Hátrányos helyzet és innováció II. Választási lehetőséget kell adni

Derdák Tiborral, a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskola igazgatójával Knausz Imre beszélgetett.

Az interjú 2011. október 25-én készült.

Ez valóban egy gimnázium, mert mi úgy látjuk, hogy azokon a területeken, ahol nagy létszámban élnek olyan fiatalok, akik különben tengenek-lengenek, nincsenek az iskolarendszerben, ott szükség van valamiféle oktatási szolgáltatásra. Mi abban hiszünk, hogy ez az oktatási szolgáltatás kell, hogy tartalmazza az angol nyelvet, a helyesírást mindenképpen, a matematikát mindenképpen, tehát mindazt, amit az érettségi úgy is kér. Nem azt gondoljuk, hogy mindenkinek érettségizettnek kell lenni, vagy mindenkinek egyetemre kell menni, de azt kell tanítani, amit Magyarországon az érettségi mér egyedül hitelesen, mert a szakmunkásvizsgák nem alkotnak egy olyan egységes rendszert, mint az érettségi.

Kezdjük az aktualitásokkal. Az iskola fenntartója a Dzsaj Bhím Buddhista Közösség. Hogy sikerül átvészelni az új egyházügyi törvény okozta bajokat?

Ezek a veszedelmek nem újdonságok a számunkra. A velünk szembeni előítéletesség már 15 évvel a közösségünk hivatalos megalakulása előtt is ismerős volt a cigány buddhisták számára. Ha jól emlékszem, 93-ban már törvényjavaslat formáját öltötte az a konzervatív keresztény törekvés, hogy szigorítsák az egyház-alapítási követelményeket. Ezt akkor nagyon sokan ellenezték, nyilván elsősorban a Hit Gyülekezete részéről. Azóta eltelt majdnem húsz év, a Hit Gyülekezete végül is bejegyzést nyert, és sokkal kisebb egyházak maradtak a periférián, amelyek sokkal nehezebben védik meg magukat az ilyen törekvésekkel szemben. Most a pillanatnyi helyzet az, hogy tizennégy egyházat jegyzett be az új egyházügyi törvény, ami a gyakorlatban csak tíz: katolikus, református, evangélikus, ortodox, három zsidó szervezet, baptisták, unitáriusok, hitesek. De már például az adventisták vagy a Jehova Tanúi – olyan ismert, régi vallási szerveződések, amelyeknek a nevét mindenki ismeri, még ha nem is olyan nagyok –, ezek nem kerültek bejegyzésre. És mi sem. Tehát egyetlen hindú, egyetlen buddhista, egyetlen muszlim szervezet nem nyert bejegyzést. Nyilván a helyzet nem maradhat így, azt világosan látja a kormányzat, hogy ezt korrigálni kell, és segítenek a nemzetközi szervezetek. Mi az Európai Buddhista Uniónak a tagszervezete vagyunk, tehát ez nyilván fel fogja hívni a kormány figyelmét arra, hogy a vallásszabadságot biztosítani kell, és a felekezetek egyenjogúságát is.

Csakhogy anyagilag is érint benneteket ez a dolog, nem?

Nem, egyelőre nem, mert a módosító indítványok között volt egy olyan is, hogy ezt a tanévet át lehet vészelni. 

Hogy jött létre az iskola? Hogy történt ez az egymásra találás a buddhizmussal?

