A tanítás mint művészet

Szarka-Bögös Réka interjúja Frittmann Lászlóné Magdi nénivel 2013. október 23-án

Akkor kezdődik az igazi tanítás, amikor az ember az osztályhoz igazítja a dolgokat, egy gyerekre külön van egy tanító néni, mert annak a gyereknek egy más szituáció kell. 

Miért akarok vagy miért nem akarok tanító lenni? – hangzott a kérdés felénk Kolosai Nedda tanárnő első MA proszeminárium óráján. Mindkettő kérdésen sokat gondolkodtam már életemnek egy-egy szakaszán.

Kiskoromban eldöntöttem, hogy tanító néni szeretnék lenni. Nagyon szerettem a gyerekekkel lenni, tanítani őket, értelmesen foglalkozni velük. Állandóan iskolásat játszottam, és bár még én is csak egy gyerek voltam, vonzottam a még kisebb gyerekeket magam köré. Aztán tíz évesen kikerültem az általános iskolából, és egy „elit” nyolcosztályos gimnáziumba csöppentem, ahol egész másfelé terelődött a figyelmem. Már nem a gyermeki naivitás volt bennem a pályaválasztást illetően, hanem a megélhetés, a presztízs. Ponthatárokat, neves egyetemeket, szakokat láttam, mikor a jövőmről gondolkodtam. Sok mindent szerettem csinálni: zenéltem, sportoltam, rajzoltam, voltam matematika faktos, de jártam irodalom fakultációra is. Azután érettségihez közeledve nyáron – egyik osztálytársam nagymamájának – Frittmann Lászlóné Magdi néni Karácsony Sándor díjas tanító néninek a Virágos katedrám című könyvét vittem magammal, melyben gyermekkoráról és negyven éves pályafutásáról írta le emlékeit. Nagyon nagy hatással volt rám a könyve. Ahogy olvastam az emlékeit, megláttam, hogy a tanítás művészet. A gyerekeket megismerni, tanítani, a szülőkkel, pedagógustársakkal közös hangot találni, mind-mind része ennek művészetnek. A könyvet olvasva bátorságot nyertem, hogy merjem ezt a hivatást választani és szívvel-lélekkel csinálni, mert bár nehéz és embert próbáló feladat ez, mégis gazdag lehetek általa. Így döntöttem el én akkor, hogy a pedagógus pályát választom, és így kerestem fel most az óra kapcsán Magdi nénit, hogy beszélgessek vele mint számomra példaértékű pedagógussal. 

Mik a legkorábbi élményei kisiskolás korából?

Nagyon boldog iskolai élményeim vannak a legkorábbi időpontokról. Például amikor első osztályba mentem, annyira jól emlékszem mindenre, hogy még a színekre, hangokra, virágok illatára és mindenre emlékszem. Ez a 45-ös háború után történt, akkor már énnekem szeptembertől kellett volna iskolába menni. De hát háború volt, nem volt iskola. Valamikor a háború után, olyan március végén, február 12-én fejeződött be Budapesten az ostrom, hát márciusban vagy áprilisban nyílt meg az iskola. Amikor is egyáltalán nem volt semmi eszközünk, iskola sem volt. Mindent lebombáztak Pesten, és egy óriási katonai sátrat állítottak, ahová az összes iskolás gyereket egy nagy helyre terelték. Meglehetősen sötét katonai sátor volt, csak egy vagy két bejárattal. Alacsony tornalócákon ültünk, nagyon jó emlék, leért a lábunk. Semmi eszköz nem állt a rendelkezésünkre. A tanító néni, Magyar Margit mindig fekete ruhában járt, biztos valakit gyászolt. A Margit néni valahonnan palatáblákat gyűjtött össze, meg összetördelt palavesszőket, azzal dolgoztunk, meg ugye a homokba írtunk, mert ez egy szabad tér lett volna különben. Nem volt olvasókönyvünk sem, de volt valami felsős könyv, nem tudom már milyen volt, nem tudtam kideríteni. De a tanító néni széttépte annyi példányra, ahányan voltunk, és mindenki abból a salátagyűjteményből tanult meg olvasni, amit kaptunk. Teljesen érthetetlen, idegen szöveg volt, mert ugye a felső tagozatosok nyelvét mi még nem értettük. Körülbelül június végére fejeződött be az iskola: folyékonyan, értelmesen, hangsúlyosan olvastunk, és gyönyörűen megtanultunk írni. Az a bizonyos palatáblás ügy nem sokáig tartott, mert aztán kerítettek nekünk füzeteket. Én nekem nem volt iskolatáskám, az édesanyám bevásárlós szatyrában hordtam a dolgaimat, és előfordult egyszer, hogy a lóhúst vittem iskolába a tanszerek helyett, mert elfelejtettem megnézni, hogy most az anyukám használta-e a táskát, vagy éppen rám jutott a szatyor. 

Nagyon-nagyon szép emlékeim vannak az iskoláról. Az édesanyám egyszer elkísért. Át kellett menni egy főúton. Egy villamos járt ott, az most egy kis városi vicinálisnak számítana, de hát akkor mégis egy villamos volt. Anyukám egyszer elkísért, először. És azt mondta: „Kislányom, most jól nézd meg, merre kell menni, mert soha többet nem jövök veled, ez most a te dolgod lesz.” Akkor én láttam ott egy cicát ülni az erkélyen, akkor egy másik erkélyen napozott egy gyönyörűséges fekete hajú hölgyemény, egy ifjú hölgy. Akkor ugye másnap ezek már nem voltak ott. De hát azért eltaláltam az iskolába. Az iskola is egy fantasztikus ügy volt. A Damjanich utcai tanítóképzőben lett volna az iskolám, a gyakorlóiskolában, de azt a háború alatt szétbombázták. Tehát a tanítóképző épülete megszűnt. De hogy mégis folytathassa a tanítóképző a munkáját, így a Vakok Intézetében kaptak egy emeletet. Úgyhogy én oda jártam, a Vakok Intézetébe négy évig. Olyan tantermünk volt és olyan szemléltető eszközeink, amit a vakok is használtak, és együtt játszottunk a vakokkal. Ez nem volt olyan egyszerű és könnyű, mert féltünk tőlük. Először is a legtöbb ilyen világtalan gyermek háború áldozata lett, fölrobbant a kezében valami, és a szemét kivitte. Azoknak sebes volt még, meg folyt a szemük, meg borzalmas látványt mutattak. Féltünk, egyszerűen féltünk tőlük. 

De a tanító néni is meg később a tanító is csodálatos emberek voltak. Életem végéig úgy emlegetem őket, hogy glória van a fejükön, és áldom a napot, hogy őhozzájuk kerültem. Csodálatos életem volt az alsó tagozatban később is… 13-an voltunk egy osztályban, csak egy tanulócsoport volt. Ez egy kis létszámú osztály, és a vakok természetrajzi szertárában kaptunk helyet. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a falon körbe a mennyezetig üvegszekrények voltak tele kitömött állatokkal meg ilyen spirituszban lévő ebihalakkal meg mindenféle szörnyűséggel. Irtóztunk tőle, meg kell mondani. És a mennyezetről lógott egy hatalmas kitárt szárnyú, őrületes, veszélyes sas. Olyan világító szeme volt, hogy vacogott a fogunk meg kopogott a térdünk, mikor beléptünk az osztályba. Hát ezt kaptuk, ez volt az osztálytermünk.

Mivel a vakokhoz jártunk iskolába, képileg, fantáziabelileg sokkal élesebb ismereteket szereztem, vizuális lett az egész tananyag. Ők ugye nem láttak, így mindent a szemük mögé, a gondolatukba kellett levetíteni. Szerintem ez az én életemre, tanításomra nézve nagyon pozitív hatással lett később. Ezt már nem én gondolom, hanem ezt szokták mondani az én írásaimról és tanításaimról.

Margit néni mindig feketében volt, és mindig szomorú. Mi kis ügyefogyott elsősök azt gondoltuk, hogy Margit nénit megnevetetjük, és a környékről (a Városliget szélén volt ez a Vakok Intézete) a Margit néninek annyi virágot viszünk Margit napra, hogy attól már egész biztos mosolyogni fog, egyszer legalább mosolyogni fog. Leloptuk az összes orgonát, jázmint meg mindenféle futónövény. Tele volt az egész tanári asztal gazzal, de hát a Margit néni nem mosolygott. De mi olyan jól tudtunk első osztály végére írni, hogy egy négymondatos fogalmazást írtunk első osztály végén. Ezek óriási dolgok, mert én utána 40 évig tanítottam első osztályosokat, és én tudom, hogy ez nagyon nagy teljesítmény volt. Én is írtam a magam kis fogalmazását, és én azt írtam a fogalmazásom végére, hogy „a Margit néni nagyon megőrült” – megörült helyett. Akkor, amikor Margit néni ezt meglátta, akkor elnevette magát, kihívott, megölelt, és én olyan büszke voltam, hogy ilyen butaságot tudtam írni, hogy legalább attól örült a tanító néni. 

A tanító bácsim harmadik osztályban kaptam, Nemes János tanár úr, aki főiskolai pedagógia-lélektan szakos tanár volt különben, de kapott egy kis osztályt is, ezek mi voltunk. Nemes János bácsi volt akkor két évig a tanárom, úgy szerettem, mint az édesapámat, és ő is úgy szeretett, nemcsak engem, hanem mindnyájunkat. Nagyon jól tanított. Egyrészt ugye nagyon jól tudta a pedagógiát, a lélektant és mindent. Olyan színvonalon vezetett minket az emberség tantárgyába, hogy egész életem végéig az ő példáját követem. Többek között ugye háborúviselt gyerekek voltunk, kiéhezve, idegroncsok, bombázások után, szóval bennünket lelkileg is kellett kezelni. Én egy fő kis szerencsétlenke voltam, mert egy bombázás, légiriadó alatt úgy kellett beszorulnunk egy pincébe, hogy semmink nem volt ott, idegen helyen voltunk édesanyámmal, testvérem, nagynénim meg a két picike. Két hónapig nekünk nem volt ennivalónk. Ezt szó szerint kell érteni. Hogy valójában hogy maradtunk életbe, az majdnem elképzelhetetlen.

De hát élek, mert ugye most én beszélek, de olyan tönkrement gyermek voltam, hogy amikor bárki bármikor bejött a tanterembe, rögtön megkérdezte, hogy ki ez a kislány, és miért néz ki így. Ebből az is következett, hogy én nem mertem futni, nem tudtam. Teljesen ügyefogyott gyermek voltam, a tanító bácsi fokról fokra megtanított játszani és futni. De a többiekkel is volt gond. Ő megtanította órán, hogyan fogunk és mit fogunk játszani. Utána leengedett az udvarra, az egy őspark volt. Odaállt az ablakba, és nézte, hogyan játszunk, és mikor felmentünk, akkor értékelte, hogy „te miért nem futottál”, „te miért nem fogtad meg a kezét”, „te goromba voltál” – na, talán ezt a szót nem használta, de hogy „vadultál vele, ezt nem szabad csinálni”. Szóval, minden gyereket sorra vett, tanította a közösségre, a másik gyerek megbecsülésére.

Aztán ő tanította meg azt is, hogyan kell a vakokkal viselkednünk. Nagyon szép mondása volt, hogy soha nem szabad éreztetni velük, hogy világtalanok, hanem úgy kell csinálni, mintha egyszerűen te lennél a szemük. Ez egy nagyon érdekes dolog volt, hogy amikor meg akartam szólítani egy világtalan gyereket – én nem mertem nagyon, de muszáj volt, mert ezt is akarta a tanító bácsi –, akkor úgy kellett kezdeni, hogy „jaj, de örülök, hogy te is erre jössz, amerre én, ha megengeded akkor, hadd menjek veled”, vagy „te gyere velem”, mintha ő kísért volna engem. Soha nem volt szabad éreztetni velük, hogy nem látnak, hanem nyugodtan kellett mesélni, hogy most te képzeld el, szóval teljesen normálisan. Nagyon szerettek a vak gyerekek, szerintem érezték, hogy én is olyan szerencsétlen vagyok. Sokat sétálgattam a vak gyerekekkel, és olyankor elmesélték, hogy ők hogy érzékelik a világot. Hát, ez volt az alsó tagozatom. 

Az én édesapám ezen idő alatt hadifogoly volt, úgyhogy az édesanya nagyon nehezen nevelt bennünket, mert őneki nem volt állása, és nem volt semmi jövedelme. Időközönként vidékre kellett mennie élelmiszerért, olyankor mi egyedül maradtunk a testvéremmel. Én voltam 7 éves, a testvérem meg 3, előfordult, hogy egy hétig is egyedül maradtunk. Úgyhogy ezek embert próbáló idők voltak, de nagyszerűen ment a dolog, mert én folyton meséltem. Én már úgy születtem, hogy tanító néni akarok lenni, és a babáimnak is csináltam füzetet meg iskolatáskát, és oda leültettem őket, és ott meséltem nekik. Már sokszor úgy volt, hogy a testvérem rég aludt, de a mese még nem volt befejezve, és én még mindig meséltem.

Aztán amikor a negyedik osztály végére értem, akkor édesapám hazajött a hadifogságból. Nemes János bácsinak az volt még az egyik nagy érdeme, hogy felvállalta azt, hogy édesapám helyett szeret. Ez egy csoda, hogy valaki ezt így átérezte, hogy szükségem volt erre. Anyukámhoz is eljött, segítette, tanácsolta, hogy segítsen engem át ezeken a nehézségeken. A Jóisten áldja meg még az emlékét is. Már régen tanítottam, amikor egyszer valamilyen oknál fogva Nemes János bejött az iskolánkba (a Radnóti Miklós Gyakorló Általános Iskolában tanítottam negyven évig). Ő is megismert ennyi idő után, hát persze én is megismertem. Belém karolt, és mesélte, hogy soha olyan boldog nem volt, mint mikor minket tanított. De hát mi is mindannyian így éreztünk iránta. Kezet csókolt nekem, ó, olyan aranyos volt, igazi öregúr. Hát, gondolom, már nem él, mert már akkor is nagyon idős volt. 

A későbbiek folyamán is minden tanárommal egészen a tanítóképző végéig, minden tanárommal csodálatos, harmonikus kapcsolatom volt. Nincs is olyan felső fok, ahogyan tudnék róluk beszélni! Megtanítottak tanítani. Olyan módszertani ismeretekkel, tudományos ismerettel láttak el, olyan emberi magatartást mutattak be, éltek elénk. Pedig nagyon nehéz korszak volt, a Rákosi-korszak, az 56 előtti korszak, a Sztálin-korszak. Olyan méltósággal élték meg az életet, ami teljesen idegen volt attól a korszaktól. Jól reagáltak arra, hogyan kell vezetni egy jövendőbeli tanítócsapatot. Amikor én elkezdtem tanítani, írtam vázlatot évekig, meg még táblarajzot is, meg mindent precízen csináltam, de tulajdonképpen az nekem csak élmény volt, mert a módszertani kérdések a kisujjamból folytak, úgy megtanították. Tulajdonképpen most is bármikor be tudnék állni helyettesíteni, bárhol. A Radnóti Miklós Gyakorlóiskolába jártam tanítóképzőbe, és mikor végeztem, akkor az iskola vezetősége állást ajánlott az iskolában. Akkor úgy gondoltam, hogy a Jóistennek ez egy olyan különös kegyelme, hogy én abban az iskolában maradhatok, ahol tanultam, és el is határoztam, hogy én ott maradok, és onnan megyek nyugdíjba, és így is történt. Nem volt mindig egyszerű, de nagyon tiszteltek, látták, tudták, hogy nagyon jó tanítói felkészültséggel kerülök hozzájuk. Ezek nagyon kiváló bemutató tanítók voltak, szóval ez egy „elit gárda” volt a pályán, és nagyon elismerték a munkámat. Ott olyan nem létezett volna, hogy megjegyzést tesznek arra, amit tanítok, vagy arra, ahogy tanítok. Ez egy nagyon jó érzés volt nekem végig. 

Milyen tanuló volt, mi volt a kedvenc tantárgya?

Jó tanuló voltam, de pár évig nagyon sok szorongás volt bennem. Énnekem a háború után nagyon rossz volt az egészségi és idegállapotom. Esténként lidérces félelmek jöttek rám, és rettentő nehezen tudtam elaludni. Én semmit nem tudok csinálni átlag szinten, hanem olyan 220-as sebességgel rontok a témára. Akkor is ezt szerettem volna, de nem bírtam, és ez engem nagyon zavart. Például volt egy ilyen téma, hogy szépírás, de akkor ilyen vágott hegyű tollal írtunk, és én olyan idegesen írtam vele, hogy az a vágott hegyű toll mindig eltörött. Akkor már nem lehetett vele szépen írni és én ettől nagyon szenvedtem. De akkor aztán valahogy mégis megerősödtem. De ennek a „valahogynak” története van. Harmadik osztályos koromban az evangélikus diakonisszák patronálták az iskolát. Látták, hogy én milyen kis gyengécske vagyok, és elvittek egy szanatóriumszerű otthonba, ahol 24 kislány volt, ilyen háborús nyomorult. Bennünket ott etettek, itattak, gondoztak, törődtek velünk, sétáltak velünk, pihentettek, levegőztettek. Ez a Márvány utcában volt. Akkor még a Sas-hegy teljesen beépítetlen terület volt, és hát csodálatos emlékeim vannak erről is. Szarkalábat szedtünk a Sas-hegy oldalán, azóta is a szarkaláb a legkedvesebb virágom. A lényeg az, hogy én ott megerősödtem, de nem csak attól, hogy ott jobb ételeket ettem, hanem például este odaültek mellém az evangélikus diakonisszák, beszélgettek velem, simogattak, ott maradtak addig, amíg el nem aludtam, és tulajdonképpen nem tudott ez a félelem kibontakozni ott már, hanem békességet kaptam, és az beépült a szívembe, lelkembe, meg talán az idegeimbe, és megnyugodtam. Attól kezdve végig mindig kitűnő voltam. 

Attól kezdve mindig a humán tárgyak tetszettek jobban, azt szerettem jobban: az irodalmat, a nyelvtant is nagyon, és hát a pedagógiai módszertant. Ha lett volna rá lehetőségem egyetemre menni, akkor a pedagógia-módszertan, tanítástan lett volna a témám. 

Én olyan kis buzgómócsing voltam, és minden évben, ha volt valami tanulmányi verseny, akkor én arra bekocogtam. Volt olyan, hogy 10. lettem, volt olyan, hogy 3., de ezek országosan. Ennek az is volt az előzménye, hogy tanulószobás voltam. Mi úgy tanultuk a helyesírást, hogy elemezni is kellet mindig, meg példamondatokat írni, meg ilyeneket. Akkor én megcsináltam azt a leckét 5-6-8-10-féle módon, és akkor a többi lány: „,Na, Magdi, adjál nekünk egyet”. Ugyanez volt a „tangyakkal” is. Írtam néhányféle változatot, de ezt senki nem kérte. Én ezt élveztem, olyan boldog voltam, hogy ki tudtam találni még egy változatot, mert talán az még érdekesebb lenne, és én elszórakoztam ezzel a feladattal. A lányoknál is volt, aki szeretett moziba menni vagy ide-oda, és akkor „Na Magdi, adjál egyet a sok közül”, de volt, amikor a tanítók, a szaktanítók közül is „Na Magdi, add ide a vázlatodat” – és akkor azt diktálták le, amikor a tanítási gyakorlatot bevezették. 

Ha nem lennék Istenfélő – mert ilyet nem mondunk, hogy imádni, mert csak Istent imádjuk –, akkor azt mondanám, hogy imádtam tanítani. Ez az óriási energia, lelkesedés és tűz és „semmi nem elég” volt bennem, hogy a gyerekek mindent tudjanak, és a legkönnyebb legyen nekik a tanulás, és mindent tudjak – bocsánat – a fenekük alá előkészíteni. Én ezt élveztem, én ebben egy művészetet gondoltam ki, hogy minél vizuálisabb legyen, és minél láthatóbb, érthetőbb legyen. Megkeresni, megtalálni a lebontásnak azt a folyamatát, amiben talán művészet van.

Nagyon jó osztályok mentek ki a kezem alól. Nagyon jól tudtak a gyerekek. Igazából mindig arra gondoltam, hogy ha Margit néni három hónap alatt így meg tudott tanítani minket olvasni, olyan körülmények között és olyan tankönyvből, akkor ez mindig járható út lenne. Az én tanítványaim elég hamar és nagyon jól olvastak, szuperül. Az volt a legérdekesebb, hogy mikor az olvasókönyvet úgy megettük, megrágtuk, túl voltunk rajta, nem találtunk olyan gyermekkönyvet, amit az első osztályos gyerekek olvashattak volna a tankönyv után. Nagyon nehéz volt könyvet találni, és akkor arra gondoltam, – ez ugye engem nem tudott megállítani, az én 500-as sebességemmel –, hogy akkor szépen együtt írunk könyvet a gyerekekkel. Pár mondatot mindig írtunk. Nyomtatot betűkkel írtak a gyerekek, olyan gyönyörűen megtanulták ezt a típusú írást is, akkor az lett az olvasási feladatuk. Egészen másképp tanítottam, mint amit el lehetett általában képzelni. Nagyon nagy áldás volt az számomra, hogy az iskola engedte. Tudták, hogy én egész másképp járok. De volt egy nagyon merev, kemény, elég hirtelen haragú igazgatóm. Nagyon szeretetett, és ő azt mondta, hogy amit a Frittmann-né mond, az a szentírás, szóval, hogy amit én csinálok, az kikezdhetetlen, és igyekeztem is rászolgálni a 40 év alatt, hogy ez így legyen. 

Volt-e bármi olyan, amit nem szeretett az iskolában?

(Először a beszélgetés folyamán a kérdés után 20 mp-es mély csönd volt, aztán érkezett a válasz.)

Volt egy pár olyan dolog, ami hát, nem volt igazságos. Ilyesmi például, hogy 25 órának kellett lenni a héten, és ki is lett volna a 25 óra, ha minden évben minden tantárgyat én tanítottam volna. És tanítottam is sokszor, de nem mindig, mert valamikor valamelyik szaktanárnak, valamelyik énektanárnak vagy rajztanárnak kevés volt az órája, akkor tőlünk vették el a szaktárgyat, és olyankor beosztottak minket ügyeletre, hajnali ügyeletre vagy ilyenekre, mert nekünk a 25 órának meg kellett lenni. Akkor voltak kicsik a gyermekeim, ez nem volt olyan nagyon jó dolog, de talán semmi más nem volt. Ez sem olyan nagy tragédia, mert hát a 25 órát ki kellett dolgozni. 

Aztán eleinte nagyon próbáltak ilyen marxista tanfolyamokra beszervezni, de valahogy ezt meg tudtam úszni.

Mikor döntötte el, hogy tanító szeretne lenni?

Így születtem. (Nevet.) Óvodás koromban is tudtam, hogy tanító néni leszek, az emlékezetem legkorábbi idejében, amikorra visszaemlékszem, abban én már tanító néni voltam. Jól tanítottam, híre volt, és jöttek a szakfelügyelők, hogy legyek szakfelügyelő, akartak előreléptetni, és mondtam, hogy ameddig én bemehetek egy osztályba, és ott gyereket látok, addig én tanítok. 

Mit jelentenek önnek a gyerekek?

Hát, az életemet. Én gyerekek nélkül nem létezek. Most is a dédunokák, unokák családon belül, vagy a gyülekezetben a vasárnapi iskolát 40 évig csináltam, 15 évig voltam a MERA rádióban http://www.mera.hu a gyermekműsor vezetője, én gyermek nélkül nem létezem. Én, ha lemegyek az utcára, minden gyerekkel szemezek, tudok velük kapcsolatot kialakítani.

Talán még azt el kell mondanom erről, hogy a tanítók általában nem szokták szeretni, hogy beteg gyerek menjen az iskolába, vagy hogy olyan kis piszkos, mocskos, elhanyagolt gyermekek. Na hát, hogy az ember szereti-e a gyermeket, az abban nyilvánul meg, hogy hogy viselkedik ezekben a helyzetekben. Több eset is volt, és aztán ennek híre ment, hogy voltak olyan gyermekek, akiket osztályozóvizsgára kellett volna küldeni. Tehát nem jár iskolába, és év végén vizsgázik, merthogy beteg. Volt egy kisfiú, aki vészes vérszegény volt. Én már tanítottam a nővérkéjét, és nagyon kérte a család, hogy a kisfiút is vegyem magamhoz, de nem mondták meg, hogy beteg a gyermek. Mikor hozzám jött a gyermek, akkor derült ki, hogy a Dávidka úgy esett be az osztályba, hogy nem volt ereje, ott kaptam el ölbe. Egy évig az ölemben ülve-alva tanítottam a többi első osztályost. Pedig én olyan rohangálós tanító néni voltam, körbe mentem, fogtam a kis puha, párnás kezüket, simogattam a fejüket, de akkor a Dávidkát kellett ölelgetnem. De amikor egy csöppet magához tért, mert aludt, akkor gyorsan tömögettem egy kis ennivalót neki. Okos kisfiú volt, és akkor két-három perc alatt: „Dávidka ezt tanultuk, gyere, csináljunk valamit”. Nagyon érdekes élményem volt, hogy ezt hogyan dolgozta föl az osztályom, és hogy hogy dolgozták fel a szülők. Ez ugye egy nagyon eltérő helyzet volt, ebbe bele lehetett volna kötni, lehet, hogy most bele is kötnének, mert ugye ott feküdt az ölemben, és öleltem. De azt mondtam magamban, hogy az anyuka képtelen lett volna otthon vele lenni, vagy tanítót fogadni, meg az apukájuk is otthagyta őket, mikor kiderült, hogy Dávidka majdnem leukémiás volt. Arra gondoltam, hogy ha meghal, akkor legalább jó dolga volt neki az utolsó idejében, szeretetet, törődést, ölelést kapott, ennél többet akkor nem adhatunk. De ha meggyógyul, akkor majd pótol mindent, akkor semmit nem vesztettünk. Már decemberre javult a vérképe, és második osztály végére meggyógyult. A többi gyerek átvette ezt a lelkületet, hogy maradjunk csöndben, mert a Dávidka alszik. Lábujjhegyen járkáltak, hoztak neki valamit, megsimogatták, ha eljöttek mellettem, és nagyon igyekeztek, hogy az én elmondásom alapján csinálják meg azt, amit máskor az én kézmozdulataim segítségével meg minden egyéb segítőeszközzel csináltak volna meg. A szülők meg azt látták, hogy ha a tanító néni így szereti ezt a kisfiút, ha az én gyerekem lenne beteg, őérte is megtenné ezt. Olyan tisztelettel bántak velem, olyan emlékezetes szép esztendőm volt, de hát nagyon nehéz volt nyilvánvalóan. Ezek olyan dolgok, hogy ezek a helyzetek mutatják meg, hogy az ember szereti-e a gyermeket, mert nem a tanagyag a legfontosabb dolog a világon, hanem a gyermek.

Most nem szeretnék már tanítani, mert attól félek, hogy én ezt a teszttel értékelő, gyermektől elidegenedett pedagógiát nem tudnám csinálni. Mikor a Dávidka története lement, meggyógyult, attól kezdve még Kistarcsáról is hoztak hozzám beteg gyermekeket. Mindig volt, és mindegyik meggyógyult. Voltak cigány gyermekeim, piszkosak, rendetlenek: nagyon szerettem őket, annyira aranyosak voltak, gyengécskék voltak, mint a harmatos hajnal, de annyi szeretnivaló szépség, olyan gyönyörű szemük volt, ragyogott az a fekete szemük. Nem tudta, hogy mennyi a 2 meg 3, de olyan gyönyörű volt, és annyira lehetett szeretni.

Volt egyszer egy W. GY-m. Az édesanyja elmebeteg volt, és egy másik elmebetegtársától született a gyermek. Borzalmas körülmények voltak, nagyon piszkos volt, nem is volt egészen szobatiszta. Üzengettem az anyukájának, hogy „drágám, ezt a gyereket meg kellene mosdatni”, legyen szíves, stb. Nem tudtam, hogy mik a körülmények. Már nagyon sokszor üzentem, a gyerekek nem akartak mellé ülni, bonyolult volt, és akkor azt üzente az anyuka: „Mit ugrál a tanító néni, még nincs karácsony”. (Mosolyog.) Aztán akkor levittem a tornaterem zuhanyozójába. Hát, amit én akkor levakartam róla, az nem volt akármi, de mégis olyan szeretettel emlékszem rá. Az édesanyja fél arca nyomorék volt, mégis az a kisfiú olyan szeretettel vigyázott az édesanyjára. Kiépített az édesanyja köré egy védőhálót. Olyan ruhákba járt, amiket az édesanyja a terápia alatt vart, szabásminta nélküliek voltak: gatyák, ingecskék. Hiába adtunk neki szép, rendes holmit, amit a szülők hoztak szeretettel, de ő csak azt vette fel, amit az édesanyja készített. Végül már olyan jól állt neki ez a kis szerencsétlen cuccocska. Mire elvégezte ezt a második osztályt, addigra nagyon szépen alakult az életük. Egy csinos, szép, szőke fiatalember elvette feleségül ezt a szerencsétlen asszonyt, és törődött a kisfiúval. Olyan boldog voltam, hogy nem is tudom elmondani, sírtam örömömben. Mondom gyönyörű szeme volt Gy-nak.

Milyen örömei és nehézségei vannak a szülőkkel végzett munkának?

Igen az van, örömei és nehézségei is vannak. Egy kirívó esetet mesélek el. Az egyik kislánynak nagyon gyenge volt egyik évben a bizonyítványa nálam, aztán ment a következő tanító nénihez, és nem bukott meg, ez volt a legnagyobb dolog. A következő évben szülői értekezletet tartottam, vidáman szokott telni a szülői értekezlet, meg szoktam mondani év elején az első összejövetelnél, hogy én másodpercre pontosan kezdem a szülői értekezletet és egy adott időpontra befejezem, ha a mondat fele van ott, akkor ott abbahagyom, mert a gyerekeket haza kell vinni, füröszteni, vacsoráztatni. Szóval nem lehet itt elszórakozgatni. Igyekeztem mindig a szép dolgokról beszélni, nem szidni őket, az az én dolgom, hogy megtanítsam őket. Lényeg az, hogy nagyon jó hangulatban teltek általában a szülői értekezletek. Előszedtem a szekrényből a gyerekek munkáit, dicsértem őket orrba-szájba. Aztán vége volt, elmentek, én meg raktam vissza a szekrénybe a dolgaimat, és ez az apuka, testes, nagydarab, kigyúrt embernek mondanánk ma, odajött hozzám – már az egész iskolában nem volt egy teremtett lélek sem –, hogy ő most engem agyonver, merthogy rossz bizonyítványt adtam a gyereknek. Gondoltam magamban, hát meg kellett volna buktatni, ez nagyon jó bizonyítvány volt, de komolyan kellett venni, mert villogott a szeme. Annyira féltem, hogy azt hittem, összeesem. Olyan csoda történt, mert mikor már csak egy kartávolságra volt tőlem, jött a pedellus bezárni az ablakokat. Akkor mondtam, hogy karoljon belém, mert nem állok a lábamon, és legyen szíves kísérjen ki az iskolából, és hívjon nekem egy taxit. Szóval nem gyakran, de előfordult. Volt olyan, hogy valaki hajnali háromkor felébresztette a gyermekét, és ő hordta ki az újságokat. Hát nem vette jó néven, hogy közöltem vele, hogy ezt nem szabad. De ezek a régi világban voltak, az 50-es, 60-as években.

Az utóbbi időben már nagyon tisztelettudóan bántak velem, mert akkor már olyan hírem volt, hogy örültek, ha odakerült a gyermek, és látták, hogy eszméletlenül dolgozom. Minden gyerek minden nap úgy ment haza, hogy kijavítottam a munkájukat ott helyben. Minden gyerek minden nap elmondta a feladott leckét. Mindenkit felállítottam... Először is, volt egy megegyezésünk, ha valaki valamit nem tanult meg, akkor megkértem a gyerekeket, hogy ne csapjuk be egymást. Ő álljon föl reggel, mondja meg, hogy vendégség volt, elaludtunk, veszekedtek a szüleim, és nem tudtam tanulni, és mondja meg, mikorra tudja pótolni. Ha ő ezt elmondta, mikor én felállítottam a gyerekeket, akkor ő ülve maradhatott, és máskor elmondta. Lehetett látni, hogy ki nem tudja. Nem volt semmi probléma, nagyon próbáltam őket az igazmondásra és a tiszteletadásra nevelni. Volt, amikor látogattam a szülőket, családokat, beszélgettem velük. Hát sok mindenfélét lát az ember olyankor. Voltak prostituáltak is, voltak miniszteri gyerekek, de nem volt sok különbség, mert a gyerek az gyerek. Az, hogy valaki milyen rangban van… Lehetett a prostituált is nagyon tisztelettudó és kedves és nagyon szerencsétlen. És lehetett műveletlen az, aki jó álláshoz jutott. Próbáltam kezelni a dolgokat, úgy általában véve nem volt problémám a szülőkkel sem.

És a pedagógustársaival?

Na, ővelük volt gondom. El lehet képzelni, hogy én teljesen más regiszterben játszottam ezt az életet. Ezt ők nem tudták feldolgozni. Addig, amíg az a művész tanítói gárda ott dolgozott velem, addig egymásról tudtuk, hogy micsoda zseniális munka folyik ott a tanteremben. De amikor jöttek a fiatal tanítók… ez elég sokára következett be, olyan jó 20-25 évig tanítottunk együtt. Azután jöttek a fiatal tanítók, akik elkezdték, hogy ezt nem értik, hogy mi az, hogy nem írok rendszeresen osztályzatot, hogy tudok kijavítani mindent minden nap, hogy lehet az, hogy egy órán csak egy számtanpéldát tanítok, tehát akkor nem is tanítok... Meg, meg, meg… Szóval nem értették. Nagyon nehezen értettem meg én is ezt a helyzetet. Volt egy kolléganőm, aki elég erősen akarta már, hogy tűnjek el a porondról, menjek el nyugdíjba. Én már nem tudok tanítani, már nem tudja, hogy én itt mit csinálok. Akkor meg is beszéltem vele, hogy én boldogan elmegyek nyugdíjba, születnek az unokáim, énnekem annyi dolgom van otthon, de hát édesem, még van öt évem, hát bírd ki velem. 

Például akkor kezdték el írni ezeket az új színes matematika gyakorlókönyveket, meg volt millió gyakorlófüzet meg munkafüzet meg minden. És én egyszerűen nem engedtem megvenni a szülőknek. Azt mondtam, hogy ami abban a számtan munkafüzetben benne van, az az én fejemben is benne van, és én tudok 250 példát mondani egy témára, arra nem kell nekik 3000 forintos színes könyvet venni. Én felrajzolom a táblára a példákat, és ők majd leírják, és ezzel többre megyünk, mintha megveszik és bámulják a színes könyvet. A szülők is gondolták néha, hogy van minekünk annyi pénzünk, hogy ezt megvegyük. Mondtam, hogy nem kérem. A többi tanító is mind ezekből dolgozott.

Akkor volt egy olyan időszak, amikor ideges lettem. Bátaszéken voltak országos alsó tagozatos matematikaversenyek. Én tanítottam abból a 28 forintos matematikakönyvből, és a kolléganőim tanítottak egy hegynyi munkafüzetből. Feladtak karácsonyi szünetre 250 példát, meg ilyen eszméletlen dolgok voltak. Én soha nem adtam fel se hétvégére, se szünetre. Akkor a gyerek a szülőé, sétáljanak, játsszanak. Voltak ilyen ellentétek. Amikor Bátaszékre mentek a gyerekek én is küldtem hármat, meg ez a bizonyos kolléganő is, aki azt gondolta, hogy én nem tanítok. Akkor azon az éjszakán én nem aludtam. Olyan idegesség jött rám, hogy hiába tudom, hogy én ezt jól csinálom, hátha mégis voltak olyan dolgok, amiket én nem vettem be, valamit kihagytam, most az mind ki fog derülni, és akkor az egész pályámnak fuccs. Mind a három helyezést az én gyermekeim nyerték meg, és akkor elámultak. Most minden évben van karácsonykor egy ebéd a nyugdíjasoknak, olyankor a többi tanító is ott van és tudunk beszélgetni. Olyan kedvesen szoktak megközelíteni, hogy Magdi, milyen ostobák voltunk, hogy mentünk volna hozzád hospitálni, hogy megláthattuk volna, hogy mit csinálsz. Mert most elmentél, és nem tudjuk, hogy mit csináltál, nem is értettük, nem is láttuk, és igazából nem az érdekelt, hogy mit csinálsz, hanem csak az, hogy másképp csinálod. Mondtam nekik, hogy én már azért nem megyek vissza, hogy ti ezt tudjátok. Ilyen gondjaim azért voltak, egy kolléganőm nagyon kegyetlenkedett velem, de ő volt az, aki utána eljött hozzám, hogy milyen ostoba volt, hogy nem jött hozzám korábban. Mert ez a valami, ami a fejemben van, és nem az, ami a drága munkafüzetekben van. Mindent lerajzoltunk a gyerekekkel, mindent szóban fejeztünk ki, gyönyörű szókincsünk lett, gondolatolvasással olvastak már második osztályban. Jól tudtak a gyerekek.

Kérem folytassa a metaforát!

Az iskola olyan számomra, mint… az otthonom.

A gyermek olyan számomra, mint… a szerelem. Ez nem kérdés. A legfontosabb a világon.

Most, hogy mindezt átgondolta, mit jelent az életútjába ágyazottan a tanítás?

Én most hét éve írok elbeszéléseket. Olyan boldog vagyok. Sajnos nem minden gyereknek a története jut eszembe, de nagyon soké, és újra átmelegszik az életem, hogy olyan jó volt nekem azt csinálni. Sokszor szoktam mondani a családban, hogy milyen nagy kegyelem, hogy ezt bátran felvállaltam, hogy ehhez volt energiám, hogy művészetet láttam én a tanításban. Nekem az nem osztálynapló meg osztálynévsor volt, hanem a szívem egy része. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt így csináltam, és ezekről sokat tudok írni. 

Az, hogy az ember értelemmel felkészül, az a mesterség. Egy pék a sütés közben nem fogja nézni a receptet, ezt nekünk tudni kell. 500 millió példát, ezt nekünk tudni kell, ez az alapállás. Akkor kezdődik az igazi tanítás, amikor az ember az osztályhoz igazítja a dolgokat, egy gyerekre külön van egy tanító néni, mert annak a gyereknek egy más szituáció kell. 

Mindig a szívem vezetett. Fontos, hogy minden nap örömmel menjél be az iskolába. Én voltam mindig az első, aki bementem, és én vártam a gyerekeket, nem ők vártak rám. A szülőkkel mindig tisztelettel beszéltem. Egyszer történt az, hogy a Batthyányt egy t-vel írtam fel a táblára, rettenetesen szégyelltem, nem tudom, hogy hogy történhetett. Bekértem a 36 gyerek ellenőrzőjét (intőt nem írtam soha), és minden szülőtől bocsánatot kértem, hogy a Batthyányt rosszul írtam, nagyon szégyellem, ne haragudjanak. Minden gyerektől bocsánatot kértem, hiszen ezt ők látták, és bennük vizuálisan megragadt. Olyan aranyosakat írtak vissza a szülők, hogy ők még ilyet nem is hallottak. Mondom, egy tanító néni nem tévedhet. Viszont nem is adtam ötöst annak, akinek volt hibája a dolgozatban. Az nem volt ötös. Az ötös az, ami abszolút. Itten fokozzák, hogy csillagos ötös, meg ez meg az, de nem. Ami ötös, az ötös. Az ötöshöz nem kell hozzátoldani, de az hibátlan. Volt egy anyuka, aki nemzetközi tudós volt a tehetséges gyerekek nemzetközi tudósa, Japán, Kína, Amerika… Mondja, hogy „de hát Magdi néni, mindenhol megengedik, hogy egy-két hiba legyen a gyerek dolgozatába, az még attól ötös”. Mondom, lehet, hogy mindenhol megengedik, de én nem. Kitűnő volt a kislánya. (Mosolyog.) 

Mik azok az értékek, amik a legfontosabbak a tanítás során? 

Én úgy éltem meg a tanítói pályámat, hogy nem a fizetésért mentem be tanítani, persze arra szükség van, de nem az volt a lényeg, hanem hogy Istennek számolok el. Minden érzésemmel, minden simogatásommal, szavammal a lehető legmagasabb ismeretet és értéket közvetítsem a gyerekeknek. Én a keresztény értékeket nagyon nagyra tartom az iskolában, ami lehetőleg lassan alakul. (Összemosolygunk.) Hát igen, ez ugye akkor fog alakulni, ha keresztyén érzületű tanítók fognak tanítani, mert addig ez egy mondvacsinált dolog, mert aki nem érzi azt, nem hisz, teljesítményközpontú, és nem az értéket látja a gyerekekben... A keresztény értékeket, a tanító hitét: hinni kell abban, hogy meg tudom tanítani az anyagot, hinni kell a gyerekben, hogy meg tudja tanulni, hinni kell, hogy nem csap be, nem ráz át, nem hazudik, mert akkor nem is fog! Mert a tanító nénit nem akarja becsapni, a tanító nénit szeretik a gyerekek. Be kell az embernek ágyazni a gyereknek a lelkületébe, hogy mire való, hogy milyen értékek vannak benne. Az egy aranybánya, azt ki kell bányászni, de ezt csak akkor lehet, ha az ember nem a főnév témának az elejétől annak a végéig nézi az anyagot, az úgy nem megy. Hanem a tanító néni nézi a gyereket. A tananyag, annak menni kell, az nem kérdés, de azt olyan jól kell tudni tanítani, hogy a tanító röpködhessen.

Egyedül én tanítottam az országban bibliaismeretet a rendszerváltozáskor. 1989-ben az utolsó első osztályom következett, akiket négy évig taníthattam. Májusban összehívtam a szülőket, mert be szoktam mutatkozni, elmondom, hogy ne vásároljanak meg előre mindenfélét, meg leszögezzük az alapdolgokat, hogy nem kell külön tanár, én fogom megtanítani őket délelőtt. Fogunk izzadni, de fog menni. Ők vetették fel akkor, hogy azon a héten bemondták a tévében, hogy hittantanítás lesz a rendszerváltozás után, de hogy hogy lesz. Hát mondtam, én sem tudom, én is most hallottam. Volt zsidó gyerek, katolikusok, reformátusok, ateisták. Kérdezték, hogy hogy fogjuk akkor az órarendet átvariálni. Mondtam, én sem tudom, és félek tőle. Mondták, hogy ők tudják, hogy én meg tudnám tanítani a gyerekeket, és hogy elvállalnám-e. Hát, akkor azért melegem lett. „Persze, nagyon.” De ez egy irgalmatlan nehéz feladat volt, ilyen szétszórt társaságban bibliaismeretet tanítani. Azt mondtam, hogy ha nem bánják, hogy én nem a Biblia történetét fogom tanítani, hanem hitet és Istenfélelmet, akkor intézzék el. És elintézték. Az egy külön téma. Én ezt egy jutalomnak vettem a tanítói pályám végére, a Jóisten ajándéka volt ez számomra. 

Köszönöm a beszélgetést!