik sarokba került a fal mellé. Így aztán egyre több területen kaptak lehetőséget a gyerekek. Ha például volt valaki közülük, aki bántotta a többieket, aki lehetetlenné tette az életet az osztályban, akkor ezt megbeszélve a tanácskozás után lementek az igazgatóhoz, és elmondták, hogy ez és ez történt, és kérték, hogy azt a gyereket az igazgató küldje haza két napra, ami meg is történt. Így erősödött a csoport hatalma, befolyása saját életükre. Így jutottunk el oda, hogy az osztályomban nem volt rendzavarás.

Az állam, ha akarná, le tudná faragni a tantervből az értelmetlen és szükségtelen dolgokat. Így lehetne időt teremteni arra, ami fontosabb, de ezt nem teszik. 30 gyerek egy szűk teremben: ez egy lehetetlen helyzet. A környezet nem alkalmas arra, hogy abban egy közösség éljen.

Egy új igazgató jött, aki ismerte az én régi iskolámat, és így még nagyobb szabadságot kaptam. Így a gyerekek lehetőségei még tovább növekedhettek.

A közelben volt egy üres iskolaépület, amit ha meg tudtunk volna venni, ott megcsinálhattuk volna a szabad iskolát, de erre nem volt pénzünk.

Öt jegyzet a Klubház Demokráciáról

Az alábbi reflexiókat Leonard valamikor a 2000-es évek elején fűzte hozzá a Klubház Demokráciáról szóló akkoriban megjelent beszámolójához. Az eredeti publikációban még nem voltak benne, vagy terjedelmi okokból maradtak ki. Nekem lényegesnek tűntek, ezért lefordítottam őket.4

1. Egy mesterséges játék

Az iskola egy nagyon különös mesterséges hely. Összerakja az azonos korú gyerekeket egy dobozba akaratuk ellenére napi hat órára, és kötelezi őket, hogy olyasmit csináljanak, amit gyakran nem akarnak. Azután ezeket a dobozokat összerakják, és így gyerekek százai lesznek összetömörítve számtalan kellemetlen módon. Ennek a mesterségességnek az eredménye az, hogy bizonyos szabályok szükségesek. Ha te és a tanárod meg szeretnétek nyerni a játékot (azaz észrevétlenek akartok maradni a bürokrácia számára, hogy azután a szabályokat annyira a magatok igényeihez formáljátok, amennyire csak lehet), akkor bizonyos dolgokban önfegyelmet kell gyakorolni. Az idősebb gyerekek meg fogják érteni, ha elmagyarázod nekik, hogy a hivatalnokok azt szeretik, ha a gyerekek felügyelet alatt vannak, és a tanár ellenőrzi őket. Ha egy osztály a szabályoknak megfelelően viselkedik abban az időben, ami a hivatalnokoknak fontos, akkor azok általában békén fogják hagyni a diákokat és a tanárt. Ez nagyobb szabadságot fog adni a diákoknak és a tanárnak.

2. A szörnyeteg a barlangban

Amikor a gyerekek megértik, hogy a Klubház Demokrácia egy megállapodáson alapul, azon, hogy a mesterségesen létrehozott kockában, amelyben együtt vagyunk, fenn kell tartani bizonyos szabályokat (nem hagyhatják el, bizonyos dolgokat nem csinálhatnak), akkor azt is belátják, hogy ha ezeket a szabályokat nem tartják be, akkor a tanárnak „ki kell jönnie a barlangjából”. A tanár-szörnyetegnek meg kell jelennie, és mindent vissza kell terelnie egy elfogadható állapotba, különben a hivatalnokok avatkoznak majd be. A „barlangjából előbújó tanár-szörnyeteg” egy jó kép, amelyet a gyerekek megértenek. Hamarosan megértik, hogy a gyerekek hatalmát és szabadságát akkor lehet növelni, ha fenntartanak bizonyos szabályokat és mesterséges viselkedéseket: olyan szabályokat, amelyeket ebben a mesterséges világban nem lehet elutasítani. Ezzel benntartják a tanár-szörnyeteget leláncolva a barlangban.

3. Az Alfa Farkas

Ha az osztálygyűlések és az önkormányzat rendszere beindul, mindig vannak olyanok, akik kapnak rajta, és működtetni kezdik. A gyerekek többsége ilyen. Ugyanakkor vannak, bár nem sokan, akik nem akarnak részt venni a „játékban”.

Ha a körülmények lehetővé tennék, hogy ezek a tanulók kimaradjanak az osztálytermi tevékenységekből, kimenjenek akár az erdőbe vagy más termekbe, és azt tegyék, amit tenni akarnak, ez nem lenne nagy probléma. Vagy ha – mint Summerhillben – lennének olyan idősebb gyerekek, akik modellként szolgálnak ahhoz, hogy hogyan kell a problémákat kezelni, és mit jelent egy demokratikus közösségben viselkedni, akkor nekem nem kellene rendszeresen betöltenem a bandavezér szerepét. De egy állami iskolában azok, akik nem akarnak vagy érzelmileg képtelenek részt venni a közösség életében, nem tudnak hova menni, és nincsenek velük idősebb gyerekek, akik figyelmeztetnék őket. Ezért vonakodva bár, de gyakran a kialakuló demokrácia védelmezőjeként kell viselkednem.

Miközben a többség lassan elfogadja, hogy társaik kezdeményezően lépnek fel, és hagyják, hogy a közösséget saját demokratikus törvényei szabályozzák, addig nekem védeni kell a közösséget azoktól a kevesektől, akik nem fogadják el társaik irányítását. Ezt mindaddig csinálnom kell, amíg a gyerekek annyi demokratikus tapasztalatra nem tesznek szert, hogy kezelni tudják a ”kívülállókat”, és ameddig a „kívülállók” csatlakozni nem akarnak. Mindezt mindig a többség engedélyével teszem szavazás vagy megbeszélés után. Például, ha egy egyén nyíltan megtagadja a diákdemokráciával való együttműködést, akkor őt az én „diktatúrám” alá helyezem egy meghatározott időre. Természetesen, ha erre sor kerül, akkor megduplázom az erőfeszítéseimet ezekkel a tanulókkal kapcsolatban, akik általában érzelmi vagy más problémákkal is küszködnek.

Így az első hetekben a Klubház kettős pályán fut: a tanulók működtetik, de az én gyámságom alatt. Ez talán ellentmondásnak tűnik, de ha teljesen szabadjára engedünk három-négy teljesen önkontroll nélküli gyereket csupa velük egy korú 12 éves között, akik éppen elkezdik megérteni a demokratikus hatalmat, ez könnyen vezethet katasztrófához. Ez nem lenne tisztességes a többséggel szemben. Különben ez nem tart sokáig, mivel a demokratikus irányítás öröme hamarosan nyilvánvalóvá lesz, és idővel mindenki azt választja, hogy részt vegyen ebben a hatalomgyakorlásban. És akkor a gyerekek képesek lesznek ezt a kreatív demokráciát ugrásszerűen iskolai életük egészére kiterjeszteni.

4. Mi a hatalom?

A hatalom a Klubház Demokráciában azt a jogot jelenti, hogy valaki döntéseket hozhat egy meghatározott cselekvési területen egy meghatározott időszakban. Az élet nagyrészt a hatalom megosztásáról és a hatalom körüli alkudozásról szól. Hatalmi csomagokról beszélünk az iskolán belül. Azt mondom nekik, hogy én nem akarom magamnak megtartani az egész hatalmat, szeretném azt csomagokra bontani, és kiosztani. Ez hasonlít ahhoz, amit az iskola csinál, aki engem mint tanárt alkalmaz. Amikor felvesznek, akkor adnak nekem egy csomag hatalmat. Ez határozza meg a szerepemet a teremben, ahol együtt vagyunk.

Én mindig a tanulók együttműködő partnere vagyok, és az én szerepemet a Klubház Demokrácia nagyon sajátos hatalommegosztási struktúrái és pozíciói határozzák meg. A tanár szerepe így újra lesz definiálva: olyan személy, akivel a gyerekek nyilvánvalóan egyenlők, akivel a gyerekek közösen vesznek részt egy szituációban, aki elsősorban egy ember, és azután egy meghatározott szerepet is betölt, amit a körülmények határoznak meg. Úgy tekintünk a tanárra, mint aki nem abban érdekelt, hogy bárki fölött hatalmat gyakoroljon, hanem abban, hogy elossza a hatalmat. Mindezt kimondva ki tudok lépni a csoportban betöltött ellentmondásos szerepemből, és a csoport igazi tagjává válhatok, miközben csodálatos módon megtartom a hatalomnak azt a részét, amelyet a törvények nekem adtak, és amelyeket nem tudnék átadni még akkor sem, ha akarnám. A gyerekek elfogadják, ha néha az Alfa Farkas szerepét játszom, vagy megkérdezik, hogy tehetnek-e dolgokat annak engedélye nélkül. Megértették, hogy annyi szabadságot adok nekik, amennyit csak lehetséges, és igyekezni fogok azt növelni is, ameddig a legszélső határokat el nem érjük.

5. Demokratikus hatalom

Ma a 8. osztály rendkívüli gyűlést hívott össze, hogy megbeszéljék két gyerek nézeteltérését és veszekedését. A dolgok az osztálytermen kívül kezdődtek, és az osztályon belül végződtek. A gyerekek lecsillapították a feleket, még mielőtt bármilyen felnőtt azt észrevette volna. Azután összehívták a gyűlést. Dühösek voltak, hogy ez a két gyerek megtörte azt a szerződést, hogy ne történjen semmi, ami arra ösztönözné az iskolavezetést, hogy elvegye tőlük a szabadságukat.

A gyűlés úgy döntött, hogy az egyik gyereknek megtiltja, hogy egy hétig az egyik külön termünkben tartózkodjon, és javasolta, hogy az iskolaigazgató egy fél napra tiltsa el az iskolából. A másik gyereknek egy kétnapos felfüggesztést javasoltak. Én lementem az igazgatónőhöz és elmondtam, hogy mit határozott a gyűlés. Az igazgatónő jóváhagyta a gyerekek döntését. Amikor azután az egyik fiú elkezdte összeszedni a cuccait, és távozni készült, a többiekre az nagy hatást gyakorolt, mert érezték a demokrácia erejét, és büszkék voltak, hogy cselekedtek, és megvédték a Klubház Demokrácia szabadságát.

Segélykiáltás

Leonard története mutatja, hogy lehetséges demokratikus struktúrákat alulról kezdeményezve bevinni az állami iskolarendszerbe. Persze erre nem csupán ő volt képes, de itt az ő történetét meséltük el. A kérdésre, hogy miért ilyen fehér hollók ezek a próbálkozások, álljon itt még egy idézet Leonardtól!

Az a társadalom, amely nem hagyja, hogy gyerekei a demokráciát az iskolákban, a mindennapokban gyakorolják, az nem demokratikus társadalom. Az olyan társadalom, amelyet más erők ellenőriznek, miközben fenntartanak egy demokratikusnak tűnő külsőt. Olyan nincs, hogy generációk úgy nőnek fel, hogy minden nap megmondják nekik, mit csináljanak, és mit gondoljanak, hogy mások mondják meg nekik, hogy mi fontos és mi nem, és aztán ezek a generációk elérve felnőtt korukat akarni fogják az igazi demokráciát – mert hiszen nem is fogják tudni, hogy mi az. Én garantálom, hogy az ilyen iskolák tömegével fognak olyan irányítható embereket produkálni, akik azt hiszik majd demokráciának, amiről a feléjük rendelt tekintélyek azt mondják, hogy az.5

Irodalom, film

Summerhill dráma. Játékfilm, BBC, 2008. (Magyar felirattal)
Fóti Péter: Valódi demokratikus intézmények az iskolákban a diákönkormányzatok helyett
Fóti Péter: Látogatás Summerhillben, 2010. október 4-5.
Summerhill 2010 – Interjú Zoe Neill Readheaddel, 2010. október 4-5.
Democratics UK. A demokratikus iskolák magazinja
“A konvencionális iskolák rosszul csinálják.” A Der Standard bécsi napilap interjúja Zoe Readheaddel, 2009. augusztus 11.
Részletek James Herndon: Túlélés a saját hazádban c. könyvéből
A demokratikus nevelésért és tanulásért egyesület honlapja
Leonard Turton: Clubhouse Democracy
Zoe-Jane Playdon: A demokratikus tanácskozás alapelvei
Vekerdy Tamás Summerhillről

• 1. A Demokratikus Iskolák Európai Közössége (EUDEC) és a Nemzetközi Demokratikus Oktatási Konferencia (IDEC) által közösen szervezett éves konferencián (http:www.ideceudec.org). Az IDEC történetében ez volt a 19. konferencia, míg az EUDEC életében ez volt a második ilyen esemény. (Az elsőre 2008-ban Lipcsében került sor.) Számomra ez a konferencia volt az első olyan konferencia, amin elejétől a végéig ott voltam. A 2008-as lipcsei konferencia idején nem akartam hosszú időre távol lenni a családomtól, és 2006-ban, amikor az IDEC konferencia Berlinben volt, csak két napra utaztam oda.
• 2. A névválasztás atyja az izraeli Jákov Hecht, aki Izraelben sikeresen indította el az általa demokratikus iskoláknak keresztelt mozgalmat. Ma az izraeli gyerekek 1%-a ilyen iskolákba jár (http://www.democratic.co.il/en/schools/democrats/). Az elnevezés azután lassan teret nyert az egész világon, és ma Summerhill is úgy tekint magára, mint a legidősebb gyerek–felnőtt demokráciára.
• 3. London egyik bevásárló utcája, amelynek a hatvanas években szerepe volt a hippi kultúra divatjának kialakulásában.
• 4. Az egész beszámoló olvasható a http://www.21learn.org/site/archive/clubhouse-democracy/ alatt.
• 5. http://www.leftyparent.com/blog/2009/04/29/leonard-turton-on-democracy-e...