Ez már elég régen, körülbelül két évtizeddel ezelőtt kezdődött. Kerestük a kapcsolatot mindenféle egyházi szervezetekkel, és azt tapasztaltuk, hogy a történelmi nagy egyházak bizonyos diplomáciai lépéseket mindig szívesen megtesznek a cigányok irányába. Vannak elkötelezett lelkipásztorok is, akik ennél jóval többet tesznek, de ők azért nagyon kevesen vannak, általában elszigetelt a tevékenységük, és ezért bármilyen komolyabb kezdeményezésnek megvannak a határai a nagy egyházakon belül. A legtöbb tapasztalatunk a katolikus egyházzal van. Létre tudtunk hozni egyházi háttérrel középfokú oktatási intézményeket akár cigányok számára is, de ha tényleg nyilvánvalóan sok a cigánygyerek egy-egy intézményben, akkor pénzt csak a magyar államtól és a nyugati katolikusoktól lehet kapni, a magyar katolikus egyház erre nem áldoz. A mánfai kollégiumot például az adakozó német katolikus testvéreink hosszú távú társadalmi projektnek szánták, de a magyar egyházfiak kezében tíz év elteltével puszta ingatlanberuházásnak bizonyult. Ma üresen áll, az ott nevelődött cigány értelmiségiek évek óta a lábukat sem tehetik ifjúságuk színhelyére. Konkrétan ezt tapasztaltuk, akármilyen durván hangzik ez. Egy nagyon érdekes párhuzamosságot látunk a reformátusoknál, hogy Kárpátalján, ahol a magyar reformátusok nyugatinak számítanak, ott nagyon komoly tevékenységet folytatnak cigánytelepeken. De Magyarországon ugyanezek a magyar reformátusok nem. Ezt általában a presbitériumok megakadályozzák. A presbitériumok többnyire idős parasztemberekből állnak, akik nagyon súlyos gyanakvással tekintenek a cigányságra. A református egyház súlypontja az ország keleti felében, észak-keleti vidékein van, ahol manapság az egyetlen komolyan vehető közéleti ideológia a cigánykérdésben a Jobbiknak az ideológiája, és ennek a hatása alatt vannak általában a presbitériumok. Tehát például az egyik borsodi faluban, amikor fölvetettük, hogy a cigánytelepre vonatkozó EU-s pályázat keretében a helyi református egyház vállaljon szerepet – tartsanak bibliaórákat, ez volt a kérésünk – akkor a papnak ez természetesen tetszett, hiszen szakmájából mégiscsak következik, hogy bibliaórákat tartson, de a presbitérium összeült, és az a javaslat hangzott el, hogy atombombával kellene szaporítani ezeket a gyerekeket, nemhogy bibliaórákat tartani nekik. Hát azért ez egy világos helyzet. Ezekben a falvakban a hagyományos egyházak támogatására nem számíthatunk tartósan.

Azért hadd emeljem ki az ellenpéldákat is! Az alsószentmártoni katolikus pap vagy például a tiszáninneni református egyházkerület volt főgondnoka, Szabó Dániel személy szerint nagy pártolói voltak a cigányok ügyének, és most is azok. De néhány kiváló ember jelenléte a napi valóságban nem teszi még lehetővé, hogy ezekre az egyházakra számíthassunk. Lassanként kiderült viszont, hogy egy olyan vallási mozgalomra támaszkodva, amelynek elsősorban külföldön van háttere – és a buddhizmus ilyen –, már egy ilyen fajta támogatást ki tudunk építeni. Végül is arra jutottunk az elmúlt két évtized próbálkozásai során, hogy célszerű egy önálló vallási struktúrát létrehozni, amely kifejezetten ezzel a problémával foglalkozik; és ezt a struktúrát Indiában találtuk meg. Ez az indiai érinthetetlenek vallási mozgalma. Valójában ez egy emancipációs törekvés, a társadalmi egyenjogúságért folyik, és egymásra találnak benne páriák és feketék, leányanyák és özvegyasszonyok, mindenki, akit az előítéletek sújtanak. 

1956-ban indult ez a ma már tízmillió embert érintő mozgalom: elhagyták a hindú vallást, és a buddhizmust választották, mivel a buddhizmusban nincsen kasztrendszer, és az emberek egyenlőek, sőt még a férfiak és a nők is egyenlőek, ez ugyebár a vallásoknál ritka dolog. Az Újszövetségben is azt olvassuk, hogy az asszony ne szóljon a gyülekezetben, és a hindúknál is ugyanez a helyzet, a muszlimokról nem is beszélve. Dr. Ámbédkar, a mi iskolánk névadója meggyőződéses feminista volt. Akkor hagyott fel a politikai karrierjével, amikor a hindú fundamentalisták megvétózták a női egyenjogúságra vonatkozó terveit. Emberi jogok, kisebbségek, bázisdemokrácia: a 2500 éves múlt ellenére nagyon is modern vallási irányzat vagyunk tulajdonképpen. Ez az irányzat hivatalosan 56 óta létezik Indiában, és nagyon passzol azokhoz az emancipációs törekvésekhez, amelyek akár Amerikában vagy Dél-Afrikában a feketéknek vagy bárhol a nőknek vagy bárhol bármelyik kisebbségnek az egyenjogúságáért felléptek. Tehát a cigány buddhisták egy szélesebb összefüggésben egy konkrét mozgalmat találtak meg. Nagyon pozitív és jóleső az indiai testvéreink visszajelzése a mi irányunkba is. Kőműves Anita, a Népszabadság újságírója egy milliós buddhista rendezvényen vett részt Bombayben, látták rajta, hogy külföldi, rögtön azt kérdezték: „ugye magyar?”, mert azt az indiai buddhisták közül nagyon sokan számon tartják, hogy Magyarországon van egy velük együttműködő buddhista mozgalom.

És akkor itt létrejött egy iskola, ennél több is, társadalmi program, ha lehet így mondani.

Lehet.

Mi volt a célotok ezzel?

Eleinte mi azzal jöttünk ide, hogy exportáljuk azt a Dél-Dunántúlon kipróbált modellünket, hogy hetedikeses, nyolcadikosos fiatalokat megkeresünk az általános iskolákban, érettségire biztatjuk őket, segítjük őket, hogy ez sikerüljön is, és utána sem engedjük el a kezüket, hanem a felsőoktatásban is kísérjük a pályafutásukat. Ezt végezték a cigány buddhisták húsz éven át Baranyában, és most Borsodban is.

Ez egy iskolarendszeren kívüli modell volt, amely megtámogatja a normál iskolázást?

A modell alapja a cigány fiatalok továbbtanulási mozgalma volt, s ennek központi szervező ereje kb. 20 éve a jól csengő szanszkrit nevet viselő Amrita Egyesület. A mánfai kollégium is ennek a mozgalomnak a részeként jött létre, az nem iskola, de mégis oktatási intézmény. Vagy a Kis Tigris Gimnázium Alsószentmártonban. A Gandhi Gimnáziumról nem is beszéltem… Tehát voltak ennek iskolarendszerű megvalósulási formái is. De valóban, mi nem akarjuk az általános iskolából elhozni a hetedikeseket, hadd járják végig az általános iskolát ott, ahol laknak, tehát közben az iskolarendszeren kívül kapnak tőlünk támogatást. És ehhez valamilyen mozgalmi formát és ideológiát kellett találni, ami összetartja, és ezt az ideológiát végül is Indiában találtuk meg. Mert amikor elmentünk Indiába, akkor azt láttuk, hogy hoppá, ugyanazt csinálják, mint mi, csak sokkal nagyobb méretekben. Ott elég sokféle intézményt szerveztek: óvodától főiskoláig mindenféle oktatási intézményt meg takarékszövetkezeteket, varrószakköröket, sportegyesületeket szóval sok mindent – és ezt az egészet összefogja egy vallási indíttatású ideológia, a Dr. Ámbédkar által életre hívott buddhista aktivista mozgalom. És azt láttuk, hogy enélkül nem megy, tehát egy szélesebb összefüggésben kell elhelyeznünk ezt az oktatási programot.

Itt a szélesebb összefüggés lassan született meg. Először kifejezetten oktatási programmal érkeztünk a Dél-Dunántúlról, ahol ez egy sikeres dolog volt közel húsz éven keresztül, és tudtuk, hogy Borsod megyében erre sokkal nagyobb szükség van. Azzal szembesültünk, hogy olyan fiatalokkal kell majd dolgoznunk, akik teljesen kihullottak az oktatási rendszerből, nem egyszer már a legelején. Írástudatlan húszévesekkel is találkoztunk, nem eggyel és nem kettővel, ami azért Baranyában elképzelhetetlen. És rögtön elkezdtünk szélesebb összefüggésben is gondolkodni. Azokkal az asszonyokkal, akiket megkerestünk, hogy támogassák a gyerekeiknek vagy unokáiknak a tanulását, nagyon hamar odajutottunk, hogy hallgassuk meg, mik is az ő problémáik. És meghallgattuk. És azt láttuk, hogy az ő problémáik például olyanok, hogy tisztességben megőszült asszonyokat börtönbe visznek áramlopás miatt. Mintha az öregasszony fölmászott volna a villanypóznára egy dróttal a kezében, és beszerelte volna a lakásába. Abszurd feltételezés, hogy ők a tettesek. Hivatalosan mégis így van: az a tettes, aki aláír, és ők a fiaikért, férjeikért, hogy azok ne menjenek börtönbe, aláírnak. Na de hát ők sem szeretnének börtönbe menni. És fölvetették ezt a problémát, mi ebbe a problémába elkezdtünk belemerülni, és a Máltai Szeretetszolgálat segített nekünk abban, hogy a konkrét megoldást föl tudjuk nekik ajánlani. A konkrét megoldás a kártyás villanyóra volt. Hát ugye ez nem oktatási program. De ha ezt megcsináljuk, akkor van otthon fény, akkor lehet tanulni. Meg otthon marad az a családtag, aki különben börtönbe kerülne, tehát együtt marad a család, és így csak könnyebb tanulni.

És létrehoztatok egy gimnáziumot, ami azért elég újszerű. Ez mitől tud működni? Mert ilyen azért nincsen máshol.

Nincs. Hogy valaki egyáltalán pénzt ruházzon be ingatlanba egy cigánytelepen, az nemhogy Magyarországon, de bárhol Kelet-Európában elképzelhetetlen. Ehhez megint csak kell egy hit, egy vallási elhatározás, hogy erre igenis szükség van, és ha a fene fenét eszik, mi meg fogjuk valósítani.

Ez valóban egy gimnázium, mert mi úgy látjuk, hogy azokon a területeken, ahol nagy létszámban élnek olyan fiatalok, akik különben tengenek-lengenek, nincsenek az iskolarendszerben, ott szükség van valamiféle oktatási szolgáltatásra. Mi abban hiszünk, hogy ez az oktatási szolgáltatás kell, hogy tartalmazza az angol nyelvet, a helyesírást mindenképpen, a matematikát mindenképpen, tehát mindazt, amit az érettségi úgy is kér. Nem azt gondoljuk, hogy mindenkinek érettségizettnek kell lenni, vagy mindenkinek egyetemre kell menni, de azt kell tanítani, amit Magyarországon az érettségi mér egyedül hitelesen, mert a szakmunkásvizsgák nem alkotnak egy olyan egységes rendszert, mint az érettségi. Tehát akkor mi ide tesszük a lécet, ezt ugorják át a fiatalok, mi ezt kérjük tőlük.

És mennyire sikerül? Mi itt egy tipikus iskolai karrier?

Több típus is van. Számomra a legszívmelengetőbb azoknak a lányoknak, asszonyoknak a csoportja, akik karon ülő gyerekkel jelennek meg itt a tanórán, vagy már akkor jönnek, amikor a gyereket nem kell már pelenkázni, és esetleg az óvoda fölveszi – mert azért itt nem 3 évesen veszik föl a gyerekeket, hanem 5 évesen –, de mindenképpen elhatározták, hogy nem akarnak abban a helyzetben maradni, mint amiben voltak az iskola megalapítása előtt. Tehát ez egy tipikus iskolai karrier. Ez persze egy lassabb karrier, mint egy átlagos, ilyen kötelezettségekkel nem bíró fiatalnak a karrierje. Nyilvánvaló, hogy karon ülő gyerekekkel négy év alatt nem lehet leérettségizni. De nem is kell, mi itt maradunk öt év múlva is, hat év múlva is. Tehát ez egy típus. Egy másik típus – maradjunk még mindig a nőknél – azoknak az asszonyoknak a csoportja, akik már az unokáikra kíváncsiak, amikor bejönnek ide az iskolába, és itt ragadnak, mert ők is szeretnének tanulni. Általában nincs meg a nyolc osztályuk. És ez egy nagyon érdekes helyzet: én mint pesti fiatalember nem tudtam volna elképzelni, hogy a nagyanyám bejöjjön a gimnáziumunkba, és ott esetleg ő is tanulni akarjon, nagyon rosszul éreztem volna magam ettől. Ezek a fiatalok pedig pont ettől érzik magukat biztonságban. Ezt tapasztaljuk: kifejezetten segítenek a nagymamájuknak, hogy bejussanak abba az iskolába, ahova ők is járnak.

Közös osztályokat kell elképzelni?

Van olyan hely, pl. Hegymeg, ahol erre is volt már példa, hogy egy osztályba járt a nagymama és az unokája. De általában mi magunk terelgetjük úgy a dolgokat, hogy azért ne így legyen. Délután igyekszünk inkább a felnőttekkel foglalkozni, délelőtt inkább ezekkel a fiatalokkal, akiket most láttunk itt a folyosón. Végül is ezek a fiatalok olyanok, mint bárhol máshol. Tehát a lányok kiöltöznek, ha az iskolába jönnek, mert azért ez a fiúzásnak is a helye. Azok a tizenhat év körüli lányok, akik hozzánk járnak, gyakran egy-két év alatt meghozzák azt a döntést, hogy ők most nem fognak szülni. És ez gyökeres fordulat a családnak az egész életstratégiájában. Itt azért az a normális menete a dolgoknak, hogy tizenhat éves korukban a lányok elkezdenek szülni. De a mi diákjaink már úgy fiúznak, hogy nem várják el, hogy elrabolja őket a leendő férj, ami a szokásos menet, hanem a holdfényben andalognak, és utána hazamennek. Ki-ki a saját szüleihez. Szóval ez egy életstratégia váltás, akár igazi karrier innentől kezdve.

A család ezt mennyire támogatja?

Természetesen minden életformaváltás csikorgásokkal jár. De megkapják a támogatást. Nem mindenki csinálja végig persze. Sokan nem bíznak ebben, úgy látják, hogy ez nem reális. Hiszen világ életükben rossz tanulók voltak, és ha mindenki munka nélkül van, mért pont ők kapnának munkát? A társadalmi hierarchia legalján vannak ezek a tizenhat éves lányok. A családban az anyós a főnök, meg a nagymama. És persze a férfiak is, de itt egy elég érdekes struktúrával találkoztunk, amit a Dél-Dunántúlról nem ismertünk: hogy itt a férfiak évtizedeken keresztül Budapestre jártak dolgozni, és az asszonyok vették a kezükbe a család irányítását. És ez utána is megmaradt: ezek a munkahelyek elvesztek, és a férfiak itt vannak. Korábban is halnak a férfiak, tehát sok oka van annak, hogy a nők végül is meg tudtak őrizni egy hangadó pozíciót, amit máshol nem látunk. Azokban a falvakban lehet ezt látni, ahol az ipari munka és különösen a távoli helyeken vállalható ipari munka elérhető volt.

Tehát akkor a nők megnyerése a kulcskérdés.

Pontosan, és minden korosztálynál ezt látjuk.

Minek alapján mondhatjuk azt, hogy sikeres egy iskola, hogy sikeres a ti iskolátok? Adódik egy olyan mutató, hogy hány ilyen gyereket sikerül eljuttatni az érettségihez. De nyilván nem csak erről van szó.

Nem, egyáltalán nem csak erről van szó. Mindenekelőtt arról van szó, hogy erre a társadalmi helyzetre, amivel itt találkozunk, egyetlen közéleti válasz van ma, és azt nagyjából a Jobbik programjaként foglalhatjuk össze. Vagyis, hogy kriminalizálni kell a szegénységet, és félelemben kell tartani az embereket. Ezt azért más politikai erők is képviselik, jóval kevésbé, mint a Jobbik, de sokan hasonlóan gondolkodnak. A monoki programhoz kötném ezt elsősorban. Nagyrészt MSZP-s polgármesterekből állt az a grémium, amely megfogalmazta, hogy három gyerek után el kell venni a családi pótlékot. Nem ezt szokták kiemelni a programból, hanem azt hogy „segélyért munkát”, és valóban része ennek a programnak az a fölösleges és értelmetlen közmunka, ami csak eltávolít a munkaerőpiacról, és még lejjebb viszi ennek a munkaerőnek az árát. Ennek a programnak ma nincs megfogalmazott alternatívája Magyarországon. Európa másik részében el sem hiszik, amikor ilyesmikről beszélünk. Ott van azért civil társadalom, és vannak gazdasági érdekek. Ezt a munkaerőt megpróbálják hasznossá tenni és bevonni egyrészt a fogyasztásba, másrészt a munkás kezek világába. Magyarországon pedig nem, és ebben az öt-hat megyében az ország észak-keleti csücskében, itt egyszerűen csak ez létezik. Ezzel szemben mi egy alternatívát nyújtunk. És ez az igazi siker. A teljes társadalmi környezetünk tökéletesen érti, hogy itt mi valami mást akarunk, mint amit a közvélemény egésze akar. Az egyik legnagyobb sikernek én azt tartom, hogy a Jobbik képviselője feláll a Parlamentben, és azt mondja, hogy a Dzsaj Bhím Közösség egyre nagyobb teret nyer, és sürgős állami intézkedések szükségesek ennek a megfékezésére. Azt gondolom, hogy ennél nagyobb dicséretre nincs is szükségünk, mert ez valóban azt jelzi, hogy mi egyre nagyobb tömegeket érünk el, és igazi alternatívát mutatunk föl.

A szegénységet nem kriminalizálni kell, hanem valódi választási lehetőséget kell adni az emberek kezébe. És a tanulás az egyik legfontosabb ilyen választási lehetőség. Nagyon sokan azt képzelik, hogy mi arra tanítjuk az embereket, hogy itt álljanak helyt, itt maradjanak, itt segítsenek egy életen keresztül. Ez nagyon szép elgondolás, de mi ennek az ellenkezőjét gondoljuk. Mi azért tanítunk angolt nagyon nagy óraszámban, hogy minél többen menjenek el, minél messzebbre, mert itt ennyi embernek ilyen körülmények között soha nem lesz munkája. Ezeknek a fiataloknak ez a szűkebb vidék nem fog soha lehetőséget nyújtani. A világ nagy, és arra akarjuk a fiatalokat nevelni – és azért hívjuk itt az egyik osztálytermet New York teremnek és a másikat Chicago teremnek –, hogy ne maradjanak kiszolgáltatva annak a szűklátókörű és minden tekintetben nyomasztó társadalmi közegnek, ami ezekben a falvakban kialakult. Mert attól fog ez a feudális világ modernizálódni, ha van kitekintés, ha vannak kapcsolatok kifelé, és bizony ezeknek az embereknek nincsenek kapcsolataik jelenleg. Az oktatásunk például ezt célul tűzi ki. Mert Dr. Ámbédkar is azt mondta a páriáknak, hogy ne maradjatok falun, mert a falu mindig a kasztokat fogja erősíteni, hanem menjetek a városokba, a város felszabadít, és tanuljatok angolul, mert az megnyitja nektek a világot. Sikernek tekintjük, hogy az elmúlt két évtizedben nagyon sokan éltek ezzel a lehetőséggel. Miközben vannak olyan fiatalok, akik viszont ennek az egész szerveződésnek, az intézményeinknek, a mozgalmunknak a vezetésében vállalnak döntő szerepet. Ez is siker: ezt a mozgalmat nem szeretnénk más kezekben látni, mint azoknak a fiataloknak a kezében, akik végigjárták ezt az utat. Ez persze csak egy töredéke azoknak a fiataloknak, akikkel mi dolgozunk. Nem adhatunk mindenkinek munkát, akinek érettségit adunk a kezébe. Meg kell állja a helyét a világon bárhol. Az érettségi bizottságot is megpróbáljuk úgy összeállítani, hogy lehetőleg idegen tanárokkal találkozzon az érettségi bizottságban a diák, és ne találkozzon a saját addigi tanáraival.

Egyáltalán?

Lehetőleg ne! Azért ebben nem vagyunk elég bátrak. De a következő érettségit talán már így tudjuk megcsinálni, hogy mi majd csak kint izgulunk a folyosón. Mi arra szeretnénk fölkészíteni a gyerekeket, hogy egy idegen helyzetben is állja meg a helyét ugyanazzal a tudással, amivel az iskolában sikerült neki. Ez például megint csak egy sikerkritérium nekünk.

Neked mi az elvárásod a pedagógusokkal szemben?

Igen, ez itt egy nagyon éles kérdés, mert idejöttünk egy olyan programmal, amit itt senki nem ismer, és egy olyan munkaerőpiacon találjuk meg a tanárainkat, amely tele van munkanélküli pedagógusokkal, akik szeretnének megélni. Nem azért jönnek hozzánk, mert megtetszik nekik a buddhizmus vagy a mi programunk vagy a gyerekek, hanem mert kenyérkeresetre van szükségük. Úgyhogy ezeknek a tanároknak azt a nyitottságát, amivel hozzánk érkeznek, még jobban ki kell nyitnunk, olyan irányokba is, amikre eddig nem is gondoltak esetleg, és ki kell használnunk arra, hogy változzanak a napi osztálytermi vagy osztálytermen kívüli pedagógiai stratégiáik, taktikáik. Talán nem mondok el azzal újdonságot, hogy a gyerekek megverése, a testi fenyítés ebben a közegben természetes dolog. Mi ezt például nem tűrjük. Ez egy pedagógiai elv nálunk. Nem hiszem, hogy ezzel valami óriási dolgot mondtam a Taní-tani olvasói számára, de itt bizony ezzel is meg kell küzdenünk.

Aztán nálunk nem egymás mögött, hanem körben vannak a padok. Ez is olyan dolog, hogy annyira beidegződött már a sumerok óta, hogy egymás mögött ülnek a gyerekek. Azt, hogy mi ezt másként csináljuk, azt el kell fogadtatni a gyerekekkel, a tanárokkal, a szülőkkel is, mindenkivel. Aztán tanórán vetíthetünk is, meg tanórán lehet zaj, ha csoportmunka van, ezek megint csak olyan dolgok, amik nem mindenkinek természetesek. Olyan továbbképzéseket csinálunk, amelyekben ezek az alternatív pedagógiai megközelítések át tudnak törni. Általában kedvező a fogadtatás, és szerintem nemcsak azért, mert mi vagyunk a főnökség, és mi vagyunk a kenyéradó gazdák, és meg akarnak felelni nekünk a tanárok, hanem úgy látom, hogy a tanárok szembesültek már máshol is azzal, hogy ezek a porosz típusú módszerek nem eredményesek, nem lehet velük egyről a kettőre jutni ezeknek a diákoknak a körében. Szerintem más diákok körében sem, de a mieink azért sokkal problematikusabbak. Tehát az eredménytelenség több mint világos. És ha eszközöket kapnak a kezükbe, annak örülnek. Ezt látjuk.

A tananyaggal kezdtek valamit? Tehát az hogy dől el, hogy mit tanítotok?

Először is nagyon fontos az angol. Az angoltanítás ma már a középiskolák nagy részében nyelvi előkészítő évfolyamon kezdődik. Mi is ezzel próbálkozunk, és igyekszünk ezt a többi tantárggyal összekötni. Egyáltalán a tantárgyakat egymással összekötni. Például az idegen szavak tanulása az angolt máris összeköti a többi tantárggyal. Tehát azt csináljuk, hogy minden füzetnek az utolsó oldalán lehetőleg legyen egy kis szószedet, és ide kerülnek azok a szavak, amiket számon kérünk a hónap végi vizsgán. Ez például egy tananyagbéli változás, mert a normál gimnázium az idegen szavak elsajátítását egyrészt a családra bízza jelentős mértékben, másrészt ráhagyja a diákra, hogy ott van benne a szövegben, és amikor a dolgozatokra készülsz, akkor természetesen azt is megtanulod. Mi azt látjuk, hogy ezek a gyerekek nemhogy megtanulnák, még el sem olvassák, átugorják ezeket a szavakat, mert azt tapasztalják, hogy a kettes így is megvan. Az általános iskolában ez volt a döntő tapasztalatunk. Mi meg nem akarjuk, hogy átugorják, hanem azt szeretnénk, ha megtanulnák.

Aztán itt van az egészségtudatosság kérdése. Amikor hozzánk kerülnek a gyerekek, akkor általában nincs TAJ-kártyájuk, vagy nincs rendben, vagy nem olvasható a szám rajta, tehát az az első dolog, hogy azt megcsináljuk. De az esetek többségében nem azért megy orvoshoz a gyerek, mert beteg, hanem azért, mert valami orvosi igazolásra van szüksége. Például azért, hogy ne kelljen iskolába menni másnap vagy aznap. Vagy visszamenőleg, amikor hetekkel ezelőtt nem volt iskolában. Tehát nem rendeltetésszerűen használják az orvost. És hát ennek megfelelően tizenöt évvel kevesebbet élnek, mint az átlag magyar állampolgár. Azért meg nem érdemes tanulniuk, hogy utána meghaljanak hamar. Tehát az a véleményünk, hogy ebben gyökeres fordulatra van szükség, és ez nyilván megint csak a tananyagot érinti. Tehát ha a tananyag tartalmazza az egészségtudatosságot, akkor van esélyünk arra, hogy ezen a téren fordulat következzék be.

Köszönöm szépen a beszélgetést!

Az interjú szövegét önkéntes segítőnk, Kiss Nóra gépelte le.