„Akinek szép a lelkében az ének…”

Sulyok Blanka recenziója

Szabó Anna: Míg roppan egy utolsót. OFOE könyvek

„A grund – így mondták, mikor délutánonként odamentek játszani: megyünk a grundra – salakja csúnyán horzsolt. Szemcséi eséskor bebújtak a bőr alá, s a darabokat hosszan öklendezte vissza a seb. Soha be nem gyógyult, míg az utolsó ki nem esett.

Öklendezett az egész ország is, valami megfeküdte a gyomrát. De mert családonként más és más, se kihányni, se megemészteni nem volt közös erő, s tán nem is lesz soha. Ha egy-egy ember, egy néhány fős család nem tud a múltjával elszámolni, hogy sikerülhetne az egész országnak? Kiváltképp hogy, ha meg se próbálja” – teszi fel a kérdést a szerző a kötet egyik novellájában. Szabó Anna olyan (gyógy)pedagógus, aki kinyilatkoztatás helyett kérdez, és személyes példát mutat.

„Gyermekkorom, szakmai életpályám és magánéletem egyes történései, mint macska gyomrából a szőrcsomók, feltolulnak, kikívánkoznak. A könyvben szereplő írások segítenek a túlélésben – nekem. Cseppjeiben korántsem a tiszta vizű tenger tükröződik. Arcunkat azonban nem csak csillogó tengerszem, hanem pocsolya, hínáros tó vagy a mocsár tenyérnyi szabad vízfelületében is láthatjuk” – szólnak az író szavai, mielőtt az olvasóra bízza a nehéz sorsú kisgyerek emlékeit, a gyógypedagógus hol reményteli, hol kudarcokkal teli sorsát, és végül a meséket.

Lehetne naiv, naplószerű könyvet írni ilyen élettapasztalatokból, valószínűleg már csak a puszta „események” dokumentumszerű rögzítéséből is figyelemreméltó olvasmány születne. Szabó Anna azonban ennél jóval többet nyújt. Írása nemcsak a túlélésben segít neki és persze nekünk is, és nemcsak azt mutatja meg, hogy miképp is szabadulhatnak meg sebeink a „salakdaraboktól”. A legfájdalmasabb alámerülések közepette is – gyönyörködtet. Mert olyan jól ír. Hogy az már szépirodalom.

Az egyes történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, de önmagukban is gyakran töredékesek és sejtelmesek, talán kibírhatatlanul kíméletlen lenne vakító fénnyel világítani be a múlt legsötétebb zugait. Kötetindító, Hetedíziglen című novellája nagyon erős felütés – megjelenik benne a szerző édesanyja, aki kisgyerekként az óvóhely felé vezető úton elejti az egyetlen biztonságos kapaszkodót jelentő maciját, és a nagyanyja, akit 30 évvel korábban csecsemőként egy pesti kapualjban találtak. Itt igazából megszakad a családi krónika, de a narrátor képzelete tovább szövi a valóság szövetét – kihasznált cselédlányt vagy megesett, kitagadott parasztlányt vizionál, aki „a vasalt, slingelt réklibe öltöztetett, köldökcsonkja alapján tíznaposnak becsült, alvó lánycsecsemőt a kuka mellé letette”. Talán ehhez kell igazán felnőttnek lenni – hogy a kiszolgáltatott, esendő embert, a szeretetéhes, ősbizalommal teli, sebezhető gyereket még a felmenőinkben is meglássuk. Szüleinkben, nagyszüleinkben, akikbe sokáig mi szerettünk volna kapaszkodni, és akiket gyakran igazságtalanul okolunk személyes kudarcainkért. Megrendítő az a feloldozó szeretet és empátia, ahogy a narrátor ezekhez a „kisgyerekekhez” viszonyul. A megértő megbocsátás az, ami lehetővé teszi, hogy aztán saját, kisgyerekkori emlékeit se vádiratként olvassuk. Hanem minden mesterkélt didaktikusságot nélkülöző, mégis világos figyelemfelhívásként – nincs nagyobb ínség, mint egy gyerek szeretetéhsége. („Varrjatok mackót! Kössetek mackót! (…) Adjátok gyerekeiteknek, hetedíziglen. Öleljétek őket, hogy ölelhessenek.”)

Ahogy a saját gyerekkor, úgy a gyógypedagógusként átélt tapasztalatok megjelenítése is nélkülöz minden hamis érzelgést vagy megszépítő nosztalgiát. Az utazó gyógypedagógus, aki látássérült gyerekkel foglalkozik a legkülönbözőbb állami intézményekben, gyakran szembesül reménytelen élethelyzetekkel. Iskolát agyonnyomó bürokráciával vagy épp pedagógiai „vaksággal”, tehetetlen, nyomorban vergődő családokkal és dacos, kudarcra ítélt gyerekekkel.

Ami miatt mégis fénnyel és színekkel telítődnek ezek az írások, az nem más, mint az a nagyon mély és tiszta forrásból fakadó, megértő, cinkos szeretet, ahogy a gyógypedagógus a gyerekekhez viszonyul. A tűpontos együttérzés, melyet a gyerekek érzékeny antennáikkal azonnal megéreznek, és ettől megnyílnak a magasra felhúzott, vastag falak, és megláthatjuk, ki lakik bennük valójában.

Felfénylő mesék a könyv utolsó harmadában. Színesek, szomorúak, vigasztalóak mégis. Gyógyítva tanítóak. Tündért rejtő öreg fáról, megelevenedő kőmadárról, enyhülést kereső, árva hóemberről. Küzdelmekről, haragról, emberségről és megbocsátásról. Az Igazgyöngy Alapítvány nehézsorsú kis illusztrátorainak szemkápráztató, felkavaró, gyönyörű képeivel.

A könyvbemutató hangfelvétele