L. Ritók Nóra: Felsőoktatás...

...és hátrányos helyzet

Addig segítettük, hihetetlen civil összefogással, ki havonta pénzzel, ki tárgyakkal, ki jegyzetmásolással, ki korrepetálással, vagy segítő-támogató beszélgetésekkel, hogy minél hamarabb beilleszkedhessen, hogy bírja. Haza nem nagyon jött, óriási a távolság. Most már kicsit könnyebb. A költségek nagy részét maga fedezi.

Persze adhatnám azt a címet is, hogy oktatás és hátrányos helyzet, mert ott sincs túl nagy perspektíva, de nézzük most mégis a felsőoktatást. Az alábbi leírással azt szeretném bemutatni, hogy eddig sem volt egyszerű hátrányos helyzetből egyetemre kerülni. Sokaknak szinte lehetetlen. Ami most körvonalazódik, az pedig végképp kirekeszti azokat, akik szegények. Rajtuk csak a szerencse segíthet. Mert ezt végigcsinálni, amit itt leírok, kevesen fogják velük, az biztos. 

Tavaly kezdtünk egy hátrányos helyzetű érettségiző gyereket segíteni. Remekül ment neki a suli, építészmérnöknek szeretett volna tanulni, csak hát ez álomnak is merész volt tekintve, hogy egy kis faluban élt, a 33 LHH kistérség egyikében, munkanélküli szülők gyermekeként, öt testvérével. Középiskolába egy bentlakásos nemzetiségi gimnáziumba került, így olcsóbbnak tűnt, mintha bejárós lett volna, később követte két testvére is, egy a hatosztályosba. Kevesebb gyerek maradt otthon, kevesebb éhes száj. A család közüzemi számlái lassan feltorlódtak, már a villanyról, gázról is kikötési felszólítást kaptak, torlódtak a kollégiumi díjak is, egyre gyakrabban nehézségekbe ütközött a gyerekek hétvégi hazautazása. 

Így kerültek kapcsolatba velünk, kezdtük a segítséget a szokásos ruha-, cipő-, élelmiszer-adományokkal. Szerettünk volna picit könnyíteni a bajokon. Aztán, ahogy közelebb kerültünk, először az érettségi előtt álló fiút néztük. Akkor már lemaradt az angol nyelvvizsgáról, mert nem tudták befizetni a vizsgadíjat. 

Nos, innen szálltunk be a történetbe, civil támogatók segítségével, amiben lehetett. Először a felvételihez egy tanfolyam kellett, 50 ezer Ft volt: ábrázoló geometriai ismeretek, vizsgával, mivel ezt a tantárgyat nem tanulták a gimijében. A tanfolyamhoz útiköltség és szállásköltség társult, újabb 16 ezer Ft. A sikeres vizsga után alkalmassági, utazás Győrbe, az ország másik, boldogabbik végébe, egy éjszakára kollégiumi szálláshellyel, összesen 20 ezerért. 

Közben sikeres érettségi, izgatott várakozás, majd a jó hír: bekerült az államilag finanszírozott szakra. Próbáltunk hát mindenről gondoskodni. (Közben a 80 ezer Ft-os kollégiumi díjtartozás elmaradását is rendezni kellett, hiszen két gyerek a következő tanévben ide szeretett volna visszamenni tanulni, de ez tartozásrendezés nélkül nem ment volna.)

Apjával egész nyáron segített az alapítvány raktárépületének renoválásban, betont kevert, követ hordott, apja nehezen mozog, műteni kellene a lábát évek óta, de halogatja. Mert minden alkalmi munkát elvállal, kell a pénz. Nincs idő műtétre.

Szóval megigényeltük a kolit, elköltöztettük, egy támogatótól kapott számítógépet, egy másiktól ruhaneműket, utazótáskát, a harmadik pénzt küldött újra, befizettünk az internetre, hogy Skype-on tudják tartani a kapcsolatot az otthoniakkal (persze otthonra is került gép és a legolcsóbb internet-elérés).

Az első rajz az egyetemen

Megkezdődött a kollégiumi élet a napi étkezéssel, a mosógéphasználattal, a beszerzendő jegyzetek listájával, aztán a külső helyszínes gyakorlatok útiköltségével, rajzeszközökkel, vonalzókkal. Takarékosan, ami ment neki, sosem élt nagylábon, tudta kiskora óta, mi az a beosztás. Apja gyakran mondogatta neki: sose felejtsd el, hogy szegény vagy. Egyszer még meg is haragudott rá, a fiú valami szárazkolbászt vett, ami luxusnak számít ebben a családban. – Mi sosem eszünk ilyet, éhezünk itthon azért, hogy ő tanuljon – mondta, mikor csitítani próbáltam. – Tudnia kell, hol a helye. 

Persze nehéz ez, húszévesen. Megértettem a gyereket.

Beadta a szociális ösztöndíjigénylést is a szükséges papírokkal, közben pályázta a Bursa ösztöndíjat is, mindkettőt megkapta nemrég, novemberben.

Addig segítettük, hihetetlen civil összefogással, ki havonta pénzzel, ki tárgyakkal, ki jegyzetmásolással, ki korrepetálással, vagy segítő-támogató beszélgetésekkel, hogy minél hamarabb beilleszkedhessen, hogy bírja. Haza nem nagyon jött, óriási a távolság. Most már kicsit könnyebb. A költségek nagy részét maga fedezi. Persze segítjük most is, amiben szükséges.

Pontos listát vezettem. A család havonta 30 ezret tudott küldeni neki. A többit mi pótoltuk.

Meghaladtuk a 280 ezer Ft-ot, ami pénzben kellett, és ezen felül voltak a kapott tárgyi eszközök. Ezek értéke kb.150 ezer Ft. Ha ehhez hozzáadom a család háromhavi támogatását, meghaladtuk a félmilliót.

Hát eddig ennyi. Persze most már vehetne fel diákhitelt. Már eljutott addig. Bár az, hogy idáig eljutott, az is csak segítséggel történhetett. Vehetne fel hitelt, bár ebben nincs pozitív tapasztalata, errefelé elég sok élet ment tönkre a környezetében a hitelek miatt. Persze egyszerű a képlet, mondják, ehhez csak egy piacképes diploma kell majd. Azt meg kevesen tudják ma megmondani, mi lesz az. Meg kell ugye a megfelelő kapcsolatrendszer. Amivel ez a társadalmi réteg nem dicsekedhet. 

Ő csak egy a sok közül. A hátrányos helyzetű tehetségek közül. Ott a húga, aki szintén kitűnő tanuló, még harmadikos a gimiben. Orvos szeretne lenni.

Vagy a másik, akit óvónő anyja egyedül nevel a testvéreivel. És már nem bírja a legidősebb taníttatását. Nemrég fordult hozzánk. 

Hánynak tudnak segíteni a civilek? Hányan kapnak így esélyt? 

Persze lehet azt mondani, hogy ott vannak az ösztöndíjak…erre találták ki azokat. De el sem jutnak ezek a gyerekek odáig. A lehetőségig sem. Ahol egy útiköltség is gond, ott mások a léptékek. Itt tényleg csodaszámba megy majd, ha valaki diplomához jut.

Bár ma egy-egy ilyen csoda kihangosításától el is hisszük, hogy rendjén van így. Hisz van, akinek sikerül. Igaz, százaknak, ezreknek nem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de egyre inkább azt érzékelem, hogy a leszakadó társadalmi réteg kizárására irányul összehangoltan minden. Hogy maradjanak ott, ahol vannak, és úgy, ahogy vannak. Mert ők nem tényezők Magyarország jövőképben.

De ők is itt élnek, ebben az országban. És félek, hamarosan olyan tényezők lesznek, akiket nem lehet majd rendelkezésekkel, hatóságokkal kizárva tartani.