…mert vétkesek közt cinkos, aki néma…

Atyjafiáért számot ad a testvér – Tölgyessy Zsuzsanna írása

E félév során kapott hasonló ingerek hatására úgy gondolom, hogy kötelességem leírni a következőket – épp nekem, aki egyébként római katolikus, illetve görög katolikus felmenőkkel rendelkezem.

Pedagógusjelölt hallgatóknak a tavaszi szemeszterben elhangzott kérdéseiből, megjegyzéseiből néhányat szeretnék idézni.

– Tanárnő, igaz-e hogy Anna Frank hamisítvány, ugyanis golyóstollal van írva?

– Milyen érdekes, hogy a zsidókat sehol senki nem szereti!

– Képzelje el, hallottam, és teljesen megdöbbentem: azért, hogy kilegyen a létszám, magyarokat is bevagoníroztak és elszállítottak a zsidókkal a koncentrációs táborokba!

– Miért nem inkább a magyarokat érintő népirtásról tanulunk?

– Ők a halottaikból élnek!

– Tanárnő zsidó, hogy tanítja a holokausztot?

E félév során kapott hasonló ingerek hatására úgy gondolom, hogy kötelességem leírni a következőket – épp nekem, aki egyébként római katolikus, illetve görög katolikus felmenőkkel rendelkezem.

A gyes-gyerekek előtti nemzedék tagja vagyok, édesanyám dolgozni kényszerült, így a nagyszüleim (1911-es és 1912-es születésűek) közt nőttem föl. Mindkettőjük számára meghatározó élmény volt a második világháború. Sokat és szívesen meséltek róla, én meg szívesen hallgattam, de bizony előfordult, hogy rémálmaim voltak. Visszatérő álmom az volt gyerekkoromban, hogy menekült voltam, és nem fogadott be senki, mert akkor saját magát és családját is bajba sodorta volna.

Néhány történetfoszlányra még most is emlékszem. Szeretném közzétenni mint a kollektív emlékezet egy darabját.

Esztergomban 1944 májusában járunk… A zsidókat Esztergom főutcáján vezették ki a városból, nem a város szélén álló vasútállomásra, hanem az úgy 16 km-rel távolabbi táti vasútállomásra. Hogy „közben is hulljon a férgese…” – számításból.

Nagymamám kislány-édesanyám kezét fogva a központ egyik utcasarkán nézte a menetet, amelyben rengeteg volt az öreg, a beteg, a kisgyermek. Megszólalt: Szegény emberek….! A menetet kísérő magyar katona rárivallt: Még egy szót szól, magát is a gyerekével együtt beterelem! Erre nagymamám a kislányát kézen fogva hazament.

A zsidók eltávolítása után történhetett, hogy Esztergom lakosai föltörték az elhurcolt zsidók lakásait. Mindenki vitt, amit tudott. Nagymamám soha nem lopott volna el semmit senkitől, de ő sem maradt ki e lehetőség kiaknázásából, hiszen mindenki részt vett benne, és lehetett. A háziasszonyok büszkén mutogatták egymásnak a zsákmányolt holmikat: ruhaneműt, függönyt, háztartási eszközöket. Nagymamámnak nehéz, porcelán mélytányérok jutottak. Gyerekkoromból azokból kanalaztam ki a levest.

Nagymamámtól tudom, hogy ő adós maradt a gólyás (babakelengyeboltot fenntartó) zsidó családnak. Ugyanis a részletre vásárolt babakocsit még nem fizette ki teljesen, előtte hurcolták el az egész családot. Már nem tudhatom meg, vajon volt-e lelkiismeret furdalása a mélytányérok miatt. Nekem van, és egy kicsit a szeretett nagymamám miatt is.

Nagymamámék szomszédjában lakott Kiebelski néni. Én haragos, hörcsögarcú, bajuszos néniként ismertem meg. Nagymamámmal volt egyidős. Keresztény létére egy zsidóhoz ment feleségül, gyerekei épp akkorák voltak, mint nagymamának: egy hatéves kislány és egy ötéves kisfiú. Megkapták ők is a behívójukat 1944 májusában: az apa a gyerekekkel otthonukat elhagyva költözzenek be a zsidó imaházba. Engedelmeskedtek e hivatalos levélnek. Az anya rendszeresen látogatta családját, ennivalót, tiszta ruhát vitt nekik a zsinagógába. És mikor bevagonírozták őket, az asszony egy személyvagonban követte családját. Komáromnál még adott nekik friss vizet. Aztán Győrnél hiába kereste őket, a személy- és tehervagonokat már szétkapcsolták, és az utóbbi már elindult Németország irányába – Kiebelskiné soha többet nem látta férjét és gyermekeit.

Emlékszem, nagymamám kommentálta is a történteket az 1970-es évek elején. Szerinte a szomszédasszonyának nem kellett volna engedelmeskednie, a gyermekeivel el kellett volna bujdokolnia valahova vidékre, és azt kellett volna mondania, hogy erdélyi menekültek, a papírjaik elvesztek, hiszen „annyi menekült volt akkoriban”. Nagyon belém vésődött ez kislányként: ha az emberek ölik egymást, mindent hátra hagyva az asszonyoknak a gyermekeikkel el kell menekülni.

A korabeli magyar kormány felelősségéről, a keresztény állampolgárait „óvó-védő” tevékenységéről szól az alábbi – részben a témához kapcsolódó – szerencsés kimenetelű történet. Nagypapám mint dorogi szénbányász sokáig felmentést kapott a katonai sorozás alól. De 1944-ben már nem, és ekkor mint katonaszökevény – az utcán nem nagyon mutatkozva – élt családjával. Az 1944-es esztendő karácsonyát Esztergom és környéke a pincékben töltötte, ugyanis a front épp akkor ért ide. Az oroszok a várost 1944. december 26-án foglalták el. De január 6-án már újra a németeké lett Esztergom.

Nagymamám egy január végi napon, mikor élelmiszer-beszerző úton volt a városban, a központi kávéház előtt látott egy akasztott embert, az alábbi feliratú tábla lógott a nyakában: így járnak a katonaszökevények! Erre nagypapám 1945 februárjában egy évnyi bujkálás után bevonult katonának.

Az oroszok március 21-én foglalják el végleg a várost. Nagypapám másfél év múlva jut haza, nagyon szerencsésen – 52 kilósan, amit hosszú élete során már nem tud meghaladni.

A következő hosszabb idézet egy idei szakdolgozatból való1, melyben öt idős, kemencei adatközlő mesél második világháborús élményeiből.

Adatközlőim mindegyike emlékszik arra a szomorú napra, mikor a köztük élő, szívükhöz közelálló zsidó családokat deportálták. Ilcsi néni így emlékszik arra a napra: „Rengeteg munkásasszony, mint az anyám is, mind kinn álltak, úgy sírtak, ahogy vitték a zsidókot. Azok lenyújtották a kezüköt, hogy még megérintsék az itteni családok. Végig állt a fő úton a tömeg, a falu tömege, mind a két ódalon. Én is ott vótam mint afféle gyerek. Lelassítottak a kocsik, és úgy köszöntek el a zsidók. És úgy sirattak, hogy a kötényüköt rakták a nénik a szemükre. Ők is sirattak. Három tele, tömve három lovaskocsi, amire én emlékszem. Ez annyira megmaradt bennem, ahogy elvitték innen a zsidókot. Valahogy tudtára adták a népnek, vagy nem tudom, de sorfalat álltak az út két oldalán. Úgy emlékszem, mint a mai napra. Többet azok, vissza nem jöttek, senki! Bizony, bizony!”

„Úgy sirattak azok a zsidók, hogy elviszik őköt. Csak azt tudták, hogy viszik őköt integráló (internáló?) táborba. Polákékot, olyan rendes kocsmáros asszony vót, hogy igazán! Vagy Lengyelék, a falu népén, ahol tudott segíteni. Rengeteg munkást alkalmazott. Szerették őköt, mindenki sajnálta, nagyon sajnálta őköt!” Emlékezett vissza Margit néni is arra a szörnyű napra.

Nagymamám is emlékszik még arra a napra, ő is látta, ahogy a zsidókat viszik a lovaskocsikkal. „Kérdeztem is apát, hogy hova viszik őköt, ezeket a kicsinyeket is? Lovaskocsival mentek, meg vót csinálva, mint egy sátor, abban dunyha, ott feküdtek az egészen pici gyerekek is. Ő nem akart, semmit mondani, csak mondta, hogy mennek a vonathoz. Ő már tudta, de nem akarta nekem megmondani, hogy hova viszik őköt.” Mesélte nagymamám.

Kemencére már egy zsidó család sem érkezett vissza.

A kemencei zsidó családokat mindenki szerette, tisztelte, becsülte a faluban. Az idős korosztály mai napig jó szívvel gondol életükre és fájdalommal a tragikus halálukra. De emléküket semmi sem őrzi a faluban, a régi zsidó temető elhanyagolt, csak a falu legidősebb lakói tudják, hogy kik is nyugszanak ott.

• 1. A dolgozatíró, Ujlakyné Molnár Ildikó szíves beleegyezése alapján